la ultima día

("Jóbarátom éppen egy úgynevezett szilveszteri összejövetelen múlatja az idejét, így gondoltam, megkaparintom a számítógépet, és ádáz módon beleírok egy naplóba, ha már annyiszor emlegettek benne. Ebben a pillanatban is vele vagyok egyébként, én vagyok "lelkében leledzett emberkéje", így túdósíthatok publiciszta minőségemben egy kollégiumi szobáról, amiben nyolc vagy tíz (vagy talán több) szempár üveges szemekkel bámulja a Sas-kabarét - mindenki iszik, beszélgetés, nevetés hangzik, készülődik a nép a fordulópontra. Jóbarátomnak egyébként ádázul rossz éve volt, így megértem, hogy könnyen remek összhangba tud kerülni a társasággal, amivel egyébként szívileg összenőtt az elmúlt hat-hét évben. Túl van egy szakítási ponton, és több apró sikeren, amiket azonban képtelen normálisan, józan fejjel értékelni. Hangulata megcsömörlött, nyugtalan, ideges. Talán ma felfogja, hogy igazából semmi baj nincs, sőt. Én úgy látom - és ezzel vállalom jóbarátom majdani haragos szavait, szemöldökeinek összevonásait -, hogy jót tett neki ez a kiábrándító év, most már legalább van mire építkeznie. Most e pillanatban is látom, amint egy-két szavanként megakadva írogat egy számítógépen, és nem érdekli, amint barátjai, ismerősei esetleg furcsa szemekkel méregetik, összesúgnak körülötte. Saját magát rekeszti ki. Rosszul csinálja, de a bánattól és melankóliától kap vérszemet. Átfuttatja agyán a 2007-es év terveit, mereng és elmereng. Üzenem neki, hogy itthon minden rendben: a szülők kéjesen mosolyognak a szilveszteri műsoron, és valahol rendkívül boldogok, hogy fiuk nincsen otthon. természetesen az anya kesereg, izgul magában, hogy a fiú ne rúgjon be, de ezzel már elkésett...")
A Sas-kabaré valóban nagyon szörnyű, de legalább tudom, hogy abszolút hülyének néznek. Megvigasztal. Körbekínálnak sütivel, és néhányan már nem is csodálkoznak. Azzal természetesen nem kell foglalkozni, amit jóbarátom írogat, nyugodtan kitörlhetném, de ha már megírta, nem fogom. Végülis ő sokkal többet tett le az asztalra, mint eddig én. Abszolút jól érzem magam, és várom, mennyiben teljesül a szilveszteri jóslat, amennyiben szilveszter estéjén néminemű kalamajkát fogok elkövetni valakivel. Ebből úgysem lesz semmi, a horoszkóp mindig hazudik. Nagyon várom, hogy véget érjen már az év, és túlessek az őrült emlékeken, impressziókon. Nincs már sok hátra, 24 percem van, hogy elmerüljek saját ürülékhalmomban. 24 perc múlva működésbe lép a "néma nővér", és egy konvenciózus új év kezdődik el, amiben remélhetőleg újraíródik a múlt, és tisztábbá válik a jövő.
("Most éppen tapsolt a kabaré nézőközönsége. Dénes Balázs Paliról mesél, jóbarátom a gépnél ül. Pár pillanat múlva semmi nem lesz igaz az elmúlt mondatból. Új év kezdődik el, és hazavárom jóbarátom. Feltehetőleg józan lesz, mert tud disztingváni. Sokat fog aludni, és akármennyire is esik neki a "focimenedzsernek", rendes - sőt rendesebb - tagja lesz az úgynevezett társadalomnak.")
Nem gondoltam volna, hogy ennyire elbaszottra sikerül ez az utolsó bejegyzés. de az utolsó bejegyzések mindig elbaszottra sikerülnek. Jelenleg annak örülök leginkább, hogy ez az utolsó bejegyzés nem egy cetlin szerepel holttestem mellett, vagy valami ilyesmi. Élek, tehát elméletikeg nincs gond. Folytatódik a sorozat. Boldog Új Évet Mindenkinek, aki tud egyűáltalán arról, hogy ma, most 2006. december 31. 23:43 van, vagy valami ilyesmi. Vagy valami ilyesmi...

días, horas

Kis puttókkal szegélyezett barokkos álomjárásaimban sem gondoltam volna, hogy idén még egyszer (utoljára) kedvenc zöld afrodiziákumommal bódíthatom egyébként mély téli álmukat alvó agysejtjeimet. Röhej, hogy épp' tegnap este néztem meg egy amerikai filmet, aminek központi témájául az alkoholizmus szolgált - most meg feltehetőleg kéjes vigyorral töltögetek magamnak bizonyos Pére Kermann főzetéből. Na azért ott még nem tartok, mint jóbarátom, aki... de ez egy másik történet. Talán majd ha egyszer egy fiumei osztériában nyithatom ki notebook-om, majd megírom... A korábban ecsetelt első látogatás óta már mindkét szeretett testvérem meglátogatott minket Szent Karácsony Üdvös Alkalmából. Jó volt őket újra látni, és döbbenten figyeltem az évek alatt jócskán megemberesedő unokaöcséimet, akikkel egyre bizarrabb témákról kezdtünk cseverészni. Egyáltalában már az a tény, hogy vendégek jönnek ide, az isten háta mögé, groteszk vigyorgásra ösztökél. Csöppnyi híja, hogy nem vagyunk amis közösség, vagy valami ilyesmi - hamarosan már ezt a szintet kezdjük karcolgatni. Mindeközben Sweelinck megbukott, legalábbis a Szenteste zenei aláfestésére kiírt tenderen: a Jethro Tull karácsonyi albuma lett a befutó, és egy "másik karácsonyi nóta" rokkos-barokkos muzsikája közepette bonogathattuk az ajándékokat, és fogyaszthattuk el a vacsit, ami finom volt, és degeszre zabáltam magam belőle. Az igazi móka csak ezután következett! A családi areioszpagosz egy közös ajándékként beszervált DVD megnézésére adta le voksait - a film kis rezüméje érdekesen hangzott (a lemez vásárlóját is ez a szövegecske babonázta meg mellesleg), be is indítottuk, had' menjen! Egy akkora írtózatos baromságot bámultunk féltátott szájjal (interdentális és labiális hangok tömkelegét kipréselve mindezek közepette), hogy csak na - no persze úgy is fogalmazhatnék, hogy végre sikerült egy szar forgatókönyvből szarul megcsinált filmet végignéznem, amit ráadásul a "világhírű magyar szinkron" is jócskán elcseszett. Miután vége lett, mindenesetre jóccakát kívánva elvonultam Klaus Mann Mefisztóját olvasni. Mára persze semmi sem maradt a karácsonyi áhítatból - december 28-án tök ugyanolyan volt minden, mint november 19-én hajnali 1:18-kor, leszámítva persze nővéremék vizitjét. Ezennel az ő egészségükre, és a világbékére emelem poharam!

