palackposta (20170719)

Trivulzió a szomorkás Rákospalotáról bandukolt haza, és azon morfondírozott, hogyan is juthatott el az egyik fiumei gomila osztrigái mellől a gyorséttermekhez. aranyfogát az imént adta be a bizományiba. annyira megkönnyebbült viszont, hogy az utcán táncba kezdett. olyan mozdulatokkal dobálta magát, mintha egy mellúszót kereszteztek volna egy James Brownnal. (Micsoda kitolás lenne hősömmel, ha most grog helyett abszintot adnék a kezébe? Ne merészeld!) Trivulzió számos grogot hajtott le a torkán, de felháborodottan vette tudomásul, hogy felvizezték, és eperpálinkát sem mérnek már. ahogy elhagyta a hangulatostól nagyon messze járó intézményt, különös érzés kerítette hatalmába. zúgást hallott a fülében, és hirtelen itt termett mellettem.
illetve inkább helyet cseréltünk. mert két dudás nem fér meg egy csárdában. így hallottam legalábbis azzal a matróztól, akivel a Puerta Donna fedélzetén utaztunk a tengeren, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem esett nehezemre elbánni a gazfickókkal Brazíliában, egy hamis orvossal Fiumében, és a kocsmárossal a Ferencvárosban, ha éppen úri kedve úgy tartotta, hogy nem azt a bort szolgálta fel, amit kértem.

