otra vez, por final

November 30., Andor napja. Mint minden napnak, a naptári évnek, és ezzel az életnek is: "formája a logika, de lényege a zűrzavar". Minden a megszokott menetben. Ugató kutyák, rohanó emberek, az idő beteljesíti önnönmagát. Habár mégsem! A késődélutáni zarándokút a késztetés íratlan szabályai szerint a megszokottba, a káosz kiszámíthatatlan alagútjain át azonban a szokatlanba vezet. Élemedett mosoly annak láttán, hogy a pincér ugyanaz, talán még a toll és a jegyzetfüzet is, bár sok a kuncsaft. A társasági élet zavartalan, diszkurzivítás felsőfokon. A folyamoknál kötünk ki, és itt elmerengek. Rég elvetettem már a sütemény mártogatását, az illatcsíkok definiálását, és a pillantások ezeregyéjszakába nyúló vágyálmát, de a múlt óhatatlanul szétfeszíti a jelen mesterségesen ácsolt barikádjait. Benyomul, szétterül, elemészt, felgerjeszt, háborít, egy picit, és egy pillanatra megsemmisít. Napjainkban Hans Castorp időtlen történetét használom morfium gyanánt önnönmagam pszichedelializálásához. Ez alakította, alakítja ki a toleranciát a begubózódás és megsemmisülés ellenében. Így hát visszatérek a valóba, és nem engedem, hogy a malátanedűvel behelyettesített narkotikum a csend ösvényére tereljen. Az asztalra csapok, legalábbis gondolatban. Kifekszem az erkélyre, betakarom magam a teveszőr pokróccal, akkurátusan, ahogy unokafivérem tanította, nézem a hegyeket, és titkon a közös étkezést várom. Újra hallani akarom az ajtócsapódást, látni akarom a tömpe ujjakat, a megtámasztott tarkót, Chauchat szemeit. Nemsokára elérkezik a pillanat: lassan kicsomagolom magam, gondosan összehajtogatom ama teveszőr terméket. Nem is tudom, mennyi idő telt el! Kilépek az ajtón, elindulok az étkező felé. Közben valahol máshol (egyszerűsítve: itt és most) kihörpintem az utolsó korty sört, kabátot veszek. Lassan szedem a lépcsőfokokat, hangosodik a moraj, hiszen a levest már elkezdték felszolgálni - a rossz orosz asztal vélhetően szomorúan konstatálja, hogy nem scsí, mi az asztalra kerül. Belépek, ugyanitt ugyanakkor megfordulok. És ekkor a sokat szidott, pokolra kívánt, unalomig hajszolt idő megtréfál. Ő a mai napon nem utánam fog megérkezni, hanem már vár. Ott ül a rossz orosz asztalnál, és pillantásával röntgenképet készít rólam, mint Behrens tanácsos úr. És ugyanakkor ott ül egy asztalnál, csodálkozó pillantást vet, majd kényszeredetten mosolyog. Továbbhaladok, és kilépek. Köszöntöm asztaltársaságom, kérek egy cigarettát. Megkóstolom a levest, elindulok a "blaha" felé. Ennyi volt. "Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmelletiség? Hogyan férnek meg az örök és a végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!"