dolor y tranquilidad

A 'pancho' szónak két jelentése van: 'Feri' és 'pocak'. Pocakos Puskás Ferencünk, isten nyugasztalja, egyszerre lett megáldva egy beszélő névvel és egy becenévvel, amikor a királyi Real Madridhoz került a múlt század 50-es, 60-as éveinek fordulóján. A spanyol foci akkoriban még nem bővelkedett az eredményekben, bár tegyük hozzá, nem volt annyi verseny, és kupa mint manapság, no meg nem szabad megfeledkezni a Bajnokcsapatok Európa Kupájáról, amivel igazából a spanyol foci elindulhatott hódító útjára. Persze lehetne fanyalogni: egyrészt elég csak megnézni a mai spanyol nagycsapatokat, sok spanyol bíz' nem szerepel a kezdő tizenegyekben, másrészt a spanyol foci nagy rákfenéje, hogy nemzetközi együttesük mindig elbukik a nagy versenyek (nyolcad/negyed...) döntőinek küszöbén. A 60-as években, mikor a Real az argentin-magyar "galaktikuskettős" lábának köszönhette a nagy győzelmeket, a spanyol nemzeti csapat is megvillant: az 1964-es madridi EB-döntőn kettő-egyre megverték a vörös katonákat, akik akkoriban a focipályán (is) megmutatták, ők a janik. A BEK kiírásának első tizenegy évében csak kétszer fordult elő, hogy nem volt spanyol csapat a döntőben - hatszor bezsebelték a trófeát, háromszor döntőig jutottak, és ha éppen nem Puskás és a Real tündökölt, akkor a Barcelona villogott, Kocsissal és Cziborral a soraiban. Aztán elmúlt jó néhány év, az európai foci ezen színpadára is fellépett az angol és a németalföldi vonal, az Ajax produkált egy szép hármas BEK-sorozatot, de aztán jöttek a bajorok ugyanennyivel, majd hat (!) angol trófea szép egymásutánban. Az 1974-es döntő szenvedő alanya éppen az az Atlético Madrid volt, ami a szintén ekkoriban induló KEK második döntőjében (1962) elpáholta a Fiorentinát. Szóval 1974-ben meg a Bayern München sózott néhány gólt a spanyol hálóba: az oda-visszavágón a svájnstájgerre hajazó Schwarzenbeck egyet, hőnessz, és a lesipuskás tengerész, gertmüller kettőt-kettőt vágott. Na mindegy, ott volt még az UEFA-kupa, ahol a spanyol "kiscsapatok" vitézkedtek. Az unalomig lehetne folytatni... Végülis Puskás Ferencről jutott eszembe mindez, és persze egy könyvből írogattam ki az adatokat, a grog már elszívta az agyamat. Hagytam néhány napot magamnak, amíg lecsillapodtak bennem az Aranycsapat tizesének bp-i gyászszertartásával kapcsolatos indulatok. Feldühített a feldühödés. Valahogy úgy éreztem, hogy miután Öcsi bácsi elhunyt, hirtelen mindenki elfelejtette azt, amit tett (korrekció: amit a magyar nemzetért tett), amit - csúnya szóval - összefocizott magának és nekünk (korrekció: és nekünk, a magyar nemzetnek). Hirtelen feledésbe merült a 6:3, a 2:3, a madridi gólok, a 80-as évek mámora, amit hazatérése robbantott ki a plebsben. Hirtelen az lett fontos, hogy miért kell ennek az emigránsnak (korrekció: az emigránsnak, aki elhagyta a magyar nemzetet) 180 millás ünnepélyt rendezgetni? És a nép (korrekció: és a nemzet)? Reformintézkedések, gumilövedékek, nyomorgó kárpátaljaiak, és erre mindez, hát, nem leszünk jóban... Nekem tetszett a szertartás, már ha okozhat egyáltalán ilyen érzést egy ilyen szomorú esemény. És hogy miért? Mert megérdemelte. "A nagy embereknek kijár a tisztelet." Nem azon kellene végre fanyalogni, hogy "persze, a tipikus magyar betegség, nézzük már meg, hány magyar gól született az európai kupadöntőkben, és ebből hányat lőtt magyar-magyar??? mi???" Hát persze... Ki emlékszik már Bene vagy Fenyvesi döntőben lőtt góljaira (ráadásul utóbbinak köszönhetjük az egyetlen magyar európai kupagyőzelmet)... Mindenesetre az is "tipikus magyar betegség", hogy a külföldön legismertebb magyar éppen egy focista volt. "A magyar nemzet: futtbalnemzet." A szomorú az, hogy az Aranycsapat kezdőtizenegyének trochaikus lejtésű dikciója után egy új névsorral kell megbarátkoznunk: Zakariás (elhunyt 1971-ben), Bozsik (1978), Kocsis (1979), Lóránt (1981), Budai II (1983), Lantos (1989), Czibor (1997), Hidegkúti (2002), Puskás (2006). Adja Isten, hogy a jobb bekkünk, és a kapusunk még hosszú éveken élhessen köztünk. (korrekció: jóbarátom szerint felesleges az ilyesfajta gondolattársítás, mivel követhetetlen és ráadásul felesleges is, szerinte csendben-nyugalomban, ha kell, pipázva-hátradőlve kell nosztalgiázni a múltról, a múlt nagyjairól, és suttogva szabad csak elmormogni a nagy gólokról alkotott véleményünket, végülis anno nem volt még ripléj)