conversación de noche

egyébként is szeretem a sötétséget. időnként csak nézem a halvány kontúrokat, amiket a teliholdnak köszönhetek. aztán megunom, és elkezdek beszélgetni. egészen reggelig. vagy délig. hallom amint esznek. látom, amint a gyárkémény füstje száll valami messzi helyre, és egy autó befordul a kanyarban, majd eltűnik a szomorúfűz bágyadt ágai között.
úgy ülök most a széken, mint egy viharvert kóbor állat vacog egy sötét és keskeny sikátor kukái mögött, elmerengve a valón, és várva az álmot, amiből soha nem ébred majd fel. imént csuktam be az ablakot, és a szobám hőmérséklete 18 celsiuspontra süllyedt. mostanában az ablaknál is cigarettázom, mint régen. mivel nincs nagy pelyhekben hulló hó, nem hallagtok Vivaldit, de így is megteszi ez az egész. elbámulok addig, míg szemem ellát, és hegycsúcsokat látok, és kopár pusztákat, meg talán tengert. íme, megtaláltam az alefet, és még trükkös konyakot sem kellett meginnom, mint Borges főhőse. olyan egyszerű az egész. azon gondolkodtam, hogy azért kedvelhetem az angol romantika csipcsup szerelmes regényeit, mert az akkoriak úgy tudták ábrázolni az egész kapcsolatépítődést és kiteljesítődést, ahogy az vagyon. sallangmentesen (vagy a kor sallangjaitól el-eltávolódva), hihetetlenül egyszerűen, kissé fellengzősen, de szerethetően. mert tényleg nagyon egyszerűen folydogál ez az élet, csak alapvető emberi betegség, hogy mindent túlkombinálunk. túlkomponálunk. kíváncsi természetünk a tények mögé konstruálja az indítékokat, hálót sző, amibe többnyire belebonyolódik. persze nagyon szép is ez. itt válik az ember esztétikaivá. más kontextusban irodalmivá. úgy játszik a szereplőkkel, a szerepekkel, a helyszínekkel, a tettekkel, és a boldog összefonódásokkal, mintha bábfigurákat mozgatna egy sereg kisiskolás előtt a színpadon. amikor hallja, hogy nevetgélés támad (akármennyire is susognak a tipikus alsóstanárnők, hogy pssszt!), végigfut tagjain a remegés. mintha a nő cirógatná, vagy valami kéjesen finomat enne. perisztaltikája arra kényszeríti, hogy hirtelen lezárja a felvonást, leengedje a függönyt, és hagyja, hogy a seregnyi lurkó úgy ömöljön ki a bábszínházból, mint a hányadék a szájból, vagy a szelek Boreászból, vagy mittudomén.
(éppen bátyámékat várjuk. hamarosan heten leszünk, Mefi pedig elbújik a hűtőláda mögött, mert fél két unokaöcsémtől. újra megkapom az úton vett ajándékokat, amiket pofátlanul és vigyorogva majd az orrunk alá nyomnak, és ejtőzhetek majd az utolsó sörrel a gyomromban, miközben hallgathatom két unokaöcsémet. majd elmennek valamikor estefelé, és várhatom, hogy jajj, jöjjön már az éjfél, meg a másnapi éjfél, meg az azutáni, meg hogy essen végre a hó, hogy az idióta barokk széjjelközhelyezett tételeit hallgathassam az ablaknál, bámulva a dolgokat, ahogy vannak, meg kicsit úgy, ahogy én szeretném, hogy legyenek.)

három hangulat

1.
a híres detektívek szerették anno egy nagy társaság előtt felgombolyítani a töredezett narratívát, és úgy kiegyenesíteni azt, hogy a szobában tartózkodó tettes már néhány pillanaton belül elkaphatott sanda és vészjósló pillantásokat. mindenki rácsodálkozott ilyenkor, milyen banális is minden, mennyire apró dolgok bizonyulnak késöbb nagy horderejű nyomnak (derridista sallangokat ilyeténmódon bevonva és mellőzve egyszersmind), és mennyire ügyes is ez a bajszos belga vagy a főkötős vénkisasszony, vagy a pipázó francia, vagy a szemüveges kopasz fricc. amikor nyomozni támad kedvem a külvárosi fények egyre gyengébben pislákoló sötét terében, csak egymagam vagyok, lefedem az egész kommunikációs biszbaszt, magammal beszélgetek, és a bennem-van-a-világ mámorában ilyenkor azzal is megbarátkozom, hogy skizoid szólamaim nem hajlanak el a normálistól, magam is normális vagyok, csak éppen másképp, máshogy, másmiért. visszanyomozni a múltat - dőreség. "bolond ember, aki azt kutatja, ami volt" - hangzik fel bennem egy kedves lemezem záró betétje, meg az összes múltbéli hiábavaló fáradozás, hogy életem szeletkéit úgy passzítsam össze, hogy ne legyen köztük üres hely, levegő, és az elkészült ábra úgy illegese magát előttem, mint egy női sziluett a szoba sötétjében, miközben az ablakon kívülről úgy hívogat a fény, hogy elgondolkozom: mennyi árnyéknek kell még elvonulni szemeim előtt, hogy hátrafordulva széttépjem a bilincseket, és megmártózva a kéjben ledobjam magam a méla tudattalan lépcsőházába? szóval oknyomozásaim többnyire azzal zárulnak, hogy bámulom az árnyakat, és elmerengek a lehetetlenen. elmerengek azon, miért is ér egymáshoz két kéz, miért őrülnek meg emberek, ha szemekbe néznek, miért visszhangozzák a pillák rezzenései a gyötrő félhomályt. az utolsó busz ablakain át az autók fényeit nézem, várom, hogy a sofőr beindítsa a motort, és a törzsutasok újra egymásra mosolyoghasanak. az egyik megállóban rámtör a kétely, miért is nem indultam gyalog hazafelé, ezzel is sűrítve gondolataimat, kicsikarva agyszüleményeimből a paranoid - és igaznak tetsző - megoldást. ha így tennék, meglennének az összekötő kapcsok.
2.
mostanában úgy szelem a lépcsőfokokat, mint a szalámit. egyre vastagabbakat, egyre merészebbeket. ugyanakkor, és ezzel lepem meg magam még karácsony előtt, nem gabalyodok bele a mondatokba, leegyszerűsítve azt is mondhatnám, olyan egyszerűnek tűnik az egész. ez a tudat boldoggá tesz, bár ugyanúgy lehajtott fejjel bámulom a helyiérdekű vasút mocskos padlóját, és a hegyesorrú cipőket. a különbség az, hogy amikor felnézek, és észreveszem saját énmagam, egy alig látható félmosoly terül el a neonfények és énközöttem a tükörfunkciójú ablaküvegben. és akkor visszahajtom a fejem, és utazom tovább, és tovább gyűröm, emésztem magam, bámulom az égben elszálló dinnyehéjakat, és a Dunát felölelő füstfelhőt.
3.
lépteimre megrezeg a parketta, végighullámzik a tektonika a bejárati küszöbig, ott félve visszafordul, de elhal a ruhafogas alatti sávban, egy pár csizma és egy hangyatetem között. egy intésemre elhallgat a mobiltelefon, a hívásinfó és a postaláda memóriája törlődik, az összes nyelvi jelölő helyett kis csillagok látszanak, az aksi lemerül. megmarkolom a párnát, és csendben ordítok, szemem kidülled, fogaim kijjebb csúsznak ínyükből, egy-két izmom pedig olymód merevedik meg, hogy valamiféle súlyvonaluk kirajzolja meztelen testem szabásmintáját. ő tűvel és cérnával közelg. összevarr, majd zsebbe varr. ott csücsülök hamarosan egy asztalon. elfojtott kiáltásokat, nyögéseket hallok, majd egy kukatető lecsukódik, evőeszközök hullanak le a földre, valaki meggyújt egy cigarettát, rámfújják a füstöt, megremegek, tüsszentek egyet, kivesznek a zsebből, kihajtogatnak. kihajtogatnak, mint egy narratívát. ott fekszem a földön egy nagy társaságban, egy ember középen magyaráz, néhány öregasszony elájul, egy-két ember röhigcsél. azt mondják, én vagyok az ősok, én vagyok a bűntény. most már mindent értek. az van ugyanis, hogy én tehetek arról, ami velem történt. nem lett volna semmi baj, ha csendben ülök otthon, vágyakozva egy szelet pirítósra, vagy egy új háziállatra, vagy cseppnyi szeretetre így a legvészterhesebb időszakban. kiléptem a házból, és így kezdődött máig tartó bizarr kalandom: az összes találkozás, az idegen szavak, amiket nagy nehezen kisajtoltam valahogy a hangképző szerveimmel, a kiáltások, és a téglafalon hagyott néma csókok, és ahogy megöleltem egy villanypóznát, és összebújtam egy összetekert hálózsákkal. ekkor fölkeltem a földről, leporoltam magam, kiléptem az ajtón, és nyakába borultam egy nőnek, aki mindvégig sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és a nykába borulok, hiszen sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és akkor jó lesz, és akkor elmehetünk majd egy távoli galaxisba. felszálltunk az első űrhajóra. még mindig utazunk.

...szeretnék megmenekülni!...

akarom mondani, jó reggelt! és ahogy "jó ebédhez szól a nóta", úgy most jó reggelthez kéne szólani valami poémának, hogy legyen valami, ami közben fel lehet ébredni, ki lehet törölni az álmosságot a szemből és a tagokból, nyújtózkodni, felrakni fortyogni az instant kávéhoz való vizet, és úgy egyáltalán. szóval.

"Fekete tóban kis kácsa fürdik
S fürdik a nagy lány a ruhaáztató,
Jó teknőben s mindene látszik,
Ahogy csattogva mossa magát, már
Tudom, utána száradni kifekszik
A napra és engem kíván ő csörgő
Fogakkal két énekes combja közé!"

(Radnóti Miklós valamikor az újkor hajnalán, kábé ezerkilencszázharmincban)

de mivel most nincs is mást mondanom, elvagyok (mondhatni), zárok is. és becsapom.

appandiksz céé

mit is mondhatnék? néhány órával azelőtt, hogy szüleimmel egy vidéki temetésre indulnék, képtelen vagyok elaludni, pedig nagyon fáradt vagyok. életemben először taxival jöttem haza, miután kiléptem egy ajtón. mielőtt kiléptem volna, még utoljára... hogy emiatt aztán ne tudjak aludni, mint most. hogy emiatt kétségbeesésem csak nőttön-nőjjön. nőmön.

appandix B

ma blogoltam. na nem itt, henem itt. már harmadszor kezdem újra, megint új külsővel, új célokkal. most talán sikerül. ma még örültem kézis lányaink újabb sikerének (a vb-ezüstérmes románokat lépték le három góllal), meg annak, hogy csak vasárnap van.

appendix A

hát akkor máris egy tömör mondat. tömör mondatok. kihagytam a hermeneutikát. ezáltal kiléptem a mai hermeneutikai körből. marad az orosz. a folytatásról gőzöm sincs. a hétvégéről főleg nincs gőzöm.

Praga y la soledad

Végre eljutottam a Cirkóba, és végre megnéztem a Prágai történetet. Nem csalódtam benne. Rideg dán minimalizmus ötvözve Prága tipikusan közép-kelet-európai atmoszférájával, és a groteszkkel. Kicsit olcsó poén, ahogy a cseh emberek képtelenek megérteni a külföldi vendégek óhajait, de lehet úgy is érteni az egészet, hogy ennek funkciója van. Remekbeszabott jelenet, amikor a főszereplő dánul majd angolul beszél egy cseh énekesnőnek, aki persze szart sem ért az egészből, viszont a fickó így, igazi címzett, illetve a kódot nem birtokló címzett társaságában tud olyan szinten megnyílni, ahogy azt felesége, a negyvenet karcolgató Maya kíván oly sok ideje. Szóval a házaspár a fickó apjának temetése ürügyén érkezik Prágába, majd itt bontakozik ki házasságuk vége - miközben az apuci holtteste Dánia helyett Szingapúr felé tart, a vásznon egy dramaturgialig precíz vívódás szemtanúi lehetünk. Lehettem. Hazafelé találkoztam minden idők legmurisabb buszsofőrjével, de ennyi. Holnap egy heremenutika-előadás és egy bájos oroszóra segítségével próbálok kimászni a mocsokból, amibe az elmúlt napok alatt bekerültem. A szobámban akkora kupi van, mint a legsötétebb egyetemi időszak alatt, valami megpattant bennem, és keményen hanyagolom magam, azt hiszem. Ingázom legbelül, holott tudom a helyes megoldást, várakozom (ki tudja mire), és csak tolom, tolom az időt, hogy végre kiugorjon a helyéről a másodpercmutató, én meg lassan elaludjak, és egy kreált álomvilágban éljem újra életem legbizarrabb kalandjait, mementóit. Nem vagyok biztos abban most sem, hogy teljesen a valóságban lennék, jelenvalólétem befészkelődik a jelen és a valólét közé, hiányzik egy darabka, és nem tudom, mennyi baromságot fogok még összehordani ahelyett, hogy megpróbálnám tömör mondatokba önteni a gondolataim. Ma sem fog sikerülni.

hay un hospital en frente de la escuela

Ahogy elnéztem a párás ablakon és saját könnyfüggönyömön keresztül a hatvani Albert Schweitzer kórházt körülvevő fákat, rájöttem, nekik soha nincs mit mondaniuk a lélegeztetőgépre rakott, benyugtatózott, az életet és a halált elválasztó küszöbön egyensúlyozó embereknek. az intenzív osztály ápoltjai ugyanis ritkán néznek ki az ablakon, két lábon csak az ápolószemélyzet és a látogatók masíroznak ki-be a rémisztő lengőajtón. néha úgy éreztem, nem is vidéken vagyok, hanem valami ismeretlen, "hitelesen" talán csak egy szürreális mozifilm által bemutatható terepen, egy jelenetsorban, celluloidfoltként, passzív létezőként, amint forgat a mozigép, és ámuldoznak a nézők, hogy ilyet is tud egy rendező. szóval a férfivécében nem volt víz, a vécékefe egy vödörben ázott, az egyik vécé előtt hatalmas hugyfolt, kéztörlő vagy törülköző off. az intenzívvel szembeni félkoedukált helyiségben villany már volt, fertőtlenítéshez elengedhetetlen melegvíz viszont nem. úgyhogy csak itthon moshattam le magamról a kórt, bár a szívembe kitörölhetetlenül belevésődött a rettenet, és ezt már senki és semmi nem tudja onnan kivájni. nagyapám egy öt nappal ezelőtti hajnali szerencsétlen baleset során elvesztette agyának azon funkcióit, melyek a nyeléssel, beszéddel, kommunikációval kapcsolatosak. élőhalottként szorította kezével az életet szimbolizáló ágy melletti kapaszkodót, szíve pumpált, de csukott szemmel, elmagyarázhatatlanul már egy másik világban küszködött, oda pedig mi nem kapunk bebocsájtást. úgy látszott, sötéten túli érzékelése más kontextusban bár, de működik, simogatásunkra, szavainkra pulzusa megugrott, bár a legcsekélyebb reakciót nem mutatta, ami arról arról tanúskodott volna, hogy tudja: ott vagyunk vele. én még mindig ott vagyok vele. ott leszek vele addig, amíg a jelenkori orvostudomány fel nem adja, amíg a vidéki, hajdan - átadásakor - csúcsmodern kiskórház gépei nem jeleznek: kompetenciájuk itt már nem tud csodát tenni. nagybácsikám felesége mondta, hogy majdnem húszéves unokatestvéremnek nem nagyon volt kedve (de ez talán nem valami jó szó) eljönni az intenzívre, de a szülők ráparancsoltak. teljesen igazuk volt. nem mondom, hogy akárkin is nagymértékben változtatott volna látogatásom, de szükségem volt arra, hogy annyi jó mellett most meglássam az elkerülhetetlenhez vezető út egyik szélsőségesen megejtő és elszomorító állomását. nem mindenki végzi így, egyáltalán, nagyapám sem biztos, hogy éppen így végzi, csak az a kérdés, milyen lesz élete, ha ebből a traumából felépül? azt gondolom, nagyapa küzdelmet vív, legyőzhetetlen ellenfél tornyosul előtte, de a cél nem is a győzelem, nem is a tisztes helytállás, hanem a tisztelet. tisztelettel előremenni, tisztelettel belenézni egy puska csövébe, tisztelettel nézni a hídról a sebes folyót, tisztelettel lecsavarni az alkoholos üveg kupakját, miután a gyógyszerek már elindultak a szervezetünk kis folyosóin - ugyanannak az állapotnak a szinonímái. ha kívánhatnék, sokszor szeretném még látni őt, ahogy az emlékeimben él, ahogyan legutoljára találkotam vele, ahogyan beszélt, akadozva, szavakat kihagyva és elfelejtve. tisztelni szeretném őt, és lelkem egy részével minduntalan vele lenni. most éppen Hatvanban, az Albert Schweitzer egyik kórtermében, bámulva a fákat, de többnyire őt, és ahogyan egy kétjegyű szám olykor-olykor háromjegyűvé vált a monitor felső tartományában.

la reconstrucción de la tiempo

a szárnyas idő csak repül, lekophatnak a rovátkák a számlapról, és letörhetnek a mutatók is akár. konvenció ide, megszokás oda, egy év mégiscsak egy év, és ha már voltam olyan narcisztikusan pimasz, hogy nevemnapján kezdjek el írni ide, a szárnyas időt ezúttal egy gombnyomással vissza is pörgethetem. elolvashatom, mennyire meghatott anno A varázshegy, és egy azóta is utolsó találkozás, amit akkor úgy interpretáltam, mint a délutánonként fekvőkúrát tartó Castorp gondolatainak összecsengését a tökéletes összhangzat, madame Chauchat irányába. hogy a végtelen jelölőláncolat létezik, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy-két kis átalakítással a szituációt nyugodtan transzformálhatom ide, a mostba, a jelenbe, habár némileg erősebbnek érzem magam, mint a fiatal Hans, azaz tavalyi énmagam egyre inkább széthiulló emlékezeti árnyképe. a lényeg, hogy a november 30. most is a Bródy asztalainál telt sokáig, majd folytatódótt a jó öreg Grinyóban, majd hajnalban a Szimplában, végül jóbarátomék ágyában, ahol másnap délutánig húztam a lóbőrt. semmi köze nem volt az egésznek a nevemnapjához (ennek módfelett örültem), bár szülinaposunk éppenséggel odatelepedett asztalunkhoz, és jó sok pénzt legombolt rólunk. Karcsi bá', a 62 éves cigányzenész mellett jól elszórakoztunk, bár egy idő után nemcsak a szájából minduntalan frecsegő nyáépermet idegesítette a mellette ülő, hanem a köbgyökvonás egyre erősödő kényszere. Karesz bá' elejétől a végéig teleszőtte szövegét olyan alakzatokkal, melyekkel jobb versekben, anekdotákban, vagy politikai kampányszövegekben találkozunk, de végülis nem borított ki minket annyira, hogy ne menjünk tovább a hideg budapesti éjszakában. a Szimpla maga volt a pokol - ahogy ezt Szüszü megjegyezte - , úgy kezdtem érezni magam, mint számos régi piálgatás azon pontjában, amikor rájövttem, hogy hazamennék, de nem tudok. szívem helyett ezennel a rideg észre hallgattam, és döntésem egyik legvulgárisabb következményét most láttam felbukni az árból: vége az éjszakázásoknak! miután eligazítottunk egy lányt, hol tudna hódolni pszichedelikus indíttatású gyengeségeinek, eszmecserék, és sörkortyok után taxiba szálltunk, majd cimboráméknál egy rövid lehúzós piálgatást követően: korty és horty. zzz. a másnapot senkinem nem kívánnám, haza kellett jönnöm, anyámmal újból össze kellett vesznem, hogy aztán megnyugodjunk, és többnyire kiegyensúlyozott pszichével elmenjünk aludni. én persze nem alszom (mondják: a gonosz soha nem alszik, én meg most gonosznak képzelem magam), és még egy ideig nem is fogok. most nehéz lenne csak úgy. azaz csak így. mindenfajta álmosító nélkül. sajnos nem érzem jól magam. a tegnap hajnali lefekvés előtt valaki feltette korunk egyik britpop bandájának melankolikus szólamát, azt, ami a 'The Hardest Part' címre hallgat. akkor is átéreztem, most is átérzem, holnap is át fogom érezni. halálos (és tényleg az) belegondolni, hogy a következő héten az utóbbi időben megszokott spontán-félspontán szórakozások, eszeveszett mondatvalcerek helyett a könyvtár és szóláncai várnak rám, melyek majd szépen lebéklyóznak. azt hiszem, az utóbb eltelt egy év megannyi kellemes meglepetése, gyönyörűsége, sikerélménye után most tenyerembe kell harapnom, hogy ne ordítsak, mint egy őrült. eljött a keserédes december, a sötét napok kora, amikor Vivaldit hallgatok a tetőablakból a havas tájat bámulva, amikor azt látom, hogy mindenki megittasul az áhítattól, majd mindenki haláltáncot jár, és megöli magát egy koccintás és tizenkét harangütés után. tényleg mindeg erőmre szükség lesz, hogy normálisan elszámoljam magamban, ami felgyülemlett, és az eljövendő temporális fogságában is kereteket iktassak nonfiguratív elmebeli csapongásaim köré. nehéz lesz, hiszen reflektáltan énmagam vagyok csak. egy énmag eltávolítva a zajtól, úton a türkizből a szürkébe, az emberlakta galaxisból a kis csillagközi állomásra, ahol már áll egy karácsonyfa, és krampuszok ütlegelnek virgácsokkal szurokba mártott vakondokat, tollukat megfosztott csirkéket, és megzavarodott levéltetveket. nem fogok sokat időzni ott. már tudom, hogy visszafelé veszem atz irányt.

a pók

egy hellyel arrébb csúszott az emlékezet, a kezdőpont közeli tartomány összesűrűsödött, a közelmúlt kitágult. megtörtént a mezcsere, és a vándordíj egy másik klubház szekrénysorán csillogja vissza a büszke pillantásokat. ezt nevezik felülírásnak.

az izzadság

sok mindent áthúzhattam volna. még sok mindent leírhattam volna.

a pók lábán az izzadság

már rég nem lepődöm meg azon, hogy a ciklikusság úgy van jelen az életemben, mint szobámban a tetőablak, vagy polcaimon a por. most éppen nagyon szeretem az áprilisokat, és nagyon gyűlölöm a novembereket (persze továbbra is kérdés, mi történik november, és a következő év áprilisa között? na jó, erre is lennének tippjeim, de...) nekem úgy tetszik, novemberben mindig véget ér valami, hogy aztán a december vége a maga ünnepélyes majd karneváli mivoltában ne csak úgy a semmire pakolódjon rá, hanem felhozzon valami gödörből, amit magam alatt ástam. ez így persze egy képzavar vezérelte gondolatfüzér, de talán így is érthető. pedig erre az évre aztán tényleg nem lehet panaszom! amibe belefogtam, többnyire sikerült, leszámítva az ELTE még meglévő tartozását, még hivatalos ügyekben is viszonylag jól jártam el, ami aztán fullzsír. az év legkellemesebb hónapjait nem egyedül küszködtem végig, és ha valami rendszerfélébe foglalom a saját paráimból következő keszekusza tünetegyüttest, azt is mondhatnám, a hermeneutikai kerék jól szuperált. merthogy azért voltam ügyes, mert nem egyedül kellett malmozgatnom, és azért nem kellett egyedül malmozgatnom, mert ügyes voltam.

nos, visszatérve a ciklikusságra, átfordítottam jelen időbe kedvenc versem két sorát, de erre sokkal inkább lettem volna rákényszerülve tavaly áprilisban (amikor kivételesen nem elkezdődött, hanem véget ért valami, bár nem sokra rá rájöttem, hogy milyen jó is volt, hogy véget ért!) - így most nem is vigasztal, vissza is fordítom hát múlt időbe, mert úgy fedi az igazságot. csak VOLTAM magányos, és csak RÖPPENT tőlem a madár az éjben. bármi is történt, gazdagnak érzem magam (a lá pathetique) élményekben és egyebekben. a madár nem röppent el, még mindig ott van Rettegett Iván kigúvadt szemei fölött a lambériára erősítve. elég ránéznem, és elröppen a bú. pedig, le sem írtam a neved egyszer sem, és egy bejegyzést sem szenteltem külön annak, hogy a nyár legmocskosabb melónapjai közt is mennyire boldogított a tudat, hogy valahol a városban működsz, meditálsz, gondolataidat és gondolataimat lesed, dobolsz, koncerten vagy, mandalákat színezgetsz ki, vagy éppen valami mást csinálsz. pedig, Emese, most kicsit átminősülve ugyanúgy boldogít, hogy vagy. örülök, hogy hűek voltunk egymáshoz és magunkhoz, már olyan tekintetben (is), hogy nem haragos patáliával váltunk el, hanem olyan sajátosan, ahogy csak mi tudunk. talán az "elválás" sem egészen releváns, de most jobb nem jutott eszembe. azt hiszem, egy szakasz végéhez érkeztünk, de nem az egyenes végéhez, ahol a köd mögött elbújva ott tornyosul a magas téglafal. nem toccsantunk hát szét semmin. ennyit a lelkizésről, ezek után tényleg csak ismételni tudnám magam. nem magyarázok hát tovább semmilyen bizonyítványt, hanem megyek, abban a tudatban, hogy soha nem hanyagoltam el a blogot, csak hülyeségnek tartottam minden apróságot lejegyezni.
nos, visszatérve még egyszer a ciklikusságra, ezt a gondolatot nem ápolom tovább. akármennyire is csábít egyes dolgok egymásnak-megfeleltetése, az önkényes rendszer megkonstruálása, amit biológiai rendszerként használhatok, ellenállok a kísértésnek! nem várok áprilisig, a jó időszak állandó, csak én lapátolok, mint egy közterületfenntartó. (folyt. val. köv.)

ezévmájusötödike, MSztIstván, Vidrócki

"Mintha az égbe nyúló vékony törzsű fák valójában valami rácsként magasodnának - a rácson túl pedig mélyen a ködben ott lapul az örökké elérhetetlen, a lényeg. Minden dolog veleje, minden élő hamisítatlan eredője." (Csak azért, miért is szeretek a Mátrában lenni, és miért is jó fenn, akármit is csinálok.)

hexenschussz generális hadi seborvosa voltam

hihetetlen, hogy már azon is agyalnom kell, mit hallgassak így éjfélközeledtével. a jukeboxomon csupa depi és melankólia, így hát jött a jó öreg Knife a maga Silent Shoutjával, ami derűsnek nem mondható, mégis legalább gyorsütem. meg törtütem. megnéztem este egy hollywoodi szupermozit, minek forgatásán anno összejött a felfújt ajkú Angelina és a kis Pitt. nagyon szar volt. viszont elkezdtem oroszul tanulni. emmeg jó volt. a napok cseppet sem egyhangúak, kezdem magam úgy érezni magammal, mint a hétvégére félspontán módon egyedül hagyott takaros feleség a lakban - egy kis agyalás, hogy mit is csináljunk, aztán apránként előkerül a tollseprű és a porszívó, kezdetét veszi a takarítgatás. kezdetét veszi a kérdés megoldása. kezdetét veszi a válaszadás. néha úgy érzem, semmi sem úgy jó, ahogy éppen van. ha máshol, akkor itthon, ha itthon, akkor máshol lennék. ha pihennék, akkor munkát, ha munkáznék, akkor pihit akarok. ezért van az, hogy az írást a nap utolsó szakaszára tartogatom, amikor olyan sötétség borít be mindent, hogy fel lehetne rá akasztani az esernyőt (ezt egy mesében olvastam nemrég). a macska sem kaparász, a ház emberi, beeértve a szomszédokat is, hortyognak, gyerekeknek holnap suli, emberkéknek meló, így hát semmi buli, éjféli ricsaj, csak az alvás kis dallamának csendes zöngicsélése a falon túlról, fentről, lentről, mindenhonnan. én meg itt klampírozom, és nem tudok másról írni, csak magamról, pedig ha beindulnék, és már két órája gépelnék, biztos szóba kerülne az is, ami körülvesz. illetve hát a körülvevő dolgokat analizálnám, elemezném, hosszan, barokkos mondatokba kanyarintva mondanivalóm, hogy egy teljes reggeli kávé megivását felölelje ennek a handabandának a felolvasása. ugye? de persze vehetjük úgy is, hogy már gépelek kábé két órája, így - és most felkapcsolom a nagylámpát, és teljesen más megvilágításba kerülnek a billentyűk - másról is pötyöghetnék. például arról, hogy tegnap megláttam az első nagy karácsonyfát az egyik multi előcsarnokában, és már nem is kéne csodálkoznom, hogy ilyen korán beindult a bolondítás. végülis miért pont a karácsony maradna ki a nagy pörgésből minden szakrális, gyermeteg, és csiricsáré kedvességével együtt? áhítozom a hóra, mert akkor most biztos, hogy bámulnék kifele az ablakon (már ha ki tudnám nyitni), és cigiznék, és nem írnék persze. mert tök jó dideregni, és a didergés után megérkezni valami meleg helyre, az se rossz, ha azon a meleg helyen éppen várnak, és az főleg nem rossz, ha kedves emberek várnak. például ezért szeretem a karácsonyi rokonlátogatásokat, mert akkor a vendégeinken ezt érzem, mert ilkyenkor nekik is jó valahogy. valahogy átszellemülnek, blabla. de nem akrok ilyen messzire menni! itt akarok maradni... jelenlét, ébrenlét, helybenlét...

entre los libros

a galambok úgy gyülekeztek a könyvtár nyitása előtt a kopott kövön, mint mi, leendő olvasgató, raktárból könyveket kikérő, büfében megebédelő, esetleg cigiző és trécselő emberek (fiatalok és öregek). amikor aztán néhány órával később a büfében vártam a gombás pizzámra, elnéztem az alvó galambokat, amint fejüket-tollukat behúzva gubbasztottak a könyvtár előtti rejtélyes hasadékban (valami lejáróféle). aztán egy rövid időre én is galambként gubbasztottam a legutolsó asztalnál a piros olvasóteremben, csupa olvasgató ember között, és nem sikerült aludnom, pedig aludnom kellett volna. most egy cigi után kicsit frissebbnek érzem magam, bár rohadt messze vagyok még a boldogulástól, és a hazameneteltől is úgy egyáltalán. az előbb, kint olaszok ültek a padon, egy párocska. tipikus szitu: a nőci egy útikönyvből olvasott fel a fiúnak. egy-két szót talán én is értettem, meg a csendet, ami a 'Rafaello' név kiejtése után állt be, amit ráadásul jól megnyomott a nőci: lett légyen csizmaszár vagy Baltikum, a rafajellóóó igenis él, csak nem mozog. elvan.

el libro (1.) - Hesse: Demian

Hát akkor egy kósza könyvajánló. Hesse 1917-ben írta álnéven Demian című regényét, amin tényleg jól fest a poros Bildungsroman címke - ez valóban egy igazi fejlődésregény. Főszereplője Emil Sinclair, egy tehetős család tagja, akit szülei vezérelnek ide-oda-amoda, fingja sincs a valódi életről, ráadásul ráfázik egy füllentésére is. Egy nála idősebb srác kihasználja Emil gyengeségét, és csicskásává "fogadja". Emilt természetesen rohadtra aggasztja a helyzet, de egy furcsa figura, Max Demian segítségével sikerül kitörnie a függésből. Ezután Demian függésébe kerül, de a magánakvaló melankolikus mellett olyan összefüggésekre jön rá, melyekkel óhatatlanul is jobban megismeri a világot, ezzel együtt saját magát. Történeteket hall a Káin-jelről, a tudatalattiról, az ördögi és isteni energiákat egybeolvasztó titokzatos "ősistenről", a telepátiáról, és a belső életről. Miután egy időre elveszíti maga mellől Demiant, Sinclair beleveti magát a korhelykedésbe, elzűllik, pengeélen táncol. Ebben a helyzetben találkozik újra mentorával, és a találkozás után - egy Beatrice nevű egyszer megpillantott, de csak álmában "meghódított" lyányka segítségével - újból visszatér régi önmagához. Segítségére lesz egy új "mester", aki beavatja az ősi vallásokkal kapcsolatos tudományokba. Hosszú idő után rájön, bármennyit is köszönhet a lelkésznek készülő orgonistának, saját útját kell járnia. Egyetemi évei alatt újból összeakad Demiannal, és ezúttal találkozik a fiú anyjával is, akivel álmában már annyit találkozott. Mikor az orosz forradalom híre eljut a "kis gnosztikus társaság" fülébe, hirtelen minden összetörik - Sinclair első látásra egyedül marad, de mégis vele van minden, amit az évek alatt átélt és megtapasztalt, minden, amit magáévá tett és megálmodott.
Hesse regénye fullosan klasszicizáló szöveg, így egyáltalán nem ajánlott annak, aki a "régi irodalom" hallatán összekakálja magát. Gyönyörű történet egy írótól, akit egyik oldalról a világháború szele csiklandozott, másik oldalról viszont a XX. század elejének olyan felfedezései, amik megerősítették a korábbi idők feltételezéseit: csak magunkra számíthatunk ebben a kurva világban! Freud és Jung ugyanúgy "kiolvasható" belőle, mint a gnosztikusok, Blake és Niezsche. Rohadtra nem mindegy, hogy valakit a világ szippant be, vagy fordítva. A Demian az utóbbira példa: egy jól megírt életvezetési tanácsadás (és ennél sokkal de sokkal több) arról, hogyan legyünk önmagunk, hogyan éljünk együtt a jóval éppúgy, mint a rosszal, és miért is szenteljünk időt magunkra. Magunkra, akire - minden szemfényvesztés ellenére - egyedül támaszkodhatunk. Nem mintha mindez kizárná a konvencionális "kánaáni örömöket" - a Demian nem szólít fel önmegtartóztatásra, és az örömök elleni beállítódásra, nem lesz "rossz vége" a regénynek, az egészből árad a pozitív energia, mégha jó sokat merít is a melankólia nevű ambivalens életérzésből. Egy 10-es skálán egy 8-ast, 8.5-öst simán megér, frankó kis alapmű.

el otro mundo

Mostanában Viant olvasgattam, és orosz filmeket néztem. Ma abbamaradt mindkettő, és úgy csodálkoztam rá az engem körülvevő világra, mint egy óvodás a gnúra, ami egy ritka ronda állat, és olyan hangokat hallat, mintha egy gép lenne benne. Vian felemás volt, elolvastam egy szutyok ponyváját, és az egyik leghíresebb regényét, mindkettőbe megvolt a jó és a rossz, de nem nagyon volt egyensúly, és igazából nem tudtak izgalomban tartani. Szimpatikus világ ez a Viané, de a Tajtékos napokat mégsem nevezném "korunk legaranyosabb szerelmi regényének". Stílusa tényleg frappáns, és egy két dolgon jót kuncogtam, de... Az orosz filmek között is volt hótszar, meg tökjó, legjobban a 4 tetszett, amihez Szorokin írta a forgatókönyvet. A 6 filmből, amit megnéztem, ez tetszett a legjobban. Mindenesetre örvendetes, hogy rászántam magam a bérletvételre (Cirkogejzír), sokat fogok moziban lenni, bár valószínűleg egy-két mocsok is becsúszik majd (a CG nem arról híres, hogy kizárólag rohadt jó filmeket vetítenének). De ez legalább kipipálva.
Mocsok sok elintéznivalóm van, ma szültem nagy nehezen két recit, de már szenvedtem a végén, mint a kutya, de még kéne írnom, meg tanulmányt faragnom, meg majd az esetlegesen hozzámvágott könyvekről is írnom, de hajh... ez most nem is panasz, végülis tök jó, hogy van dolgom. Jövő hét pénteken ráadásul már óramegbeszélés is lesz a piedzsdín, szóval zsír. Meg gömbmalac, meg vodka paradicsomlével.

dos días

tegnap bejártam a várost, születésnapi ajándék után kajtattam. az egyetemen összefutottam 1-2 régi évfolyamtársammal, egyikkel beültünk a rendkívül hangzatos Doors kocsmába, ahol ledöntöttünk egy sört. hazaérve az ünnepelt örült az ajándékoknak, és egyébként is jó hangulat volt. szóval pipa. ma dolgozni voltam, és nem történt semmi érdekes. megint hazafuvaroztak, így hamarabb hazaértem. elbóbiskoltam a 18-ason, és most is bóbiskolok egy kicsit. jövő héten vége a melónak, holnap kapunk fizut - ha minden igaz, így legalább kifaggathatom a főnököt arról, mit akar velem kezdeni a továbbiakban. úgy tűnik, újra beindul a könyvesblogolás, merthogy tgenap volt osztálytársammal is összetalálkoztam, és elmondta, hogy kellenék. ha rendeződnek a dolgok, oké, mondtam, szóval most úgy készülök, hogy egyik nap átugrok hozzá könyvekért, meg írok azokról is, amik még nálam vannak. jó lenne megint mindenféle pazar dolgot olvasgatni, no meg ezért pénzt kapni. közben sikerült felvennem a tantárgyaimat is, kiderült, hogy még anno a titkárnő cseste el a neptunom, mivel beiratáskor semmit sem rendelt a nevem mellé. a probléma villámgyorsan megoldódótt, így már négy tanegység figyel a nevem mellett. jó lenne, ha jövő hétre ezek a kisebb gomolyfelhők elvonulnának a pébe, mármint kiderülne, mit csinálhatok, mit kell csinálnom, mert a könyvtár már vár. én nem várom, de kell. no meg vannak itt még progik a hétre, és jó lenne mindegyiket úgy átélni, ahogy most gondolom, hogy át fogom élni.
(persze ez egy nagyon felelőtlen kijelentés, mert fingom sincs a konkrét elképzelésekről, nem tervezek, valójában csak hagyom, hogy sodorjon az ár, és rábízhassam magam tőlem független áramlatokra. ez is egy felelőtlen kijelentés, mert ami körülvesz, többnyire függ tőlem, még ezek az áramlatok is. szóval igazából arról van szó, hogy szépen leszámolok a konkrétsággal, kitörlöm a bejegyzéseket a határidőnaplómból, mert úgyis emlékszem rájuk, meg aztán hülyeség itt cölöpökből felhőkarcolót építeni. most éppen tériszonyom van.)

lunes

ma tettem egy abszolút eredménytelen körutat a városban. ma több eredménytelen körutat tettem a gondolataim között, egy két álnokul hortyogóba bele is rúgtam. semmi. gyűjtögető életmódot kezdtem hát, lefúrtam a mélybe, és úgy tűnik sikerül egy-két értékes ideát előbányásznom. majd leporolom őket, és gyönyörködöm bennük. van miért. ez csempész jókedvet ebbe a szomorkás napba. az nem csempész jókedvet, hogy szerda és csütörtök újból törökbálinti kirucc. talán most nem jön majd olyan rosszul.

domingo

egy szomorú vasárnap. karbatett kézzel állni egy kombínón órákon át. sóhaj a ferenc körút és a boráros tér között. kétszer is. megmagyarázhatatlan minden. másnapos állapot. múlásnak indult delírium. nem tudni mi lesz. mi lesz?
felírogatom egy papírra, mit kéne. talán el is végzem, kipipálom. úgy érzem, mindig lehagyok egy szót, lehagyok egy vágyat. egy pillanatra megállok, toll rezeg a papír fölött fél milliméterrel. letesz. lehajt. eltesz.
a hangulatok, akárcsak az események, ködbe vésznek. nemhogy egy mozdulatot, egy érzést sem tudok rekonstruálni. hiba csúszott be. azaz egy szélvihar szétfújta a kertben összesöpört lehullott leveleket, a macska kiborította a konyhában a tejet, valaki leverte a hamutartómat a szobában. széttöredezett.
zúg ez az átkozott ventillátor a számítógépemben. kábé azóta. nem klappol. öszeesküvés? őrület? vagy csak játék? igen, talán jaték. igen, játék. semmit sem ér már a szófacsargatás sem. úgy érzem magam, mint aki egy szál zseblámpával a kezében nekivág éjjel az erdőnek. az újonnan feltárulkozó látvány pedig megigéz és elrettent. szemeteszsákok, madártetemek, vihar kidöntötte farönkök. ez lennék most éppen én is belül. egy hajdanán picivel jobb sorsra ítélt romhalmaz.
persze ezen a videómagnón csak lejátszógomb van, meg megállítógomb. nincsen semmiféle tekercselés, és a felvétel is - mint elmondottam - akadozik. ráadásul mivel ez egy öreg videómagnó, a megállítás után nem lehet rögtön újraindítani. idő kell. én viszont nem tudok várni. itt rejlik a probléma gyökere. gyöke.

entre los bancos, en una cama con clavos

először azt gondoltam, legyen kampánycsend. aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. így most megpróbálok felébredni a döbbenetből, hogy én is elkövetek hülyeségeket. mint mindenki. minden az álmatlansággal kezdődik. nem tud aludni, forgolódik ide. forgolódik oda. aztán jön néhány kósza cigaretta, ami gyér világítás mellett szívódik el és szívódik fel. aztán az illúzió, hogy az imént bevett méreggel könnyebb elviselni a belső morajlást. hogy a külső zajokról ne is beszéljünk. rend lesz a szobában, helyére kerülnek a könyvek, és egy újabb adag csikk szóródik bele a kukába. nyugalmat és stresszt szimbolizál minden időintervallum, ami két másodperc közé ékelhető be. non modus vivendi, és ezt néha el is hiszem, bár feltehetőleg nincs így. ragaszkodik személyekhez, tettekhez. néha inkább egyikhez, néha inkább a másikhoz. és soha nem képes dönteni. eldönteni is csak 'rombolás' értelemben. mint például kártyavárat eldönteni, villanypóznát eldönteni, madárijesztőt eldönteni, és kisebb túlzással szobrot ledönteni, fát kidönteni, rekordot megdönteni. nem tud normálisan beszélni, kivetkőzik önmagából. rácsodálkozik magára. pedig ilyen lehetett azelőtt is. pont ugyanilyen. nincsen fejlődés, nem keletkezik új, nem szűnik meg semmi, még a viszonyok sem mosódnak el. csupán a különbségek fokozódnak valami előre elrendeltetett egyenes arányosságnak köszönhetően. mert valóban sok matematika lehet körülöttünk, még ha nem is akarunk tudomást venni a képletek mögött rejlő nyomtatott áramkörökről. a nyomtatott áramkörök mögött búvó érzésekről. az érzések mögött rejtőzködő indítékokról. és az indítékok mögött álló hatalmas falitükörről, amibe nem néz bele soha senki. mert nem mer, és mert nem lehet. mert különben mindenki megijedne saját magától, és akkor mindenki ugyanoda menekülne, és ott pácolódna minden kis lelkecske egy kis odúban, mintha legalábbis bagoly volna, vagy fába karcolt titkos üzenet, hogy szeretlek, le vele, elvele, vagy itt járt x és y ekkor és akkor, ezért és azért, ilyen hangulatban érkeztek, olyanban távoztak. és persze többek lettek valamivel eme kis kitérő után. amikor rács mögé dugják a vadállatot, az még rikácsol egy keveset, aztán megnyugszik, és felölt egy másik létformát. és megbarátkozik a rácsokkal. túlélési ösztöne azt mondogatja neki, kár lázadozni, eljön még az aranykor.

otra vez

megin elbotlottam magamban, megin felesleges lépést tettem, megin tovább kellett volna aludnom néhány órával. fenn volt még a hold, mikor rálestem az égre, épp visszabújtak az éccakai állatok a vackukba, épp hogy pirkadt. lehullott órámról valamelyik mutató, összezavarodott és összezavart az idő, mit csak azért nem nevezek álnoknak, mert túl patetikus lenne így. így inkább azt mondom: gonosz. gonosz. gonosz. persze sokkal jobb a helyzet annál, ahogy így és most tűnik. a felesleges lépések kézikönyvének sorai csak marginálisak, maguk a lépések csak pótcselekvések, én meg úgy vagyok, mint egy kalickájából kiengedett madárka. legalábbis elméletileg. gyakorlatilag olyan vagyok, mint egy vackába visszabújt éccakai állat. pislákolok szemeimmel kifele.

