el jefe nuevo

A nap híre szerintem az, hogy Platini, a fürtös osztrigazabáló jókora hátszéllel letaszította böszöm trónjáról a kimért, ámde mosolygós (mosolygós, ámde kimért) Johansson urat. Akár a fusszball a legkedveltebb és/vagy legtöbb pénzzel gazdálkodó sport manapság kicsinyke földgólyonkon, az biztos, hogy az UEFA-elnök egyike a világ oligarcháinak. Ahogyan anno a pápa egy-egy rendeletével, most meg a texasi kokszos egy-egy alapvető nyelvtani (és etikai) hibáktól hemzsegő parancsolatjával, úgy már Michel is képes könnyeket és mosolyokat fakasztani egy-egy szabálymódosításával, ötletével, tollvonásával, stb. Az új góré választási ígéretei között szerepelt az európai elitklubok kincsesbányájaként számon tartott BL alapjainak megváltoztatása, nevezetesen, hogy a "topligákból" automatikusan csak 3 csapat indulhasson el évről-évre. Tömegestül lehetne hozni az érveket és ellenérveket, de most had' gondolkozzak kelet-európaiként (értsd: csóringer magyarországi magyarként). Valóban mi értelme van annak, hogy ugyanazokat a csapatokat láthatom vitézgetni idén, mint például öt éve? Na jó, annyi változás talán történt, hogy néha megvillant egy-két olyan angol-német-spanyol-olasz-francia csapat, akiket régebben éppen a Real vagy a Barca vagy a bajorok vagy a PSG vagy a Milan páholt el annyira a nemzeti bajnokságok meccsein, hogy megelégedhettek az UEFA-kupával, amit viszont megnyertek (muhaha). Namármost, ha van egy-egy üdítő kivétel, mint például a Kijev, akkor az is csak ideiglenes üdítő kivétel, hiszen a játékosok előbb-utóbb elhúznak a nagy klubokba. (És itt most egy kérdés: a nemrég vitézkedő és meglepedéseket okozó, majd szétszedett szlovák Artmedia játékosaibval mi a kénköves lufasz van???). Ám ez még nem is lenne baj, hiszen egy Dinamo Kijev rendelkezik tehetségekkel, vagy játszathatja az idegenlégiósokat, akik viszont nem Sevi-Rebrov kaliberű játékosok, ergo a Kijev szétmorzsolódik. Ha ugyanez megtörténik a csesskivel, a mu-val, vagy a "gránátvörös-azúrkékekkel", akkor a valamilyen okból lelépett játékos helyére vesznek egy-két-három ugyanolyat. Rendben, elismerem, hogy soha nem fog megtörténni az, hogy a BL legjobb csapatai Európa minden régióját lefedik, de akkor is csökkenteni lehetne a különbségeket. Tök egyszerűen. És most pánszittya leszek. Mutassanak be a kisebb európai sztárklubok az UEFÁ-nak, és tömörüljenek kartellbe, kérjék a fürtös beleegyezését egy "másik" BL megalakításába. Hogy mik lennének az előnyök? Hát például nem kéne kriptonacioanalistának lennie egy szlovénnek, egy románnak, vagy egy szerbnek, ha inkább a "másik" BL Maribor-Partizan elődöntőjét nézi a tévében vagy a helyszínen, és nem a 168. Milan-Bayern München meccset. Én például frankón leszarnám, ha éppen az MTK vagy az UTE meccseit kéne bámulnom a "másik" BL egyes kiírásaiban, mert tudnám, a magyarok kicsivel több sansszal indulnának, nem pottyannának ki azonnal (hacsak nem macedón ellenfelet kapna), ezáltal több esélyük lenne nagy pénzt kaszálni, és azt szépen elsikkasztani. Az angolok és a többi nyugati milliárdos csapat meg vitézkedjen az "igazi" BL-ben. Na jó persze, álmok, álmok... Végülis ha a szegény ember gazdag lenne, feltehetőleg természetesnek venne mindent, amin ma felháborodik. Valami elindult a magyar labdarúgásban mostanában, habár lehet, hogy csak új kontextus képződött: gazdag klubtulajdonosok, korán felfedezett tehetségek, futballakadémiák nyugaton már eddig is voltak. Napjaink focimenedzseres játékprogramjai megpróbálják a mai valóságot tükrözni (mi mást csinálhatnának?), és tök érdekes, hogy óvatos és jól megfontolt transzferekkel, és az így összespórolt pénzzel 4-5 idényen belül el lehet kezdeni ugrálni az európai klubranglétrán. Anno az északír Institute-ot pakoltam tele angol válogatottakkal, most meg a Fradit (itt csak a középhátvédek voltak nagymenők, a többi saját nevelés), és mindkét csapatot bevezettem az elitbe. A virtuális valóság tehát elméletileg teret ad az álmoknak, nem csapja őket kapásból pofon. Miért nem lehet ez így a "valóságban"? Tojok én a Fradikára, egy szőröstalpú Dinamó Bucarest sikereinek is örülni tudnék... Csak ne mindig valami milliárdosokkal telepakolt rohadt sztárklub, vaxos edzővel, a focihoz mit sem értő újfundlandi hiperbankár-elnökkel!!! Persze, és legvégül szeretnék karitatív vizekre evickélni, tök örülök, hogy a szakadt-lompos afrikai és dél-amerikai kissrácok némelyike legalább nem a sivatagban vagy a "kopakabanán" bűvöli a pöttyöst, hanem valahol máshol, ahol egy-két fokkal jobbak a feltételek. Ezért már megérte, urak!