la primera visitación

Elkezdődött a szükségszerű karácsonyi rokonlátogatás - nagynénikémék szakították át elsőként a célszalagot, bár a futam kezdete előtt több résztvevőt diszkvalifikáltak. Ezen a karácsonyelőtti mementón méginkább biztosra vált számomra: ahogyan régen a "kapás" öröme határozta meg az ünnepet, manapság inkább az "adás" és az alkohol. A szülői szigor nevetséges módon szorul háttérbe, amikor vendégek érkeznek, nyugodtan vedelhetem az ünnepi italokat (ami idén metaxa, és az unalomig ismert ser), mert vagy ők kérnek, hogy igyam, vagy oda sem néznek, és mint valami zugivó, a brancsnak hátat fordítva sutyiban kiihatom a teletöltött felespoharat. Remek! Persze magával a Szentestével kapcsolatban nem változott a véleményem, alig várom, hogy már túlessünk rajta. Bizonyára megint én leszek a DJ, egyben én fogom rázogatni a kis csengettyűt, ami jelzi, már be lehet lépni a karácsonyfafényben úszó nappaliba. Három nap múlva este minden bizonnyal Sweelinck visszhang-fantáziáját fogom felrakni bakeliten, mert bár nem feltétlenül "meddle", azért még barokk orgonamuzsika, és a különbség elhanyagolható. Jön majd az ajándékbontogatás, és az étek, ami nem lesz meglepetés, viszont karácsonyhoz méltón nagyon-nagyon finom lesz. Végigfut majd agyamon, hogy az elmúlt három évben alig vártam a 25-ikét, hogy felpattanhassak az inárcsi volánbuszra, és barátnőmmel, illetőleg családjával is átéljem a különbözőféle-fajta örömöket. Mára csak a kívánság marad: legyen áldott az ő ünnepük is. Egyébként az ajándékozás már tegnap elkezdődött, és hála jóbarátaimnak, megfelelt a várakozásoknak, sőt, némileg túl is lépett a kicsit talán szigorúan meghatározott képzeletbeli vonalon. Az ajándokok szerteszét hevernek a lakásban: egy szecessív és meglehetősen narkotizált asszony a hűtőről tekint vissza rám (ránk), egy abszintivó pár az éjjeliszekrénynek kinevezett szekrénydarabkára állítva próbálja bearanyozni mindennapjaim hangulatát, és álmaim pszichotikumát, jóbarátom kötetei pedig a könyvespolcról csábítnak olvasásra. Az óra közben ketyeg, én pedig lassan elálmosodom. Az andalító zene helyett ideje felrakni egy kis Sneaker pimps-et, ami már másfél hónapja mindig felráz a nyomott-álmos hangulatból. Ugyanakkor újból gyakorolom a gyors sörivást, mer' jól akarom érezni magam!!!

dolor y tranquilidad

A 'pancho' szónak két jelentése van: 'Feri' és 'pocak'. Pocakos Puskás Ferencünk, isten nyugasztalja, egyszerre lett megáldva egy beszélő névvel és egy becenévvel, amikor a királyi Real Madridhoz került a múlt század 50-es, 60-as éveinek fordulóján. A spanyol foci akkoriban még nem bővelkedett az eredményekben, bár tegyük hozzá, nem volt annyi verseny, és kupa mint manapság, no meg nem szabad megfeledkezni a Bajnokcsapatok Európa Kupájáról, amivel igazából a spanyol foci elindulhatott hódító útjára. Persze lehetne fanyalogni: egyrészt elég csak megnézni a mai spanyol nagycsapatokat, sok spanyol bíz' nem szerepel a kezdő tizenegyekben, másrészt a spanyol foci nagy rákfenéje, hogy nemzetközi együttesük mindig elbukik a nagy versenyek (nyolcad/negyed...) döntőinek küszöbén. A 60-as években, mikor a Real az argentin-magyar "galaktikuskettős" lábának köszönhette a nagy győzelmeket, a spanyol nemzeti csapat is megvillant: az 1964-es madridi EB-döntőn kettő-egyre megverték a vörös katonákat, akik akkoriban a focipályán (is) megmutatták, ők a janik. A BEK kiírásának első tizenegy évében csak kétszer fordult elő, hogy nem volt spanyol csapat a döntőben - hatszor bezsebelték a trófeát, háromszor döntőig jutottak, és ha éppen nem Puskás és a Real tündökölt, akkor a Barcelona villogott, Kocsissal és Cziborral a soraiban. Aztán elmúlt jó néhány év, az európai foci ezen színpadára is fellépett az angol és a németalföldi vonal, az Ajax produkált egy szép hármas BEK-sorozatot, de aztán jöttek a bajorok ugyanennyivel, majd hat (!) angol trófea szép egymásutánban. Az 1974-es döntő szenvedő alanya éppen az az Atlético Madrid volt, ami a szintén ekkoriban induló KEK második döntőjében (1962) elpáholta a Fiorentinát. Szóval 1974-ben meg a Bayern München sózott néhány gólt a spanyol hálóba: az oda-visszavágón a svájnstájgerre hajazó Schwarzenbeck egyet, hőnessz, és a lesipuskás tengerész, gertmüller kettőt-kettőt vágott. Na mindegy, ott volt még az UEFA-kupa, ahol a spanyol "kiscsapatok" vitézkedtek. Az unalomig lehetne folytatni... Végülis Puskás Ferencről jutott eszembe mindez, és persze egy könyvből írogattam ki az adatokat, a grog már elszívta az agyamat. Hagytam néhány napot magamnak, amíg lecsillapodtak bennem az Aranycsapat tizesének bp-i gyászszertartásával kapcsolatos indulatok. Feldühített a feldühödés. Valahogy úgy éreztem, hogy miután Öcsi bácsi elhunyt, hirtelen mindenki elfelejtette azt, amit tett (korrekció: amit a magyar nemzetért tett), amit - csúnya szóval - összefocizott magának és nekünk (korrekció: és nekünk, a magyar nemzetnek). Hirtelen feledésbe merült a 6:3, a 2:3, a madridi gólok, a 80-as évek mámora, amit hazatérése robbantott ki a plebsben. Hirtelen az lett fontos, hogy miért kell ennek az emigránsnak (korrekció: az emigránsnak, aki elhagyta a magyar nemzetet) 180 millás ünnepélyt rendezgetni? És a nép (korrekció: és a nemzet)? Reformintézkedések, gumilövedékek, nyomorgó kárpátaljaiak, és erre mindez, hát, nem leszünk jóban... Nekem tetszett a szertartás, már ha okozhat egyáltalán ilyen érzést egy ilyen szomorú esemény. És hogy miért? Mert megérdemelte. "A nagy embereknek kijár a tisztelet." Nem azon kellene végre fanyalogni, hogy "persze, a tipikus magyar betegség, nézzük már meg, hány magyar gól született az európai kupadöntőkben, és ebből hányat lőtt magyar-magyar??? mi???" Hát persze... Ki emlékszik már Bene vagy Fenyvesi döntőben lőtt góljaira (ráadásul utóbbinak köszönhetjük az egyetlen magyar európai kupagyőzelmet)... Mindenesetre az is "tipikus magyar betegség", hogy a külföldön legismertebb magyar éppen egy focista volt. "A magyar nemzet: futtbalnemzet." A szomorú az, hogy az Aranycsapat kezdőtizenegyének trochaikus lejtésű dikciója után egy új névsorral kell megbarátkoznunk: Zakariás (elhunyt 1971-ben), Bozsik (1978), Kocsis (1979), Lóránt (1981), Budai II (1983), Lantos (1989), Czibor (1997), Hidegkúti (2002), Puskás (2006). Adja Isten, hogy a jobb bekkünk, és a kapusunk még hosszú éveken élhessen köztünk. (korrekció: jóbarátom szerint felesleges az ilyesfajta gondolattársítás, mivel követhetetlen és ráadásul felesleges is, szerinte csendben-nyugalomban, ha kell, pipázva-hátradőlve kell nosztalgiázni a múltról, a múlt nagyjairól, és suttogva szabad csak elmormogni a nagy gólokról alkotott véleményünket, végülis anno nem volt még ripléj)

los alumnos del presente

Az egyetem semmit nem változott a hosszú évek során. Immár kívülállóként, tanulói státusától megfosztott lézengő ritterként ez még nyilvánvalóbb. Szerencsémre éppen azok a folyamatok váltak egyszerűbbé, amikre sajna azelőtt nem fordítottam elég figyelmet. Ki tudja? Ha hat év alatt kétszer annyiszor látogatok el a híres-neves TO-ra, talán most nem itt tartanék. De mindegy. Tanulmányi előadóm segítőkész, és bár kétszer kell sorban állnom az ebédszünet és a kötelező elintézendők (aminek képzeletbeli dobogóján mi más állna, mint a csekkbefizetés) miatt, a huzavonát magamhoz képest jól bírom. Kicsit irígyen nézem az előttem intézkedő sorstársat, aki hóna alatt nyelvvizsga-bizonyítványokkal közelít. Számomra ez a része még kicsit odébb van, de már látom a fényszórókat az alagút végén! Ahogyan mindig, most is összefutok ismerősökkel, bár ami eddig vigasztalt (ti. ex-évfolyamtársakkal futottam össze, így éppen csak a közös órák hiányoztak, a frappáns egyetemi fíling megvolt), az most nem vigasztalhatott, üdítőleg hatott viszont valami más (ti. két, számomra kedves leányka is felbukkant a diáktömegből, illetve nem is... az egyik bagózgatott egy sráccal az ötödiken, a másik kifelé haladt az "egyiről"). Ahogy elnéztem, és amennyire a pillanat hevében lehetett, végigmértem őket, láthatólag ők sem változtak. Na jó, talán az ősi női bölcsészszindrómát észrevehettem volna (állítólag a sok üléstől-olvasástól, olvasva üléstől, ülveolvasástól van, hogy megnő a fenék, bár nekem van egy más ötletem, ti. az átkozott de elkerülhetetlen hormonkészítmény miatt esik meg mindez, amit egy szép, egészséges, és szofisztikált fiatal lány általában szedeget), ha jut még nekem egy-két bónusz másodperc. Nem így történt persze, szóba sem elegyedtem senki mással. Elszívtam egy búcsúcigit az "A épület" előtt, majd az Astoria metrómegállójában az "A épület" képére odaképzeltem magam, amint szívom a búcsúcigimet. A metrókocsi szinte üres volt, Óbudán viszont az utcák és a közlekedési eszközök mind megteltek a hazafelé mászó iskolásokkal, gimnazistákkal. Figyeltem a szemeiket, és ebből egyértelmű következtetést vontam le: bíztató és megnyugtató kétharmados többségük holnap is úgy fogja érezni az iskolapadban, hogy (legalábbis egyenlőre) semmi az égegyadtavilágon nem változik. Talán ha látnák megcsillanni a fényt egy fémszerszámon, egy véres tett erejéig elmúlna trendi közönyük. Megjegyzem, nem sok egyedül lófrálgató gyereket láttam.