haza

Beesik az eső, pöttyös lett a nadrágom a cseppektől, fel kell tolnom az ablakot. Óriási, sötét, mélabús, vészjósló felhő rostokol a lakótelep fölött, jól látni a szerelvényből, ami rekordgyorsaság alatt teszi meg a két megálló közti utat. A jegyellenőr is a látványban akar gyönyörködni, miután gyorsan lekezel egy jegyet, mindenki meglepetésére lehuppan egy üres ülőhelyre, és nekinyomja az orrát az ablaknak. Egy piszkos ruhát viselő munkás hangosat böffent, de ezúttal nem pisszenti le senki. Én sem. Rajtam van a stíroló napszemüveg, röviden stírüveg, amit akkor vettem a plázában, amikor a haverjaim betankoltak sörökből az élelmiszerboltban. Semmi kedvem nem volt a lekvárosüvegek közötti keringőhöz, a francia négyeshez a teli kosárral, a charlestonhoz a kasszánál, miközben az üres szatyrokat egyensúlyozva próbálom kikaparni a tárcámból a bankkártyámat. Ehelyett megvettem a stírüveget, hogy a velem szemben ülő lányok ne lássák, hogy éppen a dekoltázsukat kettévágó medallionjuk láncát, a könyvük borítóját, az okostelójukon futó appok adatsorát, vagy éppen a szemüket bámulom. Új kiegészítőm további tagadhatatlan előnye, hogy elfedi a jobb szemem alatt húzódó ronda pigmentfoltot, ami miatt a Földön töltött eddigi esztendőkben kevés alkalommal érintett meg a bizsergető tapasztalat: egy fiatal lány éppen pixelről pixelre szemléli arcom képét, miközben kétértelműen mosolyog, és beletúr a hajába. A napszemüveg lencséi által megszínezett képen át a város mocskát, szennyét, szemetét átmosó eső valóságos apokalipszisnek tűnik, még a nem létező villámok is belecsapnak a templomtornyokba, szétrepesztve a múlt században öntött Szlezák-harangot, amelybe az volt beleírva, hogy öntetett 1928-ban, meg még valami, de azt már lézeres vizsgálattal sem lehetett megállapítani, hogy mi pontosan. Szóval itt ülök a helyi érdekű vasúton, fejemen a szemüveggel, meg a zivatart bámuló utasokkal, de a velem szemben ülő helyen csak az üléshuzat mintáit vehetem szemügyre tüzetesebben az eddigieknél, hiszen üres ez a hely, ahol pedig ülnie kéne valakinek, hogy kinek, azt nem is tudom megmondani, vagy legalábbis nem tudok leírást készíteni senkiről, akit most így magammal szemben tudhatnék kényelmesen. Csak a minta van az üléshuzaton. Néhány sorral arrébb egy lány és egy fiú ül egymással szemben - ők nem a zivatart bámulják. A lány a könyvébe bújik, a fiú a lányba (szeretne): a fiú, trükkös fényvisszaverő cyberspace napszemüvege mögül a lány melleit bámulja, néha megnyalja a szája szélét, én még azt is láttam, hogy egy nyálcsepp is elcsöppent. A lány állja a strapát, fel sem néz, de nem izeg-mozog, nem forgolódik segítségre vágyva a zivatart bámuló méla utasközönség tagjaitól. Mozdulatlan, mint egy szobor, miközben éppen az mozdul, akinek nem kéne, azaz a fiú, a fiú, aki 32 éves, a szüleinél lakik, túl van egy váláson, hazaköltözött, és utazás közben ismerkedik. Na nem azért, hogy újdonsült feleségét megismerje, hanem, hogy kalandokra tegyen szert. Azaz kalandokra szert tegyen, ahogyan ez a nagykönyvben írva vagyon: "elvált férfi egy rövid ideig ne mérgezze magát házassággal, ehelyett rövid kalandokra szert téve erősítse hiúságát, férfiúi önérzetét, hogy a legközelebbi komoly kalandba oly módon felvértezve vethesse bele magát, mint a Jeruzsálem ellen vonuló keresztesek, akik útközben fűvel-fával...". Senki nem tudja, hogy a nagyharangon, amit éppen most repeszt szét egy óriási energiájú villámcsapás, tulajdonképpen ez az adoma szerepel, de a belső oldalon, ott, ahol még a hivatalból kiküldött régészek sem vizsgálódtak az 1950-es évek utolsó éveiben. Persze miért is tették volna? Odavoltak attól, hogy a zűrzavaros évek egyik zűrzavaros hónapjában egyáltalán elmehettek a fővárosból, és megyén belül mérhettek fel valami jelentéktelent, aminek az volt tulajdonképpen a kifutása, már úgy értve, hogy az ő szemszögükből, hogy megismerkedhettek az utasközönséggel egy olyan helyen, ahol még sohasem jártak. Szóval a harangot tényleg szétrepesztette egy villám, a tűzoltók csak nagy nehezen tudták eloltani a tüzet, igaz, a kormány - értesülve a megyei ékszerdoboz szerb ortodox templomát ért kárról - rögtön segélyt folyósított az önkormányzat számára, hogy rendbe tehessék a kárt. Én ezt az egészet nem hittem el, ma sem hiszem el. A villámcsapást követően, amiről azt hittem, hogy csak én látom a stírüveg mögül, leült velem szemben egy csinos, fiatal lány, akit még sohasem láttam, és nem is fogok soha többé. Miután leült, néhány percig a telefonját basztatta, mintha ott sem lennék, megigazította a sminkjét, beszélt az anyjával, a barátnőjével, a pasijával, lájkolt ötöt a fácsén, megosztotta instán a zivataros panorámát, tvittelte a hangulatát, majd szundikált öt percet, és ezt követően, amikor a térdeink véletlenül összeértek, összerezzent, meghökkent arcot vágott, leszállt a szerelvényről. Az eső elállt. Soha nem akarok elmenni innen, soha nem akarok felállni ültő helyemből, nekem ezek a minták jelentik a komfortzónát, történjen bármi, repedjen szét akárhány nagyharang. Hazaértem, mindvégig otthon voltam.