las películas y la vida complicada

Most megint olyan periódusban vagyok, hogy nincs kedvem olvasni, viszont az idő és legfőképpen az energia, ami általában olvasásra fordítódik, most máshová tolódik át - ez azt hiszem, érthető is. Két filmet néztem meg az elmúlt napokban, ami a sors szeszélye folytán egymás után másolódzak rá ugyanazon kazetta szalagjára. Az első, Aronofszky Pí-je egy óriási betegség: tele van összeesküvéselméletekkel, és olyan tudományos-áltudományos szöszenetekkel, amikkel a rendezők és forgatókönyvírók szeretik teljesen hülyére venni a naív befogadókat. A film egy matematikusról szól, aki úgy képes másodpercek alatt elvégezni a legbonyolultabb műveleteket, mint az esőember, de ő nem autista. Egész nap a számítógépe előtt ül, tőzsdézik, és mintákat keres a matematikában, ami szerinte - görög gondolkodók gondolataira visszavezetve - a természet nyelve. Belekeveredik egy zavaros ügybe, ami a 216-os szám körül forog, és közben egyre több cuccot nyomat magába. A film egyébként is fekete-fehér, de minőségben olyan, mintha egy félig elcsesződött kamerával vették volna fel, zavaros és kaotikus. Nincs benne megoldás, de nem is vártam. A második film egy "klasszikusabb" darab, Kubrick A ragyogása, melyben kedvencem, Jack Nicholson alakít bámulatosan. Ott tartok, hogy nagyon szeretném elolvasni Stephen King eredetijét, mert ahogy olvastam a neten, Kubrick annyira a saját képére formálta a sztorit, hogy King be is rágott rá. Van egy csavar a film végén, ami szerintem vagy hiányzik a könyvből, vagy teljesen másféle. Nem rágtam le a körmöm a film alatt, hiszen egy-két elszórt utalásból következtetni lehet a történésekre, ráadásul Kubrick mesterien játszik a horror-klisékkel, zenei aláfestésekkel, és egyéb miazmákkal. Szuper! Természetesen itt is szerepel egy rejtélyes szám, a 237-es, amit a filmben csak two-three-sevenként vagy two-thirtyseven-ként emlegetnek. Megbizonyosodhattam arról, hogy a horror teljesen átvette a romantikus rémtörténet szerepét, és furcsa párt alkot a XX. század második felének fantasztikus szövegkorpuszával (pl. Cortazár és Borges). Igen, amire Todorov célozgatott, teljesen igaz: a fantasztikus irodalom kutatása majd' egyenértékű az irodalom kutatásával. Végül is a fiktív irodalom egyenes arányban áll a reflektáltan fiktív fantasztikummal. A fantasztikus szöveg kettős szigetelésű, mint egy tápegység, és rengeteg energiát rejt magában, ami ha ki nem is szabadulhat (materiális értelemben), elménket szépen átprogramozhatja. Óh, a tudomány!

(...)

Hát persze, hogy volt politizálás, de elvonultam meccset nézni. Ami sokkal szomorúbb, hogy először gondoltam komolyan: nagyapám haldoklik. Persze apám jó szokása szerint elsütötte az "ez már nem élet" + fejcsóválás-mementót, de ezt köbgyök alá tettem, mint mindig. Nagypapa ma megint "kinézett" magának, de bármennyire is akartam, nem tudtam félvállról venni a mondanivalóját. Anekdotázott, kicsit összefüggéstelenül, meg-megállva, olykor a semmibe meredő tekintettel, de mindig befejezve. Volt kezdet és volt vég. Én pedig végighallgattam. És reméltem, és most is remélem, hogy gyengesége ellenére van még benne annyi "életigenlés" és kitartás, amennyi egész életében jellemezte őt a nehéz időszakokban főleg. Megejtő volt látni, amint vele együtt mindig felpattant valaki, hogy támogassa vagy lefektesse, és összeszorult a szívem, amint ránéztem, miközben éppen valaki gigantikus székfoglalóját tartotta: nagypapa oda akart figyelni, meg akarta érteni, magáéva akarta tenni a hallottakat, de nem tudta. Egyik keze görcsösen szorította a másikat, szája alig láthatóan remegett - erőlködött, hogy itt legyen velünk, és szótlanul bár, de végigküszködje ezt az egész tortúrát.

Koman -> Ko-man -> K.O. Man! -> KÓMA

Nehéz bármit is hozzáfűzni ahhoz, hogy Koman Vladimir, a magyar utánpótláscsapat egyik tehetsége az ukrán válogatottban való majdani szereplés mellett voksolt. Nem kéne azonnal seggberúgni a gyereket, ahogy teszik ezt ezekben a percekben is az ország egyetlen sporttémájú napilapjának internetes fórumán, de azért kissé faramuci a helyzet. Teszem azt, tizenöt év múlva rákeresek Koman Vladimir nevére a guglin, majd belinkelem az első találatot... Mit látok? Legelsősorban mondjuk azt, hogy pl. a játékos mennyire jól nyomja mostanában, hogy erőssége az egyik európai nagycsapatnak, meg az ukrán válogatottnak, évről-évre káprázatosabb szerződéseket tolnak az orra alá, cicababa-modell feleségével egyik kedvenc párja a különböző celeb-szcénáknak, nemrég született meg a gyermeke is, akit focistának szán, ezért már félévesen elküldte a Dinamo Kijev U1-es csapatába, ahol valószínűleg korengedménnyel pályára is léphet. Aztán ránézek a statisztikákra: x csapat sok meccs/sok gól, y csapat sok meccs/sok gól, z csapat sok meccs/sok gól, majd válogatottságok: ukrán sok meccs/sok gól, magyar korosztályos Ux sok meccs/sok gól, magyar korosztályos Uy sok meccs/sok gól, stb, stb. Kicsit érdekesen fog hangzani. Mindemellett ez az ő döntése. Sajnos. Szerintem nem kell okolni senkit, sem Kistelekit, sem Várhidit, sem a magyar kormányt, sem a trianoni döntést, sem Platinit, sem Koman egyes családtagjait. Nézzünk már szét, kik tettek szert világhírre a színtiszta magyar kontextuson belül! Nem sokan. Megboldogult Puskás Öcsi sem lenne az, aki, ha nem a Realban nyomja le pályafutásának egy részét, stb. De nem is folytatnám, korábban már volt egy bejegyzésem hasonló témában, akkor mindent leírtam ömlesztve, no meg mostanában kezdek apolitikus (apokaliptikus) lenni, mert tele van mindenem azzal, hogy a csapból is a politika folyik, nem lehet tévét, rádiót üzemeltetni, mert mindegyik vagy balos, vagy jobbos, megy a nácizás meg a zsidózás, az Egyik azzal vádolja a Másikat, amit hasonló helyzetben maga is tenne, ráadásul az egész szart megkavarják á lá historique, felemlegetve szittyákat, törököket, tatárokat, Habsburgokat, nácikat, ruszkikat, zsidókat, 48-at, 56-ot, és miegymást. Elegem van! Holnap is minden bizonnyal az lesz a program rokonainknál, hogy politizálunk, mindenki nyomatja majd az óriási baromságokat, én meg elvonulok cigizni hóban, esőben...

nada

Levert vagyok, mert rossz az idő, a kánikulát felváltotta a borús esős szürkeség, kabátokban flangálnak az emberek, meg esernyőkkel, és mindenki az orromba dugva próbálja kinyitni éppen akkor, amikor már nem is esik egy átkozott csepp sem, és jelenlegi hangulatomban a hülye dán egész Diapszalmata-fejezetét legyűrhetném, ojthatnám magamba az okosságokat arról, hogy az élet egy nagy hülyeség úgy ahogy van, aludni kell, meg tyúkszemeket kapargatni. Boldog vagyok, mert vettem egy olyan kütyüt, amivel több hónap után újra zenét hallgathatok buszon, séta közben, vagy akár a vécén ülve, ha már saját trilláim nem bizonyulnak megfelelően eme alantas mesterséges valhalla megteremtéséhez, mármint a zenében való pácolódáshoz, örömkedéshez, melankolikus hangulatba ugráshoz. Nagyon jó ez a készülék, még rázogatni is lehet, a zene is szól, meg tud empéhármat olvasni, meg okos, meg lehet jó hangosan is bömböltetni. Fáradt vagyok, mert a mai napon tényleg többet értem volna tyúkszemkapargatással - kint Törökbálinton mindenki befordult, majd délután mindenki lefordult a székről. Történt ugyanis, hogy három óra körül varázsütésre egyszercsak mindenki megőrült. Nem is érdemes szót vesztegetni rá... Ha valaki felveszi, és felrakja a jútyúbra, most már sok komment ácsorogna a kis videó alatt. Aberrálódom, mert a szüleim aberrálnak, mert beképzelem, hogy aberrálnak, és eszembe jut Buzzati Hajtóvadászat öregekre című sztorija, amiban az a tök jó, hogy a fiatal lumpok levadásszák az öregeket, de az benne a kiábrándító, hogy a bandavezér is megöregszik, és hirtelen elkezdik üldözni őt azok a lumpok, akik öregeket vadásznak le, szóval ez nem megoldás persze, ezt még viccből sem állítanám, de akkor is aberrálnak a szüleim, mert kurva sok év van köztünk, mondhatnám, kurva nagy a szakadék köztünk, ráadásul türelmetlen vagyok, és szeretek pofázni, ha levert vagyok, meg fáradt az idő miatt. Igen, türelmetlen vagyok, mert akár azt is mondhatnám, az is aberrál, hogy jövendőbeli egyetemem eddig nem küldött semmi értesítőt a tanévkezdésről, de persze erre sem kéne túl sok szót fecsérelnem, mert valószínűleg túlparázom. Hajh. Most sóhajtottam egyet. Vettem egy mély lélegzetet is csak úgy ráadásképpen. Megnyugtat, hogy mélyen, de igazán mélyen belegondolva nincs is semmi problem. Nagyítgatok, kicsinyítgetek, kezembe fogok egy szöszt és eljátszok vele, ráragasztom a monitorom képernyőjére, vagy megperkelem az öngyújtómmal, és akkor büdös lesz, és elképzelem, ahogy a hülye Jelencsics a gimiben meggyújtotta egy órán a lábszőrömet, és büdös lett, és legszívesebben behúztam volna annak a köcsögnek, persze utána adtam volna neki egy papírzsebkendőt, hogy letörölhesse a vért az arcáról. Szóval eljátszom azokkal a mütyürökkel, amik valami megmagyarázhatatlan okból most itt vannak előttem az asztalon. A tárgyak egyik része a könnyűdrog (értsd: nikotin!!! én mást nem szoktam szívni, na jó csak a fogam néhanapján)-fogyasztáshoz kell (úgymint öngyújtó, füstszürő, cigipapír, öngyújtóból nem is egy, hanem három, meg a hamutatrtó, amit többször leejtettem már, de apám megragasztotta hümmögve, öregesen), meg van itt zsebkendő, mert a múlt heti kórom elő-előtör, meg egy hegyező, meg egy radír, meg ikejás ceruzák, amikben az a jók, hogy ingyenesek, de éppen ezért jár mindenki az ikejába, és vesz nappaliszoba-garnitúrát, aberrált plüssállatot, és egy mázsa mécsest ötvenkét forintért. A monitorom tetején van egy könyv, amit ma hozott ki a futár, aki kegyesen felhívott a munkahelyemen, hogy mondjam mán' meg legyek olyan kedves, hun is van az a solymárvölgyitéglagyárötöslakás, mert rohadtra nem láttya, és nem tuggya, és akkor elmagyaráztam, és akkor megértette, engem meg várt itthon a könyv, miután sok esernyős, unottarcú ember között hazafurikáztam magam, fülemben a fülhallgatókkal, meg mindenféle búbánatos zenét hallgatva, meg elmorfondírozva azon, hogy most levert vagyok-e, vagy boldog, vagy türelmetlen, vagy egyáltalán mi is van velem itt mostan. Mondhatni: semmi.

las cosas imposibles no son imposibles en la realidad

Azt, hogy nincsenek lehetetlenek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a magyar labdarúgóválogatott szó szerint lemosta a pályáról a világbajnok digókat. Ami nem tetszik, hogy a meccs bevételének felét rögtön szétosztogatták a szakvezetők és a játékosok között. Hát, nem kellett volna. Nagyon szurkolok Várhidi fiatal csapatának, de félek, a magyar-olasz lesz az új kapitány érájának magyar-német sikere, azaz a ködgép, ami után elködösítve busongunk a sikeres barátságos meccs utáni első "komoly" fellépésen, hogy végülis semmi nem változott. Megint azért drukkolhatok, aminek annak idején (Lotyár működésekor), nevezetesen, hogy maradjon sokáig együtt ez a csapat - ugyanis lehetne keresnivalónk!
Azt, hogy nincsenek lehetetlenek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy túléltük a cégnél a "top management" látogatását. Nem volt vérengzés, és íme, a túlzott beszariság is meghozta az eredményét: a raport alkalmával egy fejes állítólag megkérdezte, nálunk mindeig ekkora-e a csönd... Hehe. Más kérdés, hogy egy svéd sajnos nem tudott elrugaszkodni hazája higiénikus beállítódásától: a színeváltozott klotyópapírt nemes egyszerűséggel bedobta a kukába a női vécében, ami ott bűzölgött egy ideig. Fordított helyzetben én vigyáznék, nehogy svédországi vécét a saját ürülékemmel szennyezzek, de mindegy. Ez is mutatja, hogy a magyar talán lehetne kulturált nemzet, az azonban biztos, hogy a svédek barbárok! A környezetszennyezés csak mítosz - ezek a tejfölfejű vikingcsökevények egyszerűen nemtörődöm nomádok. Jelen látogatásuk alkalmával bemutatták.
Nincsenek lehetetlenek, legalábbis szeretném elhitetni magammal, ugyanis hétvégére rengeteg névjegyet kéne berögzítenem a már elfeledettnek hitt munka keretében. Értsd: néhány órányi gépelést kéne bezsúfolni nyócóra munka, egy esti rádiózás, egy búcsúbuli, és még sok más mellé. Talán menni fog, talán nem. Ha a lehetőségeket feladatokká konvergálom, máshogy látom a dolgokat. ez pediglen most feladat - no persze sem a bulit, sem a munkát, sem a rádiózást nem fogom kihagyni. Sőt!...

charla 2

Letöltöttem egyhetes szabadságomat, ami szubjektíve inkább felért egy hónappal. Badacsonytördemic nevét nehezen tanultam meg, eleinte azt hittem, ez csak valami mese, márminthogy létezik ilyen település. Kiderült, létezik, teljes valójában, vannak benne házak, kisbolt, templom, még bicikliket is lehet kölcsönözni, mintha éppen Amszterdamban szelnénka téhácés levegőt. A téhácé nem is hiányzott, biztosítva voltunk alkohollal, ennivalóval, egy pöpec kis szállással, jó társasággal, és egy drogos házigazdával, bár ez utóbbi "efitenont" mi aggattuk az egész Fekete István-korpuszt birtokló Ateszra, aki meglehetősen dezilluzionált állapotban bukkant fel kétszer is, mintha valami kísértet szállt volna közénk, majd a frissen kapott pénz birtokában indult volna el gombászni, és ezzel el is mondtam mindent. Fürödtünk a Balatonban, úgy általában jól szórakoztunk. Első nap kissé magatehetetlenül szemléltem magam körül a mozgást, aztán azt hiszem, sikerült felvennem a fonalat. Hazafelé csak az aberrált, hogy egy hirtelenjötte ső miatt nem tudtam felvenni az időközben megérkezett könyveket, amiket onlájn rendeltem. Na igen, lassacskán, de kezdek posztmodernizálódni. Szombaton ez is megtörtént, de ekkor meg az aberrált, hogy inter-nyet. Végül jóra fordultak a dolgok, mintha legalábbis egy mesében caplattam volna. Emesével bóklásztunk, vásárolgattunk, majd együtt voltunk vasárnap délutánig. Hétfőn immár a Sziget várt ránk. Délután mentünk ki alapozgatni, széjjelnézni, lassan összefutottunk a többiekkel is. Az esti Tool éppenséggel nem hagyott bennem maradandó nyomot, viszont a koncert felénél kikecmeregve az arcok közül, kikértem a zsidó rabbi tanácsát nem is 10, hanem 20 forintért. Röhejes lehettem, amint kicsit részegen hallgattam Slomó beszámolóját a zsidó hermeneutika értelmezési hagyományiról, a psatról, meg a midrásról, aztán még nagyobb volt a döbb-döbb-döbb, mikor kedden hazaérkezve megtudtam, a budapesti főrabbival beszélgettem. Huss! Nem elég, hogy a fickó csak 28 éves, még körülmetélésre is szakosodott (ez azért poén, mert a holocaust óta nem avattak Bp-en főrabbit, így a fityma eltávolítását súlyos pénzekért oldották meg Izraelben, meg máshun - persze lehet, hogy félreértek valamit, ez a zsidó kultúra nekem kicsit kínai). A szeptember közeledtével "tanulmányi" téren is próbálom összeszedegetni magam: elkezdtem anyagot gyűjteni a PHD-dogához, közben persze folymatosan gyűröm a dánt, bár az Andersen-dolgozata szerintem szar volt, és most nem is esik olyan nagy kedvemre belefogni az Iróniába, mert mint láttam, ez nem a Vagy-vagy stílusában megírt már-már szépirodalmi munka, hanem okoskodás. Kicsit száraznak tűnő dolog. Nem mintha nem érdekelne, lehet, hogy belevágok. Közben legyűrtem Poe-tól az Arthur Gordon Pym-et, ami döbbenetesen hullaszagú volt, meg olvastam de Mant is, de róla inkább egy szót se. A Locke-citátumok érdekesek voltak... Örülök, hogy a héten csak 3 munkanapom lesz, a hónapban pedig csak 11, hiszen remélhetőleg az államalapítás ünnepén nem kell bájndereznem. Kíváncsian várom a szeptembert, de végülis a holnapi napot is, kicsit a szívemhez nőtt ez az átkozott törökbálinti lerakat!

charla

Mostanában meglehetősen rapszodikus a hangulatom. A héten valamikor olyan boldog voltam már az ébredés pillanatában, mint már régen. Úgy tűnt, helyre állt a világegész - a céghez vezető utat majd' hogynem danolva tettem meg. És ez így ment délutánig, amikor is egy borús gondolat elferdítette a harmóniát, és időlegesen lelombozódtam. Ezzel szemben: tegnap ilyenkor hirtelen úgy éreztem, minden leködösödik. Kapolcson voltunk, a jó társaság és a jó hangulat is adott volt, de valami miatt egy csapásra mélakór vett rajtam erőt, utoljára akkor volt ilyen, mikor anno kijöttem egy bizonyos Colorstar-koncertről, feldühítve ezzel egész környezetemet. Talán a tömeg nyomasztott Kapolcson is? A franc tudja... Kényelmes dolog a fáradtsággal magyarázni a mostanság bekövetkező hirtelen hangulatváltozásokat, de azt hiszem, nem állok túl messze az igazságtól. Június eleje óta dolgozom ugyanazon a munkahelyen, ami meglehetősen leszívja az agyamat. Meglehetősen monoton munkát végzek, ámdebár egyáltalán nem kéne panaszkodnom: munkatársaim kilencven százaléka jó arc, jól megfizetnek, az meg, hogy nem ebédelhetünk a többiekkel, és hogy az egész cégtől csak mi, "hivatásos" adatrögzítők nem használhatjuk a szolgálati kisbuszt, már régen nem érdekel. Arról van szó, hogy nehezemre esik megszokni: többnyire "felelősségteljes" munkakörben aprítom magam egy ideje. A kánikula megizzaszt, a napi közel négyórás utazás meg lefáraszt, nem csoda hát, ha többnyire úgy érkezem meg Emeséhez, mint egy centrifugából kikászálódó alsónemű. Nehéz még megtalálnom az egyensúlyt munka és pörgés között, mert hát íme, bekövetkezett: nem egy, a világot abszolút nem ismerő, csendes tinilányka a barátnőm, hanem egy, a világ megismerését illetően abszolút kitartó lány. Nem hiszem, hogy volt valaha is olyan periódus az életemben, amikor ilyen (relatíve) rövid időintervallunon belül ennyi helyre eljutottam volna. Csak sajnálni tudom, hogy a pénzzel is máshogy kell megtanulnom bánni, meg hogy nem vagyok időmilliomos: ezen princípiumok megléte esetén azt hiszem, ízekre szedném a világot. Persze pozitív értelemben.
Szóval azt is mondhatnám, minden rendben. Összejött a károlis ösztöndíj, három évre - úgy tűnik - egy oldalról, biztosítva vagyok. Emesével nagyon jól érzem magam (és itt most akár el is kiabálhatnék bizonyos dolgokat, de nem teszem, mert kár feleslegesen reflektálni olyan dolgokra, amik csak úgy, reflaktálatlanul a legszebbek - miért is jegyeznék fel egy jegyzetfüzetbe minden érintést, minden pillantást, minden csókot?), és jó úton haladunk affelé, hogy mindketten ledöntsük az előttünk tornyosuló kisebb-nagyobb akadályokat, és átadhassuk magunkat az örömök és élvezetek azon formáinak, amik megismerése, esetleg elfogyasztása és bekebelezése mindenképpen megnöveli karmapontjaink számát. Teljesülni látszik a babona babonája: a kínai horoszkóp által szupernek bejósolt év utáni év szolgáltat valódi életörömöket. Ha Kierkegaard-ot parafrazálnám, azt is mondhatnám, mostanság esztétikai és etikai téren is vagdosom a bozótot, bízva abban, hogy nem a vallási stádiumban kötök ki, hanem megtalálom a csomópontot, ahol esztétikai és etikai összefut, kulminál, és felemel. Vagy ezzel már a "vallásit" előlegeztem meg? Nem hinném. Ráér az még. Ebben az esetben inkább ne is emeljen fel.
Szóval azt hiszem, minden a legnagyobb rendben, még ha a világ nem is működik úgy, ahogy kéne. A világ nem is érdekel oly nagyon. Egy-két dolog érdekel csak, de az nagyon. Úszom, úszom, lebukom a víz alá, orromba víz megy, kellemetlen az érzés, de túlélem, közel van hozzám a mentőcsónak, és felfedezni vélem a túlpartot. És ami marha megnyugtató: egy intésre felmászhatnék a fölöttem keringő helikopterből leresztett hágcsón, ám nem teszem, mert most úszni, erőlködni támad kedvem. Ha helikopterrel érkeznék, nem raknának virágfüzért a nyakamba a kedves bennszülött lányok. Így viszont, ha még bírom, megeshet, hogy a köszöntés után le is telepedek egy időre a szigeten. Bevárom a parton versenytársam, majd együtt sütkérezünk, és egy óriáskivetítőn szemléljük, hogy marja szét egymást az emberiség, miközben mi csendben gyarapítgatjuk karmapontjaink számát. Majd megérkeznek a jóbarátok, és bulit csapunk. Az sem baj, ha utána felébredünk. Egy ilyen álomért érdemes aludni egy jót.

Egy enyhe Trainspotting-utánérzés fut át rajtam, miközben a Karma Police reggae-verzióját hallgatom. Aztán pill balra: Kierkegaard. Na ne! A csábító naplója helyett inkább a gépelés vakon és gonoszul! Aztán persze elcsábulok, és mégis. Mármint a dán. A dán, aki két évvvel a családjában bekövetkező tragédia után már az iróniáról írt doktori disszertációt. 27 évesen.
Na akkor számoljunk csak utána! (...) 2009 (...)
Julius Caesar - mondják, mesélik - Nagy Sándor szobra előtt világosodott meg eltékozolt fiatalságát illetően. De ez csak egy zárójeles megjegyzés.

P.S.: ( )

no quiero creer, quiero tranquilidad

Nem örülök neki, de megőrülök. Ha így megy tovább. Vendégeink (lényegtelen, hogy kik) politikai mezőre terelték a beszéd Bálámszamarát. Úgy másfél órája. És azóta nincs megállás. Az a különbség a két hazai politikai oldal között, hogy míg az egyik max jól berúgna a vezírrel, annyira komálja, addig a másik frankón leszopná a saját főnököt, mert annyira imádja. Anno két napilapból is kiábrándultam egymás után. Három-három hónapot adtam mindkét félnek, aztán inkább a nihilre volsoltam. A "nemzet" jelölőjével operáló, egyébként saját intencióinak prekoncepciójából kiindulva korrekt napilap ahol csak lehetett, érzelmileg támadott. A másik pedig csak nyomta a rizsát. Kötve hiszem, hogy az ún. ballib szarakszás évszázadok óta birtokában lenne valami titokzatos módszernek (ahogy talán a Másik állítaná). Nem! A baloldali retorika rafinált, de azért nem ennyire. A Másik is rafinált, de ők kendőzetlenül. Direktbe elszólják magukat, ha kell, ha áttévednek a másik ösvényére, rögtön mérgeskígyóval találják szembe magukat. Nekik nem megy. Vissztérve. Eddig kétszer hallgattam-szóltam bele a lenti diskurzusba, már ha hagytak. Így inkább hallgattam. Fatális baromságokat állítottak vendégeink, és az itthoniak is. Mi a fenének kell egyáltalán beszélni erről? Csak tolják, és tolják, fáradhatatlanul. Tiszta szívemből kívánom, ne a szocik nyerjenek legközelebb, legyen újból négy év Másik! Lássuk, mit tudnak! Lássuk, mennyire tanultak abszolút égő és katasztrofális hibáikból! Mai helyzetben azt mondanám, soha a büdös életben nem szavaznék rájuk, de ha produkálnának egy korrekt négy évet, az ellenfelüket sem ajnároznám annyira. De már látom mi lesz: ha majd évekkel később valaki a szememre veti, hogy nem voltam képes értékelni a második fityesz-kormányt, a továbbiakban azzal érvel majd, hogy az "összes média" (és ezzel egyik vendégünket idézném) elhazudta a tényeket. Szarok én magasan a médiára! Nem bámultam, nem is bámulom soha a tévét, nem olvasom szét a különböző lapokat, egész egyszerűen élek, és tapasztalok. Na jó, azért kiváncsi lennék egy jobboldali kormányzat alatt kitörő baloldali "forradalomra", TV-székház-ostromra. Szerintem ilyen nem is lenne... Lehet, hogy puhatökű a magyar baloldal, de nem ez lenne az önkorlátozás metaforája. Itt, "nálunk" egész egyszerűen más a kontextus. Apropó. Mostanában azt illik hangozatatni, hogy a múlt évszázadi kommunizmus elmosta a magyar történelmet az elejétől irányító arisztokratikus és/vagy polgári értékeket. Hát ha az arisztokráciának és/vagy polgárságnak köszönhetjük a magyar történelmet a komcsi hatalomátvételig, akkor köszi. Oks, nem mintha a kommunizmus maga lett volna a Kánaán.
Jujj, érzem, kezd engem is elködösíteni ez az önmaga farkába harapó beszéd. Talán elég nagy hülyeségeket is írtam. Íme, a politikai discourse, két sör után. Muhaha.
"Stay away from the future,
Don't tell God your plans
It's all deranged
No control"
Na erre az idézetre kössön a csomót a politikai korrektséggel felvértezett parlamenti képviselő! Csüssz! Ezt a bejegyzést ez enyhe deixisnek kell felfogni. Semmit nem gondoltam véresen komolyan, csak íráskényszerem volt. Én uganis szeretem az összes máshogy gondolkodó ismerősömet. Csak az kár, hogy mintha mostanában nem találkoznék semelyikükkel sem... :P

palpitar en el calor

Fényes napok voltak. Fényes napok teltek el - kevesebb ruhadarabbal, mint ekkoriban szokás. A fényes napok elteltek, mert kezdetét vette valami más. Borúsabb. Esők és szelek, megtépázott redőnyök, letört ágak, stressz. A fényes napokat valahol a vége felé egy esküvő borította be tejszínhabbal. No nem a rokonságból. Máséból. Kaposvárott, ahol csinos a főutca, otthonos a hotelszoba, és évadzárón nyer a Honvéd ellen a helyi NB1-es focicsapat. Régen volt már a barcelonai olimpiai tornadöntő, amit Földesen bámultunk a tévén. Aztán egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy igazi autentikus lagzin vagyunk, rusztikus ugrásokkal és égbeboksszal örvendeztünk Henni megosztott aranyérmén. Akkor volt menyasszonyszöktetés, meg ugyanő topánjából itták a gyöngyözőbort. Most csak az előbbire emlékszem. Nem azért, mintha felejtőleg leittam volna magam. Pedig jobban jártam volna. Megfáradt vénemberként láttam magam olykor. Spongya. Másik végletbe csusszanás szintén kipipálva. Bizonyos sűrű másodpercek, amikért mindig áhítoztam. Legszívesebben kimerevítettem volna a pillanatot, a felvételt pedig óriásposzter gyanánt be a pszichémbe, de nem, elpackáztam a lehetőségeket, és fejemmel támasztottam a kapufát, miközben az ellentámadásból majdnem gól született. Bloggerpillanatokat konstruálok. Hogy olvasok és írok, öröm. Hogy kvázi-kötelezettségből, vezérlőelvek szerint, bú. Éppen ma láttam megcsillanni a napfényt kedves tőrömön, de aztán nem a kiszemelt beduint döftem le, hanem többnyire saját magam. Nem, ezúttal nem kétes ellentétpárok között ejtőzöm, megvan a helyem, és csupán az új kezdet előtti vég melankolikus csillagközi útjain utazom. Vigasz: pörgős hétvége. Meg kéne már találnom a hangom! Nem tudom, megvolt-e egyáltalán valaha... Elvesztettem volna? Gondolatban könnyen megoldom a feladatokat, aztán a gyakorlatban csak szenvedek. Egy rövid cikk egy egész délután alatt? Szánalmasnak mondanám, ha (ismétlem) kétes ellentétpárok között ejtőznék. Sztrikt ellentétpárok között ejtőzök. Függőágy kifeszítve, én meg valahol középen. Bámulom a felhőket, és élvezem, ahogy egy zivatar lemos. Előbújik a nap, megszáradok. Kortyolok a bodzaszörpből, Death In Vegas tolmácsolásában zenei élményt fejtek. És lassan felfejtem a múltat is. Nem lesz egyszerű feladat, de talán már meg kell tennem.
Do you read me?
Hogy miért? Megtelt a buffer - szétpattannak láncszemei a múltnak, formálódik a jövő. Közben mélybe bukik a felszín. Hajóroncsokkal teli a fenék. Kincsekkel megrakott hajórakományokkal. Szívárványos guppik csiklandozzák meg az arcomat, és véget ér a pszichedelik búvárkodás. Nyomban. Nyomban az igazság. Ki korán kel, parallel.
Forget it!
Nem kell itt bizonyítványt magyarázni. Régen könnyebben ment az elvonatkoztatás. Egy laza gombnyomással üresbe helyeztem magam. Megszűnt körülöttem az anyag, és felszívódott a lét. Csupán a gomb hevert ott valahol, azért, hogy visszatérhessek. Akkor így oldottam meg. Talán a technikai fejlődés, talán épp a szerkezet leépülése miatt, de talán most irányítópultra lenne szükségem. Több áramkörrel kell hadakoznom, bonyolultabb lett ez az egész rímes, furcsa játék. Megkomolyodott körülöttem a világ, nekem pedig kortyolnom kellett volna valami életelixírből. Nem történt meg, így most róhatom a köröket, egyedül, reflektorfény mellett. Elhúznak az utolsó autók, és elfújja a szél az utolsó üres sörösdobozt. Képtelenség.
"Dewdrops are the gems of morning,
But the tears of mournful eve!"

chicas en el excusado

A Thermo 604-ről annyit kell tudni, hogy olyan, mint egy üvegház, csak éppen nem növények, hanem részegek teremnek benne. Ott áll az ürömi vasútállomás fölött, meg a töltés mellett, úgy rézsút - ez az a töltés, ami kapcsán külsö köreink kontextusa néhány éve szétírta a híradók hírblokkjait, merthogy beomlott az út, és megindult a hegy. A műintézmény mellett áll egy ház, aminek boltja évről-évre változtatja profilját: volt már itt gyógyszertár, pékség, kiskereskedés, meg miegymás, most meg éppen a Gumicsizma. Ide ültünk be sörözgetni jócimborámmal, aki annyit váltotzott az elmúlt 10 évben, és épp' olyan irányban, mint honi labdarúgásunk. A Gumicsizma néhány asztalból, mellékhelyiségből, pultból, játékgépekből, és helyi klientúrából áll. a csapolt Ászok 180 garas, és ehhez járul még a Hely Szelleme. Valaki mindig ül a játékgépnél, a többiek meg figyelik. Vagy éppen a megnyerő külsejű pultos-felszolgáló (aki viszont, hajh, cseréli a hamutartót!) vág a földhöz egy százast, hogy aztán az úgy folyjon át a játékgép pénzalagútján, mintha mi sem történt volna. Fizetsége az a három kurva, akik éppen a női vécébe mennek átvedleni - mennyire bukolikus! Mikor végeznek, a harmadik örömlány még egy rövid disputa erejéig bentmarad a helyen. A pultossal való beszéd végülis akörül szerveződik, hogy a lányka bankkártyát is elfogad, majd jelzi, hol kéne azt végighúznia a kuncsaftnak. A pultos nyugtázza, hogy akkor a bankkártya elázik, mire a lány legyint, és kimegy. Aztán jön a váltás, és az új pultos akkurátusan kulcsra zárja a női vécét. Hoppá! Hamarosan mi is távozunk. Nem lesz éppen törzshelyemmé ez a megnyerő külvárosi kocsma, mégis, elvarázsolt az atmoszféra. Ha betokozódott itteni lennék, biztos idejárnék, és véreres pillantásokkal kísérném el a lányokat a vécébe, ahol azok az emberi egyedek átvedlenek géppé, és egy újabb éjszakára átengedik magukat a Külső Bécsi úton átfurikázó világjáró arcoknak.

el movimiento ondulatorio

Néhány perccel ezelőtt megpróbáltam visszazökkenni kerekeimmel a sínpárra, hogy ne legyen már annyi bukdácsolás és zötykölődés - ne repüljön ki annyi utas minden hirtelen fékezésnél, legyen értelme a sok kapaszkodónak, mik többnyire üresen himbálóznak, és bőrlégzésük közepette érintésért sóhajtanak az áporodott csendbe bele. Áthajtottam naptáromat májusra, hiszen már ebben a dimenzióban taposom a murvát egy jó ideje. Én hiszek a világok megsokszorozódásában. Ott van ugyebár életünk, amit valóságnak is hívhatnék, ha nem lenne életem kezdete óta annyira álomszerű olykor-olykor. És ott van vágyvilágom is valahol, cseppet sem álmaimban, mert akkor valami mélységet emelek fel, illetve úgy érzem, mintha kifordított ruhában járnék. Ki-kizökkenünk egy film, vagy egy zeneszám erejéig, de talán mégis a könyveket nevezném világmegváltó, akarom mondani világteremtő objektumoknak. És persze cseppet sem meglepő, hogy káoszomat a könyvjelzőkkel ellátott könyvhadsereg szövi - az asztalon, sorban állnak, glédában, és pislognak, hogy 'nyiss ki!', de én azért sem, hanem inkább csak tolom azt a rekamiét a szobám egyik sarkából a másikba, miközben vágyakat szállítgatok rajta ide-oda, és már magam sem tudom, mi a fene történik. Loviktól kicsit többet vártam, de talán erősek voltak a prekoncepciók, illetve biztos, hogy erősek voltak. Ennek ellenére inkább ez, mint más. A Hamlet persze van olyan korszakalkotó valami, hogy újabb dolgokat fedeztem fel benne így, kábé negyedik olvasatra. Hosszú lenne azon könyvek-szövegek listája, amik pislákolnak, és hívogatnak - egyiket-másikat már nyűvöm-fúrom egy ideje, semmi eredménnyel, vagy anélkül. Nem tudom, fent vagyok-é, vagy megint lenn valahol egy ódon hajóroncs körül úszkálva, furcsa és veszélyes tengeri állatok gyűrűjében. Képtelen vagyok megfogni a hangulatot, vagy jótékonyan elerestem, vagy kapkodok utána, mint a kapaszkodó után fékezéskor, és utóbbi esetben felsóhajtok, hogy jaj de jó, mégis van isten, és ilyenkor boldogság meg miegymás, megkönnyebbülés, a súlyok a lábamra esnek a vállamról, felordítanék, de nem érdekel, mert inkább ott lenn legyenek, mint rajtam. Ott csak gyűlnek folyton, és meggörnyesztenek, mintha az evolúció közepén lépkednék, és éppen arra várnék, hogy egyenesedjek már fel végre, hiszen mindenki kihúzza magát az iskolapadban, és a katonai szemlén, csak én nem, és ez nem valami jó dolog. Nem az a probléma, hogy keresnem kell a jótékony ízeket, hiszen mindig is ezt tettem, csak most, átlendülve egy másik kontextusba, furcsán működnek az ízlelőbimbóim. Mondhatnám úgy is, ritkán lelek-leleményeskedek, és ilyenkor mindig észveszejtően jó, de valami mégsem klappol. Talán az évek. Talán a nyűgök, amiktől meg kéne már szabadulni. Zajlik körülöttem a jég, és megtettem a lépéseket, hogy ne legyek kicsiny összetöpörödött szigetlakó. Nem vagyok egyedül. És amikor eljutok idáig ádáz gondolatmeneteim során, nagyon nagy kedvem támad beleüvölteni a légbe, hogy 'igen, ezért megérte': vívódni és gürcölni. És lassacskán átlendülök... Úgy tűnik, még kevés idő telt el ahhoz, hogy a rendszer teljes gőzzel működjön. Hiszem, hogy hamarosan eljön az idő, és akkor képes leszek olyan hullámok továbbítására, amiket teljesen magaménak tudhatok, intencionáltak, és továbbgerjeszthetők. Továbbgerjesztődnek, és nem csak nekem lesz jó, hanem másnak is, és most nincs is ennél fontosabb.

0.1

[Mert nem akarok összemosni, és mert nem akarok ködösíteni. Mégis - hogyan hurkolódnának a betűk, ha mindezt most papíron töprengeném el? Mennyit engedhetek meg magamnak? Semmit nem utálok jobban, mint azt, ha valaki olyan helyzetben patetizál, amikor nyugodtan elmondhatná úgy szépen nyugodtan, finoman, esetleg izgatón, amit akar. Ezért nem leszek sem patetikus, sem szentimentális. Mindezek helyett arra a letisztult boldogságra voksolnék, ami csak azért letisztult, mert nem szárnyal olyan szférákig, ahol már kevés az oxigén. És ott már könnyen bele lehet ütközni a kupolába is, úgyhogy jaja, erről ennyit. Elkezdtem magyarázni a bizonyítványom, valamikor majd folytatom. Remélem, higgadtabban.]

re-volver

Az első nevezetes mátrai élményem talán az lehetett, illetve akkor, mikor Roby Baggio kilőtte a pöttyöst a stadionból az amerikai foci vb döntőjének tizenegyespárbajában. Minden idők egyik legnagyszerűbb spílere összerogyott, miközben Dungáék szambáztak egy nagyot, én meg örültem, hogy Rio telik meg karneváli bódulatba eső emberekkel, és nem mondjuk Róma. Tizenhárom év telt el azóta, és sok ember megfordult ott fönn. Minden egyes felvidéki trip hozott valami újat, most például egy egyes-egyedül töltött napot, plusz még egy fél napot. Amikor múlt héten szombaton elindultam bevásárolni, felhő úszott át a kis mátrai falvakon. Miután pénteken először önmagat ködösítettem el, majd a szobát, boldogan nyugtázhattam, hogy klappolnak a körülmények. Aztán úgy tünt, mégsem. A másoknak és önmagamnak is beharangozott nagy társaság helyett csak négyen üldögéltünk a csendben. Nem mintha ezt bármelyikünk is olyan nagyon keserűen élte volna meg. És nem voltunk csendben. A Mátra után lejjebb ereszkedtünk, immár kettesben. Jászárokszállás státusza: várossá nyilvánított falu. Városi nyomokat nem nagyon leltem, de nem bántam. Talán csak a tyúkok, kakasok, macskák, stb. hiányoztak ahhoz, hogy ippeg én is a gyerekkorom ájerét szívhassam be újból. Nagyon jól éreztem magam - örültem, hogy megadatott. Öt nap után hazatértünk a zajba és bűzbe. Kitikkadtunk és szétestünk. Mostanság meg talán újra össze, és jönnek a régi kerékvágások, meg az urbánus beidegződések, a tömeg, és minden olyan, amit az ember Budapesten tapasztalhat meg minden más dimenzióból való visszahuppanás után.

el verano pasado y los ojos

A számítógépből csak hosszú idő után párolog ki a szöveg a világhálóba, reményeim szerint nem bonyolódik bele. Nem csinálok semmi mást, csak utasításokkal látom el a falat írás közben. Nem mintha vakon gépelnék, nem mintha egyáltalán csinálnék is akármit. Kevés lejegyzendő dolog jut el a repülőtérig, de csak néhány szólam kapja meg az irányítótoronyból a felszállási engedélyt. Reményeim szerint lesz végállomás (is).

el tiempo recuperable

Mostanában feltűnően sok lengyel kamion ácsingózik a téglagyári bejáró előtt. Lengyel szavakat hallani a bakterház felől, és lengyel cigarettacsikkek hevernek a kiszáradt pocsolyamedrekben. Kedvem lenne odaköszönni egyszer egy lengyel sofőrnek, hogy 'sto lat!', de még mindig annyira idegesít az EB-blama, hogy halogatok. Sokszor reflektálhatok lépésről-lépésre eme halogatási metódusra, hiszen mostanában keveset vagyok otthon. Ha otthon is vagyok, többnyire alszom, és névjegykártyák kopottas fonémáit próbálom interpretálni. És persze macskaalomért meg dohányért megyek a piacra, majd egy több órát felölelő szusszanás után újra vissza a piachoz, de ezúttal tovább egy-két méterrel. Az ELTE átvágott a palánkon, a Károli segítő kezet nyújtott, legalábbis a doktori képzés szempontjából így summázhatom az elmúlt napok történéseit. Miután elintéztem a papírmunkát, időutazást tettem. Tegnap a gimnáziumomba mentem, és a 2000-ben éretségizett osztályból egyedül én caplattam a folyosókon, amik nem voltak annyira zajosak, mint tavaly április 28-án pénteken. A jópofizó régi tanárok mellett egy nagyon régi tanárommal találkoztam, és lehet, hogy a későbbiekben gyümölcsöző dologra bólintottam rá. De erről majd a maga idejében. Természetesen (mert hogy nálam nincs, mi természetesebb) felrémlett a tavalyi sulibulit követő vallomás, és az egyre ízetlenebbé váló sör, amit egy járdán ülve ittam meg, miközben ugyanaz a lány ott sétálgatott fel-alá előttem idegesen, mintha legalábbis a szobájában recsitálna egy tételt. Hogy melyiket, nem tudom. Talán az energiamegmaradásét, talán a második Newton-tételt. Az utóbbi talán esélyesebb. Aztán persze ma visszaütött a falióra ingája, és még korábbra lépegettem vissza az időben, mint tegnap. Hadtörténeti Múzeum, időszaki kiállítás, második világháborús gránátvetők, és egy anekdotázó apuka. Nem forogtak vérben a szemei, miközben arról a nyilas belügyminiszterről beszélt, aki a család "barátja" volt - ez mindenesetre megnyugtatott. Keserűen konstatálta, hogy a gigant fényképarchívumból egy kép sem tudósít "spanunk" akasztásáról - de ismétlem, nem voltak vérben forgó szemek, sem düh, csak egy alig hallható sóhaj, az is inkább a fáradtság miatt. Hazaértünk, ettünk. Egy ideig úgy tűnt, újból be, de aztán nem. Dolgom éppen lenne is (ez is abszolút természetes, sőt megszokott), kedvem meg nem nagyon - semmihez. Persze távol állok attól, hogy beszippantson szobám légüres tere, csak éppen jelenleg kicsit kényelmetlen itt - és most. Minden bizonnyal azért, mert még nem tértem vissza teljesen, hiszen azért mégis fárasztó volt elkalandozni. Sokkal szívesebben kalandozom el egy másik irányba, ahhoz viszont most gyengének és bágyadtnak érzem magam. És íme, most látom csak, megint felfordult a fából faragott kismalac az asztalon. Íme, a helyére teszem, és máris más megvilágításba kerül minden asztalon elhelyezett tárgy, minden gondolat. Vágyaim takarékon, ruháim a fogason, a szőnyegek szélei rejtélyesen felhajtódva. Felhajtóerő, mintha szamárfül.

sufro un gran retardo

Még egy újabb évet? Elegem van! Az elmém úgy kalapál, mint egy világháborús tengeralattjáró dugattyúi a gépházban. Elöl le tíz, hátul fel öt! Süllyedek, és azt hiszem, tesztelnem kell, kibírja-e az irdatlan víznyomást ez a vasból és szegekből összekalapált ódon tákolmány. Cseppet sem kötelességből, de hozzá kell tennem, ha máshogy forognak el a kockák a zöld posztóval leborított játékasztalon, most már rég 300 láb mélyen várnám a sötétben, mikor pukkan szét a kaszni. Így, most, kis túlzással, megjátszom magam, egyáltalán nem vagyok dühös - egy pillanat alatt felkúszok periszkópmélységig, elárasztom vízzel a torpedóvetőket, és dühödt énmagam halovány váza ellen fordulok minden erőmmel. A matrózok nyakában virágkoszorú, kezükben rumosüveg, valami csatadalt kiábalnak, miközben a gép lassú surrogással egyre inkább eltávolodik merülő dühödt énmagamtól. A düh már csak mítosz, néhány mondatba tellett, míg lenyugodtam. Köcce!

un suspiro (2.)

Absztrakt egybejátszás - álmodtam egy vígjátékot, és a szecskában süppedek. Úgy emlékszem, kábé háromszor kelhettem fel röhögve hajnalban, hogy aztán végleg felkeljek egyszer, és elinduljak (junk) régebbi énem kalandozásainak fő színhelyére... A helyzet sokban változott, mintha a levegő is nyomottabb lenne, nincsenek ismerős arcok (állítólag egynéhány dolgozót nemrég rúgtak ki), csak tornyozódnak a könyvek az asztalomon, de érdemben még semmit nem csináltam. Hajh, ha nem lenne ez a péhádé-para! Most ez a bizonytalanság nyomja rá sajnos bélyegét alapvető bizonyosságomra, merthogy egy csomó dologban biztos lettem az elmúlt periódusok önkényesen kiszakított szeleteiben.

el dibujo de la ciudad

A városnak körei vannak. Évekig észrevétlenül haladsz át rajtuk, nincsen kontroll, nem kell vigyázzba vágnod magad a gépfegyveres katonák láttán, de mégis forró izzás fut végig a busz felforrósodott gumiborításán, mikor egy újabb körvonalon áthaladva közelebb jutsz a titokzatos és elérhetetlen középpont felé. Lassan megtapasztalod, hogy a gyárkéményből gomolygó füstben is van annyi szépség, mint amennyi gonoszság és rosszal vegyült misztikum a buszmegálló közelében fújdogáló koranyári szellőben. Lehet, hogy éppen az utóbbi sarkallja arra a hírhedt áthúzott számú busz félkómás sofőreit, hogy semmiképpen ne nézzenek rá a megállóban pihegő emberekre. Amikor ugyanezek a gázpedál dühödt lenyomása után visszapillantanak az arra kijelölt tükörben, csak ordibáló arcokat, magasba lendült ujjakat látnak elemésztődni az egyre távolibb térben. Imígyen válnak valósággá a város köreiről szőtt álmok. Hogy nekünk éppen a határmezsgyén kellett megállnunk, tudattalan bizonyosság. Mindezek ellenére mosolyra nyúlik álomtól tépett reggeli arcom a fürdőszoba tükrében. Miközben kivakarom szemeimből az álmosságot, és meghintem kézfejem folyékony halmazállapotú aforizmákkal, belélegzem a fürdőkád szélére letelepedett porréteget. Tüsszentek, és beleremeg a ház. A következő pillanatban talán összedobált ruháimat teszem vissza a szekrénybe, vagy talán a megmaradt szomszédokkal borozgatok a kertben. Lassan rúgok csak be, lasítom az időt, lassítom a szívdobogást, gátakat ékelek be adrenalin-hőmérőm higanyszálába. Megbicsaklott létemben kóválygok el este, hogy tanúja legyek annak, hogyan dőlnek el a bárszékek egy sörözőben, és hogyan simítja végig egy zongorás ujj a nikotintól kráteres bőrt egy emeletes ház tetőteraszán. Ahogy sóhajtok, végigiramlik bennem a közelmúlt, és egy kirakatban újból egy mosolyt látok felvillanni. Két szempár, azaz négy szem nézi egymást - keresztül-kasul vágtatnak a pillantások, és gyakoribbak lesznek a sóhajok, felgyorsul a szívverés, nincs szükség mesterségesen fabrikált akadályokra. Éppen ott fekszem egy körben, egy négyszögesített kerület-torlasz magasba épített lakásában. Végeszakadt a jelentéssel felruházott csendszimfóniáknak, úgy omlik egymásba a beszéd, ahogy kell. Valahol fönn szellemek tekéznek, egy emelettel lejjebb nevetés hallatszik, a ház alatti férgek behúzzák csápjukat nevetségesen vékony kitinpáncéljuk alá. Nem tudhatom, hol van a végállomás, és elérhetem-e a körök középpontját. Hosszú évek óta utazom, és a társamul szegődött angyalok folyton azt susogják fülembe: gyűrjem farzsebem mélyére a vonaljegyet, és fogjam meg a kezet, ami oly' tisztán próbálja kifacsarni belőlem az írásjeleket, hogy - bár mocskos vagyok - a berögzült tévhitek felszámolásán gondolkodom egyre, kettőre. Selyemcsíkok lógnak le a karnisról, nézem, és amint nézem, a redők mentén meglátom a bekandikáló teliholdat. Ekkor vesztem el türelmem - lenyomok egy gombot, és katapiltálunk a világűrbe. Magunk mögött hagyjuk a köröket, hogy már a csillagképek visszhangozzák a szépséget, az összeborzolódó hajakból kisülő mágikus feszültséget, a reggeli kávét, és persze a csókokat is. fentről bámuljuk, amint a kis pontok egyszerre szaladnak ki házaikból, és alakulnak kígyóvá, ami végigtekereg a tengereken, és baljóslatokat sziszeg. Mosolygunk.

"te pareces al mundo en tu actitud de entrega"

Az elmúlt napok fényesek voltak. Mint amikor valaki szappanos vízbe mártott fogkefével megtisztít egy 1972-ben préselt alumínium tízfilléres érmét, és rájön, milyen szép is tud lenni így ez az első látásra igénytelen valami. A napokkal, hetekkel ezelőtti búskomorság úgy fordult át örömmé, hogy az erő, ami ilyeténképpen messzemenő következményekkel járt, nem is volt olyan egetrengetően kolosszális. Mondhatnám, mostani pillanatomban hülyének is kikiálthatnám magam, hogy nem fedeztem föl: az erők ott rejlenek a mindennap elrugdosott kavicsok alatt, és talán azokban az elszáradt levelekben is, amiket néha befúj a szél az ablakomon, én meg kidobálom ezeket a kukába. Ebből is következik, hogy most lassabban írok a kis keretbe, mint szokásom, pedig azt hiszem, hülyeség csak azért jobban megrágnom a leírandó szavakat, és lecsökkentenem mondataim konnotatív energiáját, mert tudom, az "édes álom pillangó képében" letelepedett a vállamra, és lesi mozdulataim. Elvégre, aki direkte beáll a telekép elé, annak hülyeség lepleznie magát, hiszen gondolataiban úgy olvas a világszellem, ahogyan egy profi boszorkány képes kivarázsolni egy üzenetet egy üveggömb semmijéből. Úgy gondolom, a megigézés aktusánál akár le is ragadhatnék egy kicsit. A tegnapi nap egyik örvendetes eseménye volt, hogy a prof, kinek véleményétől nagyban függ az a fajta "tanulmányi előmenetel", amit részemről elég nagy dőreség így jellemezni, visszajelzett. Szeretem a dolgokat misztikus köntösbe csavarni, ezért leírhatom most ide nyugodt szívvel, hogy nem lett volna itt semmilyen visszajelzés, ha az energiák különös összecsingolódása folytán manifesztálódott szempillát nem fogja két ujja közé egy lány egy óbudai panel negyedik emeleti lakásán hétfőn, valamikor reggel. (Vajon jogos az a két határozatlan névelő az előző mondat utolsó tagmondatában? Nem lehetnének határozottak?) Emlékszem, hogy annak idején mindent leírtam a naplóimba, bár eszmefuttatások nem is voltak, csupán a napok gépies katalógusai - a helyzet nem változott sokat a mindenható világhálóra kitett blogban sem, csupán csak a stílus. Eddig is köntörfalaztam, félreolvastattam, de miért is ne? A gondolati szabadság illúziójába még az is belefér, hogy elhitetem magammal, nem láthat mindent az az átkozott telekép... A helyzet jelenleg úgy alakul, hogy tudhatom, a szempillát pólom alá dobó ujjak most egy klaviatúra közelében dobolnak vagy pihennek. Hirtelen megelevenedik a Félsz, miszerint minden blogban említett ismerősöm, családtagom magára ismer, kommentekben emlékeztetnek bosszúsan, hogy nem kellett volna, erre én örökké megtiltom magamnak, hogy belépjek ide, és egy büdös szót is írjak. De ez csak egy rossz álom. Mivel a Félsz jelen esetben egy olyan aktusból ered, amire jómagam bólintottam rá az óbudai panel előtt, nincs mit magyarázkodnom. (Vajon jogos az a határozott névelő az előző mondat középső tagmondatában?) És itt akár újra is kezdhetném az egész bejegyzést. Merthogy az elmúlt napok nem fényesek voltak, hanem újak. Merthogy nem egy alumínium tízfilléressel kéne példálóznom (Ennyire lejjebb nem is adhattad volna!), hanem legalább egy Kennedy-ötdollárossal. Merthogy bolondság minden olyan körbeírás, ami csak azt a kijelentést próbálja valami másik pont felé tologatni, hogy határozottan örvendetes: blogom potenciális olvasói mindannyian, egytől-egyig értékes emberek a számomra. Még jóbarátom is, akinek köszönöm közbeékelt mondatait, de sokat nem értem velük, azt hiszem. Mindenesetre jóbarátom jóslatai bejöttek, végre tudok jó dolgokról is írni.
(Hihetetlen ez az ember, és azt hiszem, kapok is majd ezekért az idevetett szavakért holnap! Jóbarátommal nem az a baj, hogy "köntörfalaz és félreolvastat", amint fogalmazott, hanem hogy egyszerúen a lényeget spórolja ki mindig a concettóiból. Elég annyi hozzá, hogy a mai napon először járt a Nyulak szigetén este, ráadásul egy olyan valakivel, akivel nagyon rövid időn belül közel kerültek egymáshoz. Ő az a lány, aki miatt jóbarátom hangulatindexe jócskán megugrott. Tegyük hozzá, az enyém is - jó volt őket sétalgatni látni, jó volt belehallgatni beszélgetésükbe, már amikor nem a kulacsból megivott grog mámorában leledztem. Megszólítalak, te bűbájos lány, már ha megengeded, hogy tegezzelek: ne tarts attól, hogy "barátod" - már engedd meg, hogy így nevezzem - skizofrén, egyszerűen csak néha nem tud számot vetni önmagával, és igen, néha elmélázik a hármas útnál, hogy merre is menjen. De be is fejezem, végülis csak egy pityókás kalandor vagyok. Jó éjszakát!)

la madre con el corazón atómico

Nagyszombaton később keltem, mint tegnap, ráadásul apai ébresztésre. Úgy gondoltam, engedélyezek magamnak szűk huszonhárom percnyi mélységet a reggeli semmittevésben, így odahúztam egyik fotelemet a számítógép elé, felraktam a fejhallgatót, majdnam tökig feltekertem, és beraktam a CD-meghajtóba a Pink Floyd Atom Heart Mother című albumát. Csak a címadó opuszra voltam kíváncsi. Igazából az lenne a legtermészetesebb, ha minden reggelemet ez a varázslatos himnusz aranyozhatná be. Ez a szám a megtestesült Egész, egy Kezdet és egy Vég in one, zűrzavart szül a rendbe, és egyben összeilleszti a szétesés után önállóan bolyongó részecskéket. Az ablakot nyitva hagytam, láttam a kerti szomorú fűz ágait, és tegyük hozzá, láttam magát a szelet is. Néztem, amint a sok apró porszem gomolyog a levegőben - miután egy hadseregnyi eltűnt belőlük, már új századokat toborzott a lég. A cigarettafüsttel megfestettem a szobámba betörő napsugarat, és most láttam először hajnak a cirkáló füstfellegeket. A füst kékje és szürkéje összebonyolódott, és így együtt szökött ki a két árnyalat a fűzfa felé az ablakon. Azt hiszem, kicsit megújultan tettem le a fejhallgatót. Gondosan becsuktam az ablakot, és elnyomtam a cigarettát, becsuktam az érzékelés kapuit, és többnyire visszatértem a valóságba. Nagyszombat további részében egy takarítás vár reám (már reámfér), majd este egy könnyed összejövetel, legalábbis a tegnap későesti mobiltelefonos szövegcsere alapján. Kiváncsian várom, mit hoznak számomra a következő napok. Csokinyulat minden bizonnyal nem, de nem is hasonlóra gondolok. Feredni akarok feledés nélkül, apró pizzicató-kat akarok belehallani a legsúlyosabb csinnadrattába.

