estoy esperando

A mai estén egy pillanatra megragadott egy olaszrizlinggel teli talpas pohár látványa. Tükröződtek benne a fények, és láttam a körülöttem ülők kirkéi vonaglását. A magukról egy pillanatra megfeledkezett fiatalok (juventus, ventus!) hirtelen mindannyian felkapták fejüket, amint a zenedoboz az elmúlt percekben megszokott tánczene helyett hirtelen suttugó hangokat kezdett sugározni az éterbe. Parancsra engedelmeskedtek, és egyszerre kérték a számlát. Kiürült a csehó. Egyedül maradtunk. A pincér kába fejjel nyomkodta a pénztárgépet, a takarítónő beleadagolta az esti domestost a felmosóvízbe. Mi is indultunk. Kéz a kézben, mint a mesefilmben. Csók a metrómegállóban, méghozzá a peronon. A közeledő szerelvény az arcomba fújta a haját, ettől még igazibb lett az egész. Csend utazás közben, egy öregembert majdnem összepréselt a csukodó ajtó. Mindezt a pohár fénye sugározta felém mámorítón. Közben visszatért. Középen ülünk, de mindenki magával van elfoglalva. Szeme kékje beszél hozzám, de a tolmács másnapos, nem jelent meg az értekezleten. Hasztalan próbálkozom, a jelentések jeltestestül-mindenestül a fehér zaj gomolygó miazmájának részeivé lesznek. Iszom. Cigarettát csavarok. Megkínálom. Elfogad, rágyújt. A füst gomolyog, és csak bilabiális zöngéspiránsaink oszlatják szét. Olyan jó így, nem is akarok soha többé felébredni.