Egy kissé elmosódott, de részleteiben jól kivehető képeslap

Túl vagyok minden megerőltetésen, átestem az összes dózison. Az ágynemű például kijelölt helyén, az ágyneműtartóban pihen, gondosan összehajtva. A tányérok szabályos sorrendben sorakoznak a szárítón, a konyharuhák élükre vasalva lógnak a tűzhely fogantyújáról. Érzéseim katalogizálva, szorongásaim és fájdalmaim a könyvespolc legalsó polcán reszketnek vaskos lexikonok és szakácskönyvek közé szorítva. A redőny pontosan öt és fél centire van felhúzva, a bukóablakon kívülről lágyan beáramlik az esti hideg. Egy macska oson el a járdán, a billentyűkopácsolásra és a köhögésre egy pillanatra megáll, felém néz, majd folytatja útját, mintha semmit sem látott volna. Öreg néni bevásárlószatyorral, egy fehér sportkocsi koszos sárhányóval, bort vedelő gimnazisták, egy festékes munkaruhában baktató idős férfi, gazdájától messzire rohanó vizsla csilingelő nyakörvvel a nyakában, egy kisgyerek rikító színű anorákban - tipeg, mintha meglökték volna hátulról, majd egyszer csak orrabukik, bőg, felemelik, vigasztalják, hátukra veszik, elaltatják, hazaviszik. A múlás konstans. A szobanövények is lélegeznek, de nehezen kapnak levegőt. A fridzsiderajtó is szusszan egyet, miután becsapom, nem is beszélve a zsanérjain lógó piszkos konyhaszekrény-ajtóktól. A konyha tulajdonképpen merő káosz, csak részleteiben stimmel. Akárcsak a nagyszüleimnél, akik részleteiben valóban figyeltek a részletekre, de a lomot átsöpörték a másik városba - eldugták előlem, akárcsak a ropogós édességet. A tankönyveket és a füzeteket már ma, két nappal iskola előtt bepakoltam a hátizsákomba, a leckét megírtam, a témazáróra felkészültem. Bár még nem tudom, hogy hétfőn a klórszagú szaktanteremben, vagy a térképekkel és elsárgult osztályfotókkal teliaggatott osztályteremben kell-e helyet foglalnom néhány lexikon és szakácskönyv társaságában.

Csapó. Mesterem, amikor már évtizedek óta jártam fel hozzá (minden péntek délelőtt, második lakótömb, harmadik emelet, kapucsengőn Netenyerelj), egyszer elmesélte, hogy spirituális sétám során úgy kell tekintenem minden akadályra, mint egy csapdából kiszabadítandó vadállatra. Utalva ezzel arra, hogy a megoldás az elengedés szent aktusában, a kegyelemben rejlik. Kegyelmezni kell ugyanis az akadályoknak ahelyett, hogy erőt és energiát fitogtatva sárba tiporjuk őket. Hazafelé kikerültem a járdán araszoló svábbogarat, arrébbrúgtam egy elgázolt kutya tetemét, majd megetettem a halaimat. Ezen a napon nem vesztem össze a szüleimmel, időben lehalkítottam a tévét, és nem kukucskáltam a hálószoba kulcslyukán. Úgy tűnt, minden rendben van, bár a redőnyt véletlenül egy arasznyira felhúzva hagytam.

Álmomban a kerületi nagyáruház pincéjében jártam, és rendeltem egy pálinkát a kiskocsmában. Egyik könyökömmel a pultra támaszkodva hajtottam le az égetett szeszt, majd rendeltem egymás után öt sört, és még három pálinkát, Queen-slágereket kértem a zenegépből, elemeltem egy alvó ember pénztárcáját, direkt a piszoár fölé hugyoztam, majd belehánytam a mosdóba. Mesterem tanította így, azaz, hogy így kell felkészülni egy hétfői témazáróra.

Hamarosan elfogynak a betűk. Nincs sok hátra. Még egy utolsó pillantást vetek az asztalomon álló képre, amin egy fiú látható, a háttérben hegyek és völgyek, kis patak, madarak, egy belógó kabát széle, és egy sapka bojtja. Nem tudom levenni róla a szemem. Tipegek-topogok - alig várom, hogy valaki végre meglökjön hátulról. Hogy elessek végre, és felsírhassak.