la mañana y los pájaros

Nem tudom, jelent-é valamit, de ma valami miatt már reggel (hajnali?) fél 6-kor kinyílt a szemem, tudtam, hasztalan próbálkozom a visszaalvással, így ettem, kávéztam, és most itt üldögélek, és képtelen vagyok tükörképemet kisilabizálni a monitoron. Feladatom véletlenül lenne is, minden tegnapról tolódott át mára. Tegnap fájt a fejem, és korán lefeküdtem aludni, így önéletrajzaim megírása mai feladat lett. Azon gondolkodtam, hogy vagyok képes annyira lehangolttá válni, mint amilyen tegnap voltam. Talán azért, mert viszonyítgatok és komplikálok - "sajnos" a múlt hét második fele kifejezetten furfangosra sikeredett (és igen, valóban nem zérus...), így ehhez mérve az elmúlt napok unalmát és sötétségét, valóban szar a helyzet. Közelg a húsvét, ami elméletileg valami feltámadás szimbolikáját kéne hogy behozza a képbe - erről esetemben szó sem lehet, de ahogy szokásom, a szimbólumokat valahogy megpróbálom magamhoz rángatni, mint most. Ezzel a korai keléssel látszólag töménytelen időm van, hogy valami hasznosat csináljak, illetve "kötelező" feladataimba legalább belefogjak. Ami gyönyörű, és ezt mindenféleképpen meg kell említenem, elbájoló, ahogy a madarak mifelénk már hajnalban rázendítenek a muzsikájukra, lehet, hogy hamarosan, kávémat követő második cigimet majd az ablaknál fogom eltolni, hogy hang és kép valahogy összepárosuljon, esetleg jobb hangulatot teremtsen. Ez a búbánat egyébként meglehetősen ambivalens - addig, amíg nem kezdek el a jövőről gondolkodni, nincs semmi baj: végülis mit várhattam / várhatok? Az elhelyezkedés úgy általában nem könnyű, lassan már hozzászokhatnék, hogy nincs az a nagy nyüzsi úgy unblock, ami mondjuk négy éve, és ilyenek. Sajnos felnőttem, a dolgok pedig irreverzibilisen átértékelődtek, illetve maga a környezetem is átértékelt. Mások az elvárások, talán még komolyabbak is... Na ennyit a felesleges szócséplésről. legyen már maga az is szimbolikus, hogy most írok először ilyen korai órában bejegyzést, lám, jóbarátom is csak most dörzsölgeti ki a csipát a szeméből. megelőztem!

veinticinco (después del día de los locos)

Most szilveszter után megint nekem kell beszámolnom, hiszen kedves cimborám olyan hangulatba ringatta magát, amiből jó ezúttal nem sülhet ki, így hát én írok mostan azokról a dolgokról, amelyek talán jobban is szólnak egy kívülálló tollából. Én talán elfogulatlanabb vagyok. 31-én este jóbarátom váratlan üzenetet kapott telefonján (és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy reflektálhassak a múltkori bejegyzésre: talán több az, mint zérus!). Másnap délután (egész nap erre várt, és meglehetősen izgatott volt) el is ment egy jazzkoncertre, aztán még cirka öt-hat órát töltött annak a lánynak a társaságában. Beszélgettek, és szerintem kicsit közel is kerültek egymáshoz (de ez legyen egy óvatos megjegyzés). Este hazabuszozott, sokáig aludt, szülei felköszöntették, majd kiborította őket a sikertelen nyelvvizsga hírével. A család tagjai egész nap nem szóltak egymáshoz, jóbarátom este kompenzált, feltehetőleg sikertelenül. Aztán nmost néhány órája újból beszélgetni kezdett telefonján, el sem árulom kivel, talán kitaláljátok. És most vár, és kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy utolsó üzenetére nem érkezik válasz. Sajnos ez mindig gyenge pontja volt, de erről inkább majd ő, ha akar. Egyébként is, másfél óra múlva pontosan negyedévszázados lesz. majd iszik egy jót a finom borából, amelyet ma kapott. Igazából iicsit sajnálom. Várta, hogy néhányan ráküldenek valami köszöntőfélét, de ez nem történt meg. Ahogy így elnézem, végülis nem annyira letört, inkább a születési percét várja. Megfogadta magában (újra, már sokadszor), hogy új időszak kezdődik, kétlem, hogy ennek hamar foganatja lesz, de talán Fortuna is végre megsegíti, és akkor valamivel jobb lesz a helyzet. Most elkezdte bökdösni a vállam, hogy hagyjam abba, úgyhogy búcsúzom. Legközelebb minden bizonnyal újra ő írja a naplóját, és szívből kívánom neki, hogy jó dolgokat írhasson tragikomikus megpróbáltatásai után / során.

antes del día de los locos

Pedig már elméletileg az van... Az egyik kedvenc napom az évben - régebben ehhez képest határoztam meg magam, mondván két nap választ el a becsavarodástól. Nem hiszem, hogy valaha is elkövettem volna valami drabális baromságot eme nevezetes napon, talán ez az iromány lesz az első ilyen. Fiktív vagy legalábbis a komment ötletétől eleddig magukat távol tartó olvasóim emlékezhetnek valami nyelvvizsgás parára (és az ehhez járuló textre) néhány bejegyzéssel ezelőttről: nos, sikerült negyedszer is elhasalnom. A differansz 5 százalék volt, azaz tartom az átlagomat. Azért szomorú ez az egész, mert egy kellemes kis időszakot árnyékolt, és árnyékol be jelen pillanatban is. Bár azt nem mondanám, hogy jelen pillanat kellemes lenne, talán majd kelést követően. Szóval, csütörtökön tiszteletbeli kuzinommal üldögéltünk egy Snaps nevű helyen, valahol a Király utcában. Hamarosan már szorongtunk az asztal körül: nagy hirtelenjében ugyanis tizenketten, akarom mondani tizenhárman lettünk. Magamat veszem tizenharmadiknak, hogy ne volt évfolyamtársam kedvesének hamarosan megszületendő kisbabáját illessem ezzel a számmal. Ezt se hittük volna, hogy a Tiszteletreméltó Gróf Úr lesz az, aki először lubickolhat a boldogság ezen változatából kifolyólag... Amikor fél 11 előtt bosszúsan elkezdtem órámat nézegetni, ittas kuzinkám vállamra vágott, hogy "nehogymánhazamenjaludjnálam", nem gondolkodtam sokáig a csak pillantással jelzett válaszon. A buli még folytatódott egy ideig. Hogy hogy nem megint azzal a jelenlévő emberkével beszélgettem a legtöbbet, akivel az utóbbi időben valahogy mindig "egymásra találtunk" egy buli szegletében, vagy egy pohár freccs mellett. De egyébként tényleg tök jó volt, eltapsoltam egy-két kopejkát, ám ez esetben nem (sem) bánkódtam emiatt annyira (amennyire kellett volna). Átmentünk még egy másik helyre, ahol valaki felhozta témaként a holokausztot, mint olyat, és sajna engedelmeskedve a társas kommunikáció törvényeinek, és punnyadtságot gőzölögtető biológiai folyamataimnak, inkább belefolytam ebbe a számomra (ebben a kontextben) kényelmetlen témába. Aztán szerencsére nem tartott olyan sokáig. Hajnalban átbattyogtunk kuzinkámhoz, közel egy év után egy ágyban aludtam egy lánnyal (ez végülis lényegtelen), és belegondolva, mi történt ilyen helyzetben legutóbb, keserédesen konstatálhattam, hogy a sok tekintetben omegaként releváns hiperszexualitást most felváltotta a mindentől mentes alfa, vagy inkább zérus. Nem mintha akármelyik happeninget is sajnáltam volna, akkor tobzódtam, most meg nem. Ennyi. Másnap, azaz aznap délután hazakullogtam, majd néhány óra múlva vissza is kerültem a szitibe, a délinél fölszedtem nővérem és unokaöcsém, és rágyúrva az Átmeneti kabát-koncertre, beültünk a B. city-be egy italra. Amikor kiderült, hogy unokaöcsém is jön, eleinte fanyalogtam, d emost visszagondolva, semmi okom nem volt rá. Jól járt. Zsenge kora ellenére néminemű alkoholhoz, sőt, cigarettához is hozzájuthatott, valamint beleszagolhatott az igazi pesti éjszakai nőillatba. Boldog voltam, hogy sikerült végre összehozni ezt a találkát, ráadásul a koncert is jó volt, üröm volt az örömben, hogy sajna el kellett indulnunk az utolsó buszhoz. Itthon még ettünk, mulatoztunk, majd alukáltunk. Most még sok minden kavarog az agyamban, de még alszom rá egyet, aztán elpötyögtetem a következő napok bejegyzésekben. Ja, és persze elkezdem a gyermeteg visszaszámlálást: ebben a percben kb. pontosan két nap múlva negyedévszázadosnak mondhatom magamat, és akkor majd úgy tekintem, valóban középen áll mérleg nyelve, zérus formálódik a cigifüstből, és a pitlibe elhajított zsíros kártyalapok helyett új csomagot bontok. Egyelőre majd csak magamnak osztok, de türelmesen várok a kártyapartnerre. A bankot ezúttal én adom.

un suspiro

Már eddig is tisztában voltam vele, milyen egy mocskos és undorító világban élünk. Az is rendben van, hogy régen is minden így volt, Várkonyi Szindbádjában Zotya ugyanazt a klisés kesergést nyomta le, amit ma egy kiábrándult emberke, és talán visszamehetnénk korábbra is. Mégis, ma döbbenten olvasom: egy ánglius a webkamera előtt akasztotta föl magát. A chatszobában sokan még buzdították is, hiszen nem hittek neki, amikor a fickó már a kötelet hurkolta a nyakára egy széken állva, valaki beszólt, hogy még bénán is csinálja. Aztán hoppácska! Percekkel később a webkamera már le lett tiltva, és rendőrök sétafikáltak a holttest körül. És ekkor, befejezve az olvasást, lejjebb görgettem a görgetőt, és mit látok feldobott hírként kicsiny hazánk egyik leglátogatottabb portálján? Na mit? Hogy (vaze) van még néhány PS3, amit a Sony hazai termékigazgatója szerint a gyorsan eszmélő pénzes csókák még elvihetnek a boltokból. Haha! A két hírnek persze semmi köze egymáshoz, talán csak a 'digitális technika' kulccszó működik amolyan lebegő linkként, de valahogy ezen az oldalon egymás alá kerültek. Persze naponta százával lehetne idézni a hasonló morbid "hírcsomagokat"... Ez a mocskos és undorító világ gyakran produkál hasonló gyönyörűségeket. Éljenek a papucsállatkák és a kérészek!!!

en el décimotercero mes

Gyors helyváltoztatás és helyzetváltoztatás közben észre sem veszem, ha megint ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek. Nehéz megértenem, hogyan kerültünk egy sörözőből a moziba, majd onnan egy újabb kiskocsmába, hogy aztán a zsíros haj mocskolta ablakon bámulhassam a távoli autók fényét. Megint háton fekve ébredem, akárcsak egy hulla, csak kezeim nincsenek keresztben a mellkasomon. Eddig így igézett meg a tavasz - és képtelen vagyok hajnali három előtt elaludni. Már mindent megpróbáltam, ma még a délutáni alvást is kispóroltam a napirendből. Amint utazgatok, márha utazgatok, kíváncsian nézelődök a kiemelt megállókban, hátha felszáll egy olyan ember, akin megpihentethetem szemem, és nem kell a betűket legelnem. Sokkal több könyvet olvasok egyszerre, mint amennyit egy normális ember megengedhetne magának, és sok mindennel foglalkozom, de gyanúsan nem köt le semmi. A bekarikázott napokra bámulok a falinaptáron, ezzel is siettetve az időt, hogy végre egy bekarikázott nap reggelén halgathassam a madárcsiripelést, és ízlelhessem meg az abszolút élvezhetetlen kávé ízét. Éppen ma olvastam egy cikket valahol az érintésről, illetve ennek többnyire lebecsült fontosságáról. És valóban, akár kísértet is lehetnék. A családból leginkább fekete macskámmal (aka Mefisztó) vagyok ilyesfajta kapcsolatban. Szeretem, amikor hajnali olvasgatás közben ölembe mászik, okosan persze a könyv elé, és ha nagyon látványosan nem reagálok semmit eme közeledésre, könyvem sarkaiba kezdi dörgölni pofáját. Ilyenkor tíz esetből kétszer odébbtessékelem, nyolc esetben a betűk helyett inkább őt választom. Szóval arra akartam kilyukadni, hogy senkihez nem érek hozzá. Összefogdosom a buszon a kapaszkodókat, klaviatúrám billentyűin már nem is látszik az írásjel, rengeteg városi lépcsőház korlátja, és kilincse őrzi ujjlenyomatom, de ez persze nem ugyanaz. És talán nem is lenne ennyire markáns a hiány, ha a hiányt nem előzte volna meg a... hogy is fogalmazzak... nem tudom, a 'teljesség' szót mai szemmel már hazugságnak tartom. De mindegy, keseregni inkább nem fogok, mert tudom, van rosszabb is. Néha belekukkantok egy meleg srác blogjába, valami fórumon hagyta meg a címet. Hihetetlen, főleg úgy, hogy nem hiszem, hogy kamuzna. Nem rég jött ki a börtönből, jelenleg nincs pénze, nincs munkája, filózik az öngyilkosságon, megboldogult Kaszás Attila halála nagyon tönkrevágta. És mindenek felett tudom, nem fogok neki írni. Hetente egyszer bekukkantok a kulcslyukon, de ennyi. Szóval nem egyszerű. Annak örülök, hogy a megfiatalított magyar labdarúgó-válogatott első idei tétmeccsén 2:0-ra lebüntette a moldávokat - nem hiszem, hogy ennek túl nagy jelentősége lenne, végülis nincs már tétje a selektezőknek, de azért a kis öröm is öröm. Hamarosan bekarikázott napok jönnek, ,ajd hamarosan a Roger Waters-koncert. Huhh, ha belegondolok, mennyi pénzt csesztem el a jegyre. Remélem, a vén Roger meghálálja majd ezt. Ha az életben a teljesületlen vágyak belezsúfolódnának egy tizenharmadik hónapba, és minden embernek lehetősége lenne ezt a tizenharmadik hónapot egy választott év után csatolni, most, az eddig elég langyi 2007-ben erősen elgondolkoznék, kilőjem-e ezt az istenadta lehetőséget. Nem is tudom, melyik évben lehetett ilyen erős ez a kényszer: 2003, 2004, 2005 kapásból kilőve, 2006-ban túl kómás voltam ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a nyomógombig, 2002? neeem... ugyanebből kifolyólag 2001 sem. 2000? Érettségi, felvételi... Nem! Jaja valahol 1998-1999 környékén kamasz hebrencskedésem idején talán kilőttem volna. És most nagyon bánnám. Merthogy végülis megvan ennek az érintésmentes kornak is a mérhetetlen gyönyöre. Az a kevés, ami körülvesz, maximálisan értékes a számomra. Aztán a lehetőséget majd kapuzárás előtt, vagy az első fájdalmasabb anginás roham után kikérem. Eljátszom majd a gondolataimmal, mint az ötöslottó-főnyereménnyel. Abból már nincs egy átkozott forint sem.