Chopin 2.0/recall

Lám, lám elmúlt néhány hónap, és megint a címben nevezett zeneszerző keserédes melódiájára próbálok valami éveleji bejegyzést megszövegezni. Kezdhetném azzal, hogy az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően hivatalosan is elbúcsúztatom az óévet egy összegzéssel, de - minden jó dacára - annyira silány dolgok történtek tavaly, hogy jelenleg nem mennék bele ilyenbe. Maradhatnának a buzdító, lelkesítő szavak, a fogadalomnak álcázott tervezgetések, de ezúttal annyira folyamatos az átmenet, hogy szükségtelenné váltak ezek is. Holnap néhány nap híján egy éve fogok ugyanannál a számítógépnél helyet foglalni, hogy kezdetét vegye a robot- szó szerint. Újból beállunk a hétköznap-hétvége ritmusra is, már most alig várom, hogy pénteken munka után a Nyugati pályaudvar egyik peronja felé vehessem az irányt. Bár már nem gyújthatok majd rá! Na ez az: egy apróság tekintetében biztosan más lesz az újév. Sem munkahelyen, sem pályaudvaron nem dohányozhatok (dohányozhatunk) majd. Köszönhetően a 2011 rendelet- és törvényáradatának. Tehát a munkahelyen kétóránként lemászhatunk majd a bejárat elé (ennek ötméteres körzetén túlra), és ha nagyon úgy érzem majd, a pályaudvar bejárata előtt kell pöfékelnem. Bár az utóbbival járó kényelmetlenségeket (slepp és szűkösség) minden bizonnyal megspórolom majd magamnak. Marad majd az utcafrontra néző erkély, ahol örvendezve az elég masszív tüdőgyulladásomból való felgyógyulás felett nyugodtan eregethetem majd a keserű, tüdőromboló, gaz füstöt. Még egy ideig biztosan. Közben a Belvárosban tüntetés, néhány ezer ember temeti a harmadik köztársaságot. A Fradi az USÁ-ba megy edzőtáborba. Murakami 1q84-ének első kötete teljesen megigézett. Hamarosan belevágok egy fordítói melóba. Rengeteg könyvről kellene írnom. És még a disszertációra is rá-rá kellene néznem. (Azért csak ránézni, mert jelenleg csak belepiszkítani tudnék.) Elmaradtam néhány karácsonyi ajándékkal. Már a héten kezdetét veszik a beülések, délutáni-esti találkozók, az óévben elhagyott barátokkal-ismerősökkel való kapcsolatújrafelvétel. A recall. Aztán lesz ez még jobb is.

Chopin

Chopin néha nagyon is üdítő tud lenni, bár mostanában inkább Mahler zenéjéhez szoktatom fülem. Írnom kell ugyanis egy verseskötetről, és én vállalom, hogy bedőlök a félrevezető címnek: Mahler letöltve. Tehát követem a rókacsapda felé vezető ösvényt: Mahlert hallgatok e-mailezés, onlinefocimenedzserezés, szövegírás, és olykor - halkan - telefonbeszélgetés közben is. De most valahogy a Chopin. Egy krakkói rondó ugyanis bíztatóbb hatásfokon derít jókedvre, mint egy nehéz, kőtömör Mahler-szimfónia, amelyben a játékosságot még csak elvétve fedeztem föl a sulykolt, sötét mondanivaló fölött. (Vagy tévedek.) Egyébként meg a zenelejátszóm sunyin átugorja ezt a kéttételes művet, és máris valahol máshol találom magam - ezzel pedig ugrik a hangulatnak. Hamarosan megtörténik ez az át-tétel, és akkor már nem is lesz kedvem tovább írni. A napi robot mellett egy konferenciára és egy pályázatra is készülök, utóbbira in English. A buszon kortárs regények és múlt századi pszichoanalitikusok között ingázom, szövegileg. Eszembe jut Rilke, aki megfutamodott az analízis elől, meg Kittler, akit ha sikerülne megértenem, vélhetően erősen letompítaná bennem a vágyat, hogy holmi pszichoanalízisről böffentsek valamit - bármennyire mond ez ellent a tudomány moráljának, genealógiájának, és egyebének. Mert a bölcsesség - ha egy időre is, de - visszavet. Fenntartással kezelem Freud, Jung, Ferenczi okosságait, de az ő esetükben legalább rendelkezésemre áll az applikáció lehetősége, hiszen egy letűnt és félremagyarázott divat képviselői ők, ellentétben Kittlerrel, akit még azok is olvasgatnak a telekép mellett/alatt, kikerülve BB mindent át- és belátó szemeit, akik köpködik, unalmasnak/közhelyesnek, stb. vélik. Persze az előbbi gondolatok nem következnek logikusan egymásból, halmozom az ellipsziseket, írásban gondolkodom, és írás közben el-elkalandozom. So it goes.