Új falak

Az életrajzi valóságreferenciát most úgy kell elképzelni, hogy két emelettel feljebb költöztünk. A negyedik emeleti lakást pedig csupán arra az időszakra vesszük birtokba, amíg "meg nem találjuk álmaink otthonát" (szóljon most így közhelyesen ez a sorsfordító-idegörlő procedúra). A helyzet több szempontból bizarr. Bizarr egyrészt, mert a lakás ugyanabban a házban van, felosztása hasonló, alapterülete kicsit nagyobb az előzőnél. Bizarr másrészt azért, mert bát ugyanarról a házról beszélünk, az ablakok nem a Hordókészítők sétányára, hanem a Fodrászok passzázsára néznek, és bár egy könnyedén behatárolható területről van szó a magyar metropolisz legszerencsétlenebb kerületében, az utcakép, ahogy idősebb rokonaim szokták mondogatni a családi találkozókon "merőben eltér" attól, amit lecseréltünk. A Sétány autóktól volt hangos, egyszerre nyolcvanhárom ablakból figyelhették volna a napi rutinunkat (ha akarták), mindent felvert és elvett a beton, a felhők úsztak, de a tetőtéri lakások ablakai rejtve maradtak (ugye értik: a penthouse baszólakásokra gondolok). Namármost. Itten bizon fák is vannak, meg csiripelő madarak, talán kabócák meg tücskök is, és ha nem számolok a rokonával afrikai angolban skype-oló hanggal, meg a gyerekét terrorizáló anyával, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kerületet, várost, sőt kontinenst is váltottunk. Van ebben a passzázsban némi mediterráneum (a kerthelyiséggel), meg némi balkáni fülledtség (a szűkebb terekből fakadóan). Aztán ki tudja meddig... A lakásban több a tükör, meg érezhető a lelakottság, felújításra szorulna egy s más (egy fél vödörnyi beazonosíthatatlan kulát ma vakartattunk ki 16e krajcárért csipás ébredésünk után 43 perccel), de egyébként tűrhető és élhető itt minden, akár mindenhol. Hiszen ha tető van fejed felett, stabil föld, hogy lefektethesd matracod, véce, mibe ürítheted napod fáradalmaid, és némi étel, amit magadhoz vehetsz, ha gyomrod korog - baj nem lehet. Örülök a fordulatoknak és az ideiglenes végkifejletnek (vastaps), remélem, gazdag és tartalmas lesz az itt töltött időszak (meghajlás), de leginkább abban bízom, mihamarabb továbbálunk (visszataps).

