los alumnos del presente

Az egyetem semmit nem változott a hosszú évek során. Immár kívülállóként, tanulói státusától megfosztott lézengő ritterként ez még nyilvánvalóbb. Szerencsémre éppen azok a folyamatok váltak egyszerűbbé, amikre sajna azelőtt nem fordítottam elég figyelmet. Ki tudja? Ha hat év alatt kétszer annyiszor látogatok el a híres-neves TO-ra, talán most nem itt tartanék. De mindegy. Tanulmányi előadóm segítőkész, és bár kétszer kell sorban állnom az ebédszünet és a kötelező elintézendők (aminek képzeletbeli dobogóján mi más állna, mint a csekkbefizetés) miatt, a huzavonát magamhoz képest jól bírom. Kicsit irígyen nézem az előttem intézkedő sorstársat, aki hóna alatt nyelvvizsga-bizonyítványokkal közelít. Számomra ez a része még kicsit odébb van, de már látom a fényszórókat az alagút végén! Ahogyan mindig, most is összefutok ismerősökkel, bár ami eddig vigasztalt (ti. ex-évfolyamtársakkal futottam össze, így éppen csak a közös órák hiányoztak, a frappáns egyetemi fíling megvolt), az most nem vigasztalhatott, üdítőleg hatott viszont valami más (ti. két, számomra kedves leányka is felbukkant a diáktömegből, illetve nem is... az egyik bagózgatott egy sráccal az ötödiken, a másik kifelé haladt az "egyiről"). Ahogy elnéztem, és amennyire a pillanat hevében lehetett, végigmértem őket, láthatólag ők sem változtak. Na jó, talán az ősi női bölcsészszindrómát észrevehettem volna (állítólag a sok üléstől-olvasástól, olvasva üléstől, ülveolvasástól van, hogy megnő a fenék, bár nekem van egy más ötletem, ti. az átkozott de elkerülhetetlen hormonkészítmény miatt esik meg mindez, amit egy szép, egészséges, és szofisztikált fiatal lány általában szedeget), ha jut még nekem egy-két bónusz másodperc. Nem így történt persze, szóba sem elegyedtem senki mással. Elszívtam egy búcsúcigit az "A épület" előtt, majd az Astoria metrómegállójában az "A épület" képére odaképzeltem magam, amint szívom a búcsúcigimet. A metrókocsi szinte üres volt, Óbudán viszont az utcák és a közlekedési eszközök mind megteltek a hazafelé mászó iskolásokkal, gimnazistákkal. Figyeltem a szemeiket, és ebből egyértelmű következtetést vontam le: bíztató és megnyugtató kétharmados többségük holnap is úgy fogja érezni az iskolapadban, hogy (legalábbis egyenlőre) semmi az égegyadtavilágon nem változik. Talán ha látnák megcsillanni a fényt egy fémszerszámon, egy véres tett erejéig elmúlna trendi közönyük. Megjegyzem, nem sok egyedül lófrálgató gyereket láttam.