Együtt-állás

Robotolok. Nincs is rá más szó. Egy pillanat alatt elérek a buszmegállótól a bekötőúton át hazáig - csak arra eszmélek nap mint nap, hogy lassan előbukkan a ház a kertben álló szomorú fűz mögött. Vajon mit csinálhatok ezalatt az öt-hat perc alatt? Soha nem tudom visszaidézni. Jár az agyam, minden máson, csak nem ezen az izzasztó, unalmas munkán, amibe egyre inkább beletanulok és egyúttal belesüppedek. Különböző munkatársak dicsérgetnek meg e-mailen, hogy milyen ügyes vagyok, hogy észrevettem ezt meg azt, "jól van, csak így tovább", de ezektől a momentumoktól legszívesebben szabadulnék. Főleg, hogy folyamatosan áll a bál, a munkafolyamatot impotens szervezők irányítják, a team maga a megtestesült kula. Minden szempontból.
Szóval egyik nap hazafelé egy pillanatra egybefolyott és tér és idő (ahogy mifelénk mondani szokás): a szemafor előtt álltam (sorompó régóta nincs, a sofőrök és a gyalogosok figyelmére és türelmére van bízva az egész), néztem a tovatűnő nikkelkígyót, amely hangtalanul robogott tova Esztergom felé, közben meg ment le a nap, gyéren sütött, csend volt, csupán a volt bakterház előtt parkoló kamionokból kiszűrődő rádióműsort lehetett hallani. Aztán vége is lett a jelenésnek, továbbindultam, hazaértem, ettem, néztem ki a fejemből, stb. Ahogyan már közel fél éve (madre de dios!).

Aztán amikor egybefolyás nincs, akkor csak furcsa véletlenek, együttállások tarkítják az unalmas hétköznapokat. Talán a karma? Mert egyébként miért néztük volna meg pont azt a filmet, amelyben Mahler szól, az a zeneszerző, aki egy verseskötetet inspirált, egy olyan verseskötetet, amely éppen olvasásra vár a polcomon? És mert egyébként miért pont akkor van rajtam az FC Barcelona eltéveszthetetlen címerével tarkított tísört, amikor elsuhan mellettem volt spanyol tanárom (vagy legalábbis úgy véltem, ő az)? Ha vacillált is, a pólóról biztos beugrott neki a néhány évvel ezelőtti szerencsétlenkedés a spanyol nyelvvizsgára készülő fiatalúrról, aki buta, de lelkes volt minden alkalommal, ha éppen nem kínozták különböző álmok és vágyak, azaz amikor rá tudott koncentrálni a földkerekség egyik legdallamosabb, és legerotikusabb nyelvére. Ó, azok az erotikus nyelvek!

...

Vannak rossz napok, és ez egy ilyen. Nem elég, hogy kriptahangulat uralkodik a munkahelyemen, új főnököt kaptunk, és megint csak jóval ebédidő után sikerült rendesen megebédelnem, hazaérve semmi újat nem tudtam hozzábökni a szövegemhez, még a Fradi is bénázik, de nagyon. Ilyen napokon kellene gyakorolnom a saját pszichémbe való elmélyülést, a mantrázást, a türelmet, de leginkább az önmérsékletet, és a nyugalom szobraként kellene klasszikus zenét hallgatnom a fotelemben ülve. Na de ugye ha egyszer adott egy ilyen borús alaphangulat, nehéz kifordulnom önnönmagamból. Jó lenne, ha ezzel a - jelenlegi hangulatomhoz képest igencsak szerény - dühkitöréssel egy csapásra lehiggadnék, de ha adott ez az órák óta húzódó sötét alaptónus, nehéz lesz egyáltalán "egyeneset rúgnom a labdába", vagy tiszta szívvel leírnom azt, hogy 'huh, ennyi, máris jobb'. Felesleges is fokozni, holnap új nap virrad, és a májusi nyár visszahozza majd a derűs pillanatokat, és legfeljebb örömkönnyeket fogok hullatni, amikor megkapom az első negatív feed-backet, érkezzen az akárhonnan.

Álomgondolat

Álmomban nagy nehezen sikerült becsuknom a szél csapkodta ablakot. Ártalmatlan komponensnek tűnik, de azt kéne feltárnom, mit jelenthetett a szél ebben a tudattalan fantáziában. Hiszen a szél felől nézve a jelenetet nem csupán az a megoldás, hogy kizártam valami kellemetlent (ez lenne az egyértelmű referencia), hanem hogy egyúttal a szellőzést is lezártam. Márpedig közeleg a nyár. Poshadt szobában nem fog sikerülni a fokról fokra építkezés, ahogyan poshadt osztályteremben sincs semmi értelme a tanóráknak. Vissza-visszaköszön álmaimban a gimnáziumi korszak - csoportszociológiai álmokat gyártok, amelyekben többnyire én vagyok a hunyó. Bár itt és most csak egy ablakról van (volt) szó. Hegel szerint az írás itt és mostja nem vethető össze a beszéd itt és mostjával: utóbbi félrevezet ("félreolvastat"), előbbi materiálisan is valamiféle igazságot tükröz. Az önreferens, magára mutató, önző, de igaz írás. Pedig az ablak az bezárult, ezt szóban is elmondhatnám, közelebb pedig nem kerülnék semmilyen megoldáshoz. (Egy újabb felesleges kanyar.) Legfeljebb újabb jele annak, hogy álmon és munkán kívül még mindig az írás a téma. Ahogyan most is. A reggeli mantrázás kezd meggyökerezni a daily routineban.