Korajúniusi gondolatok

Szép nő a képen. Laza smink, közepesen hosszú műszempillák - csak épp', hogy feltűnő legyen a mimikri. Aztán egy gyors képkeresés a neten, beletúrok a keresett személy személyes profilképei közé, majd nyugalmat sejtető sóhaj: az ébredés után készült szelfik köszönőviszonyban sincsenek a kisasszony képét is tartalmazó promóciós anyagokban található avatárokkal. Így megyen. A képi fordulat, ahogyan ezt a teoretikusok utólagos érvénnyel meghatározták valamikor a posztmodern csinnadratta közepén a múlt század utolsó harmadában, kissé túlnyúlt és túlívelt a kompetenciánkon. A képek keresgélése már nem egyszerűen meghosszabított érzékszerveink digitális következménye (ezt az utóbbi négy szót kombinálhatjuk a végtelenségig), hanem egzisztenciális talapzat. A remény arra, hogy a csillámvilág mögött meglássuk azt a valóst, ami nem valós, hanem nagyon is imaginárius, mégis közelebb áll a valósághoz, vagy a természeteshez - a szimplához, az egyszerűhöz, a minedennapihoz, a megszokotthoz, ahhoz, amit mi, szürke kis szarcsimbókok nap mint nap látunk a metróaluljáróban, az élelmiszerboltban, vagy a nagyáruház alagsorában üzemeltetett kocsma asztalainál. De mivé is lennénk a dekórum nélkül?
Az ősi vicc nyomán a patkány és a mókus különbsége csakis a marketingben rejlik. A lényeg, hogy "el tudjuk adni magunkat", "pozitív oldalunkat mutassuk a világnak", miközben a háttérben a lehető legvulgárisabb dolgok lappanganak a szorongástól kezdve egy két nappal ezelőtti igencsak csúnya bebaszás emlékein és külsérelmi nyomain át a napi rutint vagy rutinokat megszabó szélmalomharcig. Néha annyira esetlegesnek tűnik az egész... Bármelyik pillanatban összedőlő kártyavár az élet, meg az egész hóbelebanc, amit életnek nevezünk.
Például nincs értelme annak, hogy kimondd az igazad. Illetve értelme van (csak az van), de számolnod kell a következményekkel, és néhány megvető pillantással. Miért nem működhet az egész legalább látszólag igazságosan? Mindenki, szépen, személyesen, face-to-face, ahogyan ezt az amerikai coach-guru elmondta egy tavalyi előadáson, 12345 ember előtt, ide 15 kilométerre, a belterülethez legközelebbi külterületi csomóponton épített művelődési központban, két méterre a fiókkönyvtárról, négy méterre a kocsmától, amelynek törzsközönsége tulajdonképpen ugyanezeket a problémákat vitatja meg, némileg kevesebb utalással és kevésbé szofisztikáltan. Felesleges lenne beszámolnom elmúlt napi élményeimről, majd előtúrja egy etikus hekker a leveleim közül száz év múlva, de annyi engedtessék meg, hogy a röviden néminemű csalódásra reflektáljak. [reflexió a csalódásra]
Egyébként kinyílt a putypang, meg is írtam, két részben fog megjelenni két neves, de alig olvasott periodikában, egy szaklapban, és egy ún, irodalmi lapban. Hosszas kutatómunka eredményeként sikerült bebizonyítanom a semmit, komolyan érveltem a valami mellett, miközben kitértem egyre és másra, ezeket pedig - ahogyan szakmám írott szabályai diktálják - le is hivatkoztam. Az egész szót sem érdemel, tizenöten valószínűleg elolvassák az irományokat, közülük egy ember talán leveszi a polcról a vonatkozó könyvecskét, de vélhetően ő is elhajítja majd az ágy alá. De legalább (mindig van egy de!) hatalmas pénzeket fogok majd akasztani. Ennek következtében fétretehetem szakmai aggályaimat, és arra koncentrálhatok, mire és miként is fogom fordítani a ropogós hasú bankóket.
Például egy csokor virágra a szerelmemnek, aki megérdemelné, hogy kedveskedjek neki. Vagy választhatok egy könyvet a kívánságlistámról. Vagy vehetek egy doboz import sört, mert annak úgyis nagyobb az alkoholtartalma. Vagy egy gumikesztyűt a mosogatáshoz. Vagy egy sírhelyet - jó előre.

későmárciusi gondolatok

Itt az üres lap, írni kellene rá valamit...

Remélem, forró nyár lesz. Akárhol is leszünk, élvezni fogjuk. Csak a festő marad látnivaló híján: kinéz az ablakon, miután felhúzza a redőnyt, és behúzott függönyöket, vagy ismeretlen arcokat lát. Nem tudja befejezni az utolsó képét, amelynek a Cigarettahamu az erkélyen címet adta volna. A modellek felszívódtak, nyomot sem hagytak, eltűntek mint a kámfor, anyagiságuk már csak az emlékezetben rezonál. Lehet, hogy ez az élmény arra ösztönzi majd, hogy maga is továbbálljon. Egy olyan, ma még ismeretlen, pontosan nem behatárolható helyre, ahol potenciális modellek nőnek ki a földből, mint a tulipánok, a hagymák, vagy a konyhakert egyéb zöldségei. Amikor majd leszakítom az első karalábét az új kiskertben, biztosan egy ecsetre és egy üres vászonra fogok gondolni, mielőtt minden a feledésbe katapultálna, mint egy túlontúl szívbajos vadászrepülő-pilóta. Töredelmesen bevallom, hogy én már mélységesen és menthetetlenül beleéltem magamat a karalábé-szüretbe, meg a termés leszakajtásának sebéből fakadt művészettörténeti allúziókra. Én gazdálkodni akarok.

De ne rohanjuk ennyire előre...

5 perc múlva éjfél. Átborul az idő az ismeretlenbe, én meg átfordulok a mésik oldalamra a kényelmes ágyon, elkerülve minden óvatlanul ejtett foltot fent és lent. Az idő végtelen, csak a benne tehető lábnyomok végesek. Nem lehet mit tenni, ha megnyúlik az idő, át kell vészelni a változásokat, jelzőfényeket kell bekapcsolni, mindent le kell jegyezni - precízen, pontokba szedve, prioritási faktorokat szem előtt tartva, mintha legalábbis valami intézeti tanácskozásról lenne szó.