preparativos

A varázshegyről egészen a tatárpusztáig ereszkedtem le. Siralmas látvány fogadott. Az egyik oldalon ott álltak a különböző méretű csokimikulások a "flórián" ábécéjének polcain, a másik oldalon pedig a karácsonyi árusok pakolgatták be cókmókjukat a mobil bodegákba. Úgy emlékszem, néhány évvel ezelőtt még lehetett látni olyan árusokat a gazdagon felstócolt árukészlet mögül kikandikálni, akiknek homloka, szeme valami aprócska sugarat küldött a nézelődő vásárlótömegnek. Mára ezek a testrészek eltűntek. Helyettük unottarcú srácok bagózgatnak a bódékban, természetesen az "ajtón" kihajolva, így pillantásaikat inkább a tél és hideg ellenére (mindinkább) ruhavesztett hölgyeményekre vetve, és nem a készletre. Titkon elemelek egy pici csokimikulást. Hazafelé elkanyarodom az erdő felé, végigmegyek a titkos ösvényen, és a turistaházház mellett száraz gallyal átkötve otthagyom a mikulást. Otthon, félfáradtan leheveredve jut eszembe, hogy szem elől tévesztettem jóbarátomat. Fogalmazzunk úgy, magára hagytam. Reggel még együtt indultunk útnak, betértünk egy piac melletti sörözőbe, nyomtunk egy rövidet, meg egy korsót, míg társam jó szokása szerint múltbéli anekdotáinak egy újabb csokrát nyomta az arcomba. Amikor kicsit élénk hangulatban továbbindultunk, zene ütötte meg a fülünket. Egy bolt mellett egy télapónak öltözött valaki rázta a csengőjét mint egy félőrült, de mindenki a krampuszt nézte. A krampusz csinos fiatal lány volt. Odamentünk az egyre nagyobb társasághoz. Társam kigúvadt szemekkel bámulta az ördögsipkás virgáccsal játszadozó lánykát. Én meg tovalibbentem, mert idegesített a helyzet. Tudtam, jóbarátomnak megint lesz egy jó napja, én meg mehetek haza egyedül. Most unatkozom. Nem marad más hátra, le kell venni a polcról egy könyvet, és háttérzeneként feltenni a Trio Gudmundar Ingolfssonar lemezét, amin Björk működik közre, és Európa legarchaikusabb nemzeti nyelvén danol szobám füstös, porszemcsékkel dúsított levegőjébe valami szépet.

