preparativos

A varázshegyről egészen a tatárpusztáig ereszkedtem le. Siralmas látvány fogadott. Az egyik oldalon ott álltak a különböző méretű csokimikulások a "flórián" ábécéjének polcain, a másik oldalon pedig a karácsonyi árusok pakolgatták be cókmókjukat a mobil bodegákba. Úgy emlékszem, néhány évvel ezelőtt még lehetett látni olyan árusokat a gazdagon felstócolt árukészlet mögül kikandikálni, akiknek homloka, szeme valami aprócska sugarat küldött a nézelődő vásárlótömegnek. Mára ezek a testrészek eltűntek. Helyettük unottarcú srácok bagózgatnak a bódékban, természetesen az "ajtón" kihajolva, így pillantásaikat inkább a tél és hideg ellenére (mindinkább) ruhavesztett hölgyeményekre vetve, és nem a készletre. Titkon elemelek egy pici csokimikulást. Hazafelé elkanyarodom az erdő felé, végigmegyek a titkos ösvényen, és a turistaházház mellett száraz gallyal átkötve otthagyom a mikulást. Otthon, félfáradtan leheveredve jut eszembe, hogy szem elől tévesztettem jóbarátomat. Fogalmazzunk úgy, magára hagytam. Reggel még együtt indultunk útnak, betértünk egy piac melletti sörözőbe, nyomtunk egy rövidet, meg egy korsót, míg társam jó szokása szerint múltbéli anekdotáinak egy újabb csokrát nyomta az arcomba. Amikor kicsit élénk hangulatban továbbindultunk, zene ütötte meg a fülünket. Egy bolt mellett egy télapónak öltözött valaki rázta a csengőjét mint egy félőrült, de mindenki a krampuszt nézte. A krampusz csinos fiatal lány volt. Odamentünk az egyre nagyobb társasághoz. Társam kigúvadt szemekkel bámulta az ördögsipkás virgáccsal játszadozó lánykát. Én meg tovalibbentem, mert idegesített a helyzet. Tudtam, jóbarátomnak megint lesz egy jó napja, én meg mehetek haza egyedül. Most unatkozom. Nem marad más hátra, le kell venni a polcról egy könyvet, és háttérzeneként feltenni a Trio Gudmundar Ingolfssonar lemezét, amin Björk működik közre, és Európa legarchaikusabb nemzeti nyelvén danol szobám füstös, porszemcsékkel dúsított levegőjébe valami szépet.