Csengőfrász, hangos kortyolás az ásványvizes palackból, egy utolsó, izgatott slukk a bénán megtekert cigarettából. Miközben ezt leírom, két ablakból tűnt el a fény, minimum két ember úgy gondolta, ezek után sötétben boldogul, vagy legalábbis elrejti magát a szemközti ház távcsövekkel felszerelkezett nézőközönsége elől. Vajon mi történhet azokban a soha be nem járható, többszörös értelemben véve sötét, letapogathatatlan és megismerhetetlen terekben? Nem hinném, hogy fogaskerekek csattognának - itt nincsenek sem műhelyek, sem entellektülek. Csak az van, hogy bámulok kifelé, és már nagyon unom azt, hogy ugyanazok az alakok lejtenek el bicebócamozgásban a védett parkolóban, illetve szemközt, a boltok előtt.

Örülök, amikor kiszakad belőlem a mondás (Sagen). Vagy legalábbis a kényszere annak, hogy beszéljek, billentyűket nyomogassak, majd kikapcsoljam a számítógépet, és bezárjam az online kommunikáció eme őskori médiumának felületét. Előrerohant a világ, én meg itt fárasztom magam! Pontosítok. Negyedévenként, újabban félévenként fárasztom magam, hogy kiszakítsak magamból valami értelmeset.

Lehet, hogy a festő is így van ezzel. Ül vagy áll az üres vászon előtt, és elképzeli, hogy tölti meg a tartalom a két dimenziót, hogyan teremtődik meg a mélység a fehér felületen. Közben kimegy a konyhába, felforralja a kávét, odébbrúg egy porcicát, megigazítja a bejárati ajtó melletti akasztón félrebillent kulcscsomót. Visszamegy, kémlel a kémlelőlyukon, ismeretlen arcokat lát a szemközti erkélyen. Fiatal párt, amint karalábémagokat szórnak a korlátra erősített virágládák földjébe. Lehet - fordul meg a fejáben -, hogy egy óriási karalábét kellene festeni. Nem! - taszítja el magától rögtön a gondolatot, mivel eszébe jut, hogy a diplomamunkájául szolgáló portfólióban is túlvilági zöldségeket modellezett. Zöld répákat piros szárral, fekete földben, sötét, csillagos ég alatt. Már akkor tudta, hogy ha ezt egyszer befejezi, nem nyúl többé zöldségért. Nem foglalkozik zöldségekkel, és csak a lényegre koncentrál, ecsetjét nyílhegyként használja, de nem kontúroz erősen. Csak úgy, hogy az első ecsetvonásokkal bekalibrálja a születendő tartalmat, a még nem sejthetőt, a holnap-már-fontosat.

Az élet: költözés. A lét: maradás. Az okoskodó axiómák pedig tompa fejfájást okoznak - legalábbis szerdánként, a két lépés közötti szünetben.

Semmibe tartani (két felvonásban)