Focimorzsa

A jelenlegi Manchester United a futballtörténelem egyik legtökéletesebben működő gépezete. Nem mintha tegnap a Schalke 04-nek akkora esélye lett volna a Vörös Ördögök ellen a BL-elődöntőben (az első negyedórát leszámítva többnyire kénytelenek voltak aláfeküdni a MU akaratának), de mégis bíztam benne, hogy a híres német küzdőszellem megrángatja majd az oroszlán bajszocskáját. Az a helyzet, hogy nem nagyon lehet mit tenni egy olyan csapat ellen, amelynél egész egyszerűen minden szituációra számos forgatókönyv, minden posztra számos hasonló képességű játékos jut. A MU bedarálja az előtte állót. Nem úgy, mint Guardiola és Messi Barcája, ahol a játékos kreativitás ötvöződik a gyors középpályások mesterségbeli tudásával. A MU robotokból és gépekből áll, nem beszélve egy-két élő ikonról. Giggs egész egyszerűen zseniális, már évekkel ezelőtt szobrot érdemelt volna, holnap pedig elkezdhetik építeni sírboltját a Manchester határában, vagy a stadion kapujában. Nem mintha temetni kéne. Ugyanakkor sajnálom, hogy a másik ágon spanyol "házimeccs" lesz: azt sem tartom kizártnak, hogy a Real valahogy leügyeskedi a pályáról a Barca világsztárjait, aztán behúzza a döntőt is. Sajnos a Schalke elszállt, a visszavágóra suttyomban tizenhárom játékossal kellene kiállniuk. De valószínűleg az is kevés lenne... Bármennyire utálom a Manchestert, el kell ismernem, hogy fenséges focit produkálnak. Egy bizonyos szinten Ferguson minden hátralévő idényében megérdemelne egy nagyobb trófeát. Az elmúlt évek tizenegyeit ismerve fura, de a mostani csapat talán a legjobb: olajozattabbak és erőszakosabbak a játékosok. És még az sem baj, ha egy-két sztár formán kívül van: Rooney-t kisegíti a kis mexikói, Valencia bármikor váltogatja a széleket, hogy a sértődékeny Nani kiszipogja magát a kispadon, ha Scholes éppen eltiltáson van, Fletcher vagy Park mindent megold helyette. Lehetne 12 fős a MU kerete, akkor is ugyanitt lennének - az a zsenialitás győzelme lenne. Így egyelőre marad a technicizált gyönyörkeltés. Alkatrészcsere a következő 5-6 évben nem várható.

Jelenléti idő

A hét végén átlépünk az év második harmadába. Az első harmadra a rámenősebb csapat szerzett vezetést, és a gólnál még videóbírót sem kellett kérni. A pakk a kapuvasat érintve sompolygott be a gólvonal mögé. Az első sorban ülő drukkerek azonban nem verték a plexit, az edző kiabálásán kívül talán csak a játékosok arcáról lehetett volna érzelmeket leolvasni. Mindenki nyugton maradt, hiszen egy harmad az semmi: nem szabad előre inni a medve bőrére. Januárban és talán februárban is vezettem a ledolgozott órákat cellásító táblázatot, hogy pontosan tudjam, mennyi is jár majd jutalomosztáskor. Most, hogy ezt nem teszem, nem vagyok képben. Ez probléma, hiszen a legkisebb motivációt is elvesztettem, már ami az ébredezés pillanataiban történő ön-motiválás lehetőségét illeti. Hiszen beérve az az első, hogy beírom az érkezési időpontot. Érdekes lenne egyszer komolyan belemenni abba, megtérül-e a befektetett az idő ezen a keserű-édes fura munkahelyen. Megér-e szűk nyolcadmilliót egy hónapnyi permanens klaviatúra-kopácsolás? Ha belegondolok abba, hogy reggelente még egyedül is lehetek, és hogy sokkal fontosabbá (értékesebbé!) váltak napjaim kreatív munkával töltött órái, talán igen. Úgy várom a szellemi tevékenykedést, mint anno azt, hogy végre hazaérjek, és a focimenedzser-programot tolhassam a végtelenségig. Talán szerencsésen fordultak át a különböző erők és energiák, hiszen végtére az lenne a cél, hogy örömmel csináljam mindezt. Így meg, hogy egyre csak a kreatívkodásra gondolok, még a munka is örömet szerez lassú elmúlásában.