una explosión de risa

Hősünk a megelőző éjszakát egy füstös klubban töltötte, gyakran emelve szájához grogospoharát, illetőleg megelégedéssel nyugtázva, hogy a tőle karnyújtásnyira üldögélő (fejüket gyakran összedugó, idegesítően viháncoló) lánykák gyakran kacsingatnak felé. Mivel hősünk reggel egyik szeretője paplanjából próbálta kibogozni magát (órákon át sikertelenül), délután pedig mézédesen flörtölt egyik barátja hoppon maradt lányismerősével, most, az éjszakai órákban úgy gondolta, mára ennyi elég volt. Fejét a pódium felé fordította, ahol egy zenekar brilliáns zenei aláfestést eszkábált egy híres költő nem annyira ismert versfüzére alá-mellé (fölé?). Pajzán versekről lévén szó, hősünk nemcsak a hímtagként meredő gitárnyakak suhintásai felett morfondírozott el, hanem a hangszerek játékán, amik a zene nyelvén próbáltak egy falusi koituszt, egy színésznőöltözőben játszódó bohókás csiklókeringőt, vagy éppen egy nagyvárosi orgiát mesterien leképezni. És ha már zene... Újból be kellett látnom, hogy A varázshegy mestermű. A narrátor által zenei és tartalmi tartományra bontott idő skizoid ambivalenciájának megfelelően mindazonáltal meglehetősen szövevényes, kacskaringós, és zavarbaejtő. Tényleg kétszer egymás után kéne elolvasni, ahogy a szerző ajánlotta valaha a múlt század első harmadában. Az utolsó lapokra bezárul egy kör, de nem egy légies futam (asszó, menet...) mintájára, hanem mintegy önnönmagát feltekerve egy ábrázolhatatlan spirálba. Sok mindenről szól, ahogyan egy jó regény úgy általában, kiegészülve a gondolati mélységgel, Settembrini és Naphta eszmefuttatásainak esszenciájával. Van benne egy jó adag szerelem, ahogyan az kell, és persze misztika "dögivel", elég csak a hetes számra gondolni. Innen már csak egy bakugrás korunk egyik legzseniálisabb orosz szerzőjének regénye, amiben Hans Castorp szobaszáma egy jelenetben úgy esik neki tükörképének, hogy hipp-hopp egy enyhén homó töltetű konteksztben találhatjuk magunkat. Az egyik fél a csacsijelmezbe bújt üzletember, a másik fél pedig egy reverendába öltözött, kezeiben kézifegyver gyanánt vibrátorokat szorító másik businessman. No de mindegy. Meg köll venni, el köll olvasni! Zárás gyanánt a napi adoma (ami feltehetőleg nem pontos idézet a hősünk által végigélt performanszról): "Amíg farkad vered, túl nagy baj nem is lehet veled." Vagy valahogy így...

estoy esperando

A mai estén egy pillanatra megragadott egy olaszrizlinggel teli talpas pohár látványa. Tükröződtek benne a fények, és láttam a körülöttem ülők kirkéi vonaglását. A magukról egy pillanatra megfeledkezett fiatalok (juventus, ventus!) hirtelen mindannyian felkapták fejüket, amint a zenedoboz az elmúlt percekben megszokott tánczene helyett hirtelen suttugó hangokat kezdett sugározni az éterbe. Parancsra engedelmeskedtek, és egyszerre kérték a számlát. Kiürült a csehó. Egyedül maradtunk. A pincér kába fejjel nyomkodta a pénztárgépet, a takarítónő beleadagolta az esti domestost a felmosóvízbe. Mi is indultunk. Kéz a kézben, mint a mesefilmben. Csók a metrómegállóban, méghozzá a peronon. A közeledő szerelvény az arcomba fújta a haját, ettől még igazibb lett az egész. Csend utazás közben, egy öregembert majdnem összepréselt a csukodó ajtó. Mindezt a pohár fénye sugározta felém mámorítón. Közben visszatért. Középen ülünk, de mindenki magával van elfoglalva. Szeme kékje beszél hozzám, de a tolmács másnapos, nem jelent meg az értekezleten. Hasztalan próbálkozom, a jelentések jeltestestül-mindenestül a fehér zaj gomolygó miazmájának részeivé lesznek. Iszom. Cigarettát csavarok. Megkínálom. Elfogad, rágyújt. A füst gomolyog, és csak bilabiális zöngéspiránsaink oszlatják szét. Olyan jó így, nem is akarok soha többé felébredni.