(1.) Hűvös van a szobában, de az ablakon kitekintve megszűnik a kényelmetlen érzés. Egy télen lekopaszodott fa ágait fújja a tavaszi szél. Az egyik pillanatban egy megfeszülő combizomra fókuszál rá a kamera a tévében, a másik pillanatban pedig már katonásan vonuló csontsovány modelleket bámulunk, miközben 21. századi gépzene szól, pedig még az előző században vagyunk. Még nem raktuk le teljesen az iskolatáskát. Gondolatban még a feleletekre, a testnevelésórákra, témazárókra gondolunk, agyunk tele felesleges információkkal. Nehéz kiüríteni a szennyest. Pedig megvan a késztetés, hogy a friss élményeken rágjuk át magunkat, mégis mindig kémiai kísérletek, földrajzi adatok, évszámok vonulnak el lelki szemeink előtt - és nem csak lelki szemeink előtt. A hosszú szakállban az a jó, hogy bele lehet túrni. Ez a legegyszerűbb megoldás, ha már attól félsz, hogy a körülötted ülők is az unalmadon szórakoznak. Szóval állandóan ülőpozíciót kell váltani, négyzeteket kell rajzolgatni a jegyzetfüzetbe a láthatatlan átlókkal, mag hümmögni halkan, esetleg dudorászni egy 90-es évekbeli slágert, csendben, éppen csak, gondolatban. Így könnyedén elrepül az idő, pedig nem kéne elröppennie. Jóságos ég, hányszor akartam megállítani az időt ott, a József Attila-lakótelep egy félreeső zugában! Miután kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, végignéztem az ágytámaszként használt könyvek gerincét, és konstatáltam, hogy jó helyen vagyok. Claire Kenneth helyett Foucault, Berkesi András helyett ókori történeti szöveggyűjtemények, Kolozsvári Grandpierre Emil helyett Romsics Ignác. Micsoda metonímiák! Nos, fotókkal nem tudom bizonyítani, de ezek a cserék igenis megtörténtek - valamikor a 2000-es évek hajnalán. Meghatározó pillanatok voltak, ha másért nem is, azért, hogy évekkel később jó legyen rájuk visszagondolni, mint valami misztikus megvilágosodás sarokköveire, a kezdet végére, vagy a vég kezdetére. Teljesen önkéntelenül jutott eszembe a mai nap folyamán az a komplex jelenlétstádium, amit többször megéltem ott, nagyon messze a lakóhelyemtől (amiből persze végeláthatatlan konfliktusok származtak - legalábbis egy ideig). Jó lenne visszakeresni, hogy miért is. Talán azért, mert jó volt a semmibe tartani. Ugye, kedves Trivulzió, elszakíthatatlan jóbarátom? Belerángattál, aztán pofára ejtettél, ahogy kell. Űrszemétként keringek a Föld körül, de ez, ah másért nem, azért jó, mert rálátok az egészre, kapok egy nagyobbfajta fókuszt, azaz van miről elmerengeni, van min ellamentálni. (És akkor itt, a szöveg számtani közepén, lemegy a szkriptor sörért, hogy mélabúsan végigbattyogva a sötét, kivilágítatlan utcán, rendbe jöjjön gondolataival, és meghányja-vesse a továbbiakat.) Forog, forog az agyag, ki tudja, hol áll meg. Kiformálódott-e valami ott Kispest határában circa 2003? Ha ki is formálódott, mára eltörött. Nem mintha annyira bánnám, legfeljebb egy kis tüske maradt, amit úgysem tudok soha kipiszkálni a bőröm alól.

(2.) Na akkor ugorjunk egy jó nagyot! Könyvgerincek, mikrofilmek, munkával elmúló órák, kérőlapok, kényszeredett mosolyok az ötödik emeleti központi katalógustérben, elbaszódott agyagmonstrumok, vizsgacetlik a lakásban, zsizsikek, különféle szárnyas állatkák, szétbogozhatatlan kulcscsomók, szamárfüles papírok, rengeteg felesleges irat és akta a legfelső fiókban, vissza nem szolgáltatott kölcsönkönyvek, használhatatlan huzalok és drótok, kiégett villanykörték, lejárt elemek és előfizetések, pedánsan összerendezett periodikák a saját publikációimmal, mosatlan edények, télire bekészített elemózsiák a fagyasztóban, használt alsók a szennyesben, elszáradt virágok a terasz pepita kövein, egy karcolás a billentyűzet A gombján a tavalyi műtét miatt (pedig odafigyelek!), kimondatlan szavak, némi elfojtás a még tolerálható mennyiségben, feljegyzések a naptárban, foltok a függönyön, számlák az íróasztalon, mindenhol betűk és számok, mindenhol számok és betűk, néha egy-egy lélegzet, vagy valami emberi momentum. Listák, katalógusok, archívumok, feljegyzések, cetlik, vázlatok, skiccek - mindenhol a lakásban. A lakás egy nagy cetli, rovátkákkal. Messze vagyok már a József Attila-lakóteleptől, nincsenek dinnyehéjak, sem Szinva-patak, legfeljebb egy vonat, ami utánad visz.