idiota

A támadás megtörtént, Miskin történetét röpke három nap alatt kivégeztem. Újból megbabonázódtam. Hermann-ként elsétáltam A pikk dáma egyik helyszínén, és hosszan megbámultam a "magnetizmus ősatyjának" képét. Én mindenesetre nem kaptam epilepsziás rohamot, az iménti Befejezés hatásától még egyáltalán nem szabadulva ütögetem a kopott billentyűket. Azt is mondhatnám, vakgépelek, és ujjaim szinte automatikusan szambáznak a klaviatúrán. A regényt már több okból el kellett olvasnom: egyrészt már jó ideje Dosztojevszkij-t olvasok, igaz, kisebb-nagyobb megszakításokkal, másrészt vár rám egy, A félkegyelművel kapcsolatos dolgozat, harmadrészt csak úgy, negyedrészt mert egy régen számomra fontos egyén életébe is cezúraként ékelődött be eme textus. Egyszóval, kénytelen voltam... Bár hónapokkal ezelőtt már rég' egy összedobott tudományoskodás rejtőzne egyik mappámban a számítógépen, már nem vetemedem ilyesmire. Csak egy-két megjegyzés erejéig időznék el a regényen. Először is, egy komédiaként hatott, horribile dictu színpadi játékként, ahol ráadásul a színpadrendezőknek nem is kell oly' gyakran cserélgetniük a díszleteket. A zöld padnál le is lehet ragadni. Aztán az jutott eszembe - és ezzel egy kiterjedt értelmezői közegbe váltok beutalót -, hogy ebben a történetben mindenki őrült, még az is, aki nem látszik annak, leszámítva a "falubolondja" Lev Nyikolajevicset. Néha mintha ő mesélné a történetet, és ezzel kapcsolatban a Harcosok klubja ötlött fel analógiaként. Nemrég A gépész kapcsán olvastam az interneten, hogy a forgatókönyvíró bizony Fjodor Mihajlovicsunk Hasonmását vette alapul, hogy egy narratívában sűrítse össze ugyanazon narratíva duplikált, ámbátor időben elcsúsztatott variánsát. Jelen esetben viszont azért hatásosabb számomra a Pitt-Norton-féle "trükk", mert ott a "manifesztáció" önnönmaga lelepleződése (leleplezése?) után azért odabiggyeszt egy "márkajelként használatos" péniszt az utolsó filmkockák közé, ezzel megkonstruálva saját alakját csakazértis. Namármost, Rogozsin sem "csak" manifesztáció, ámde Miskin ellenképe. Mintha a két figura egy lenne, de itt be is fejezem. (Persze ez hülyeség, de agyalni csak lehet...)
Más. Tegnap hosszú idő után találkoztam volt osztálytársaimmal. Ittunk egy jót a Marximban, és elszórakoztunk. Nem is olyan rég, az öt emberből négy nem volt egyedül, tegnap viszont semelyikünk sem hagyott otthon senkit. Nem mintha ez rányomta volna bélyegét az együtt töltött szűk négy órára, de azért mégis. Ami végképp hihetetlen még ebben a pillanatban is, hogy anekdotázgattunk, és megidéztük a gimis éveket, ráadásul egy sztori után még meg is kaptam, hogy "te márpedig tényleg bölcsész vagy esküszöm, mert úgy tudsz mesélni, mintha ott lennénk". Most erre had' ne mondjak semmit. Nem kezdetem el táncolni az asztalon, csak legurítottam egy korty sört, és slukkoltam egyet az előre megtekert (immár füstszürővel tompított) cigimből. Külön örvendetes volt, hogy megúsztam az éjszakai buszt, sőt, cimborám majdnem a bejáratig hozott. Még beszélgettünk egy kicsit, majd elindultam az éjszakába. Buksi csak későn szimatolt ki, így ugatását épp' akkor hallottam meg, amikor a bejárati ajtót bereteszeltem, és egyik cipőmet egy sóhaj kíséretében letettem a linóleumra.

las palabras me dan frustración

Napok óta csüggök a cseten. Egy bizonyos cseten, ugyanazon, többnyire ugyanazokkal a mókás 'nick'-ekkel körülvéve. Mindenki mondja a magáét a névtelenségbe burkolózva. A névtelenség csak számomra az, hiszen a tagok összejárnak hébe-hóba, éppen most is ott csücsülnek egy kocsma nagy asztalánál, és a jelenvalólét beszédjét illesztik be a nap mint nap megismétlődő virtuális cseverészés folyamatába. Miért is mentem volna el? Egyelőre csak egyikükkel vonulhattam félre a közös szobából, vele is csak felületesen beszéltem - szerény véleményem szerint még nem érett meg az idő, hogy odadugjam az arcom. Én is egy 'nick' mögé bújok. Az egyik internetes oldalon ott figyel képem, a nevemmel, és nem meszze tőlem ott vannak a "felfedett" személyiségek. A társaság, akinek összejöveteleit néhány nap óta önkényesen látogatom, meglehetősen vegyes. Van itt gimnazista, lemezlovas, egy stukkerébe szerelmes értelmiségi, családapa, már öregkorba lépett örökfiatal, tetoválóművész, és még sorolhatnám. Most épp' kihalt a szoba, isznak, és máshol beszélgetnek. Hülyeség akár beköszönni is, legfeljebb a 'nick'-emen szórakoznának el azok, akik most olvasnák először. Igen, meglehetősen vicces - álmomban sem gondoltam volna, hogy becsületes nevem idegen nyelvű nemesi változata a 'defloráció' igencsak kétes fogalmát dobja fel allúzióként 10 normálisan gondolkodó egyénből legalább 10 számára. Amikor egyszer reflektáltam eme bakira, csak úgy virtuálisan megveregették a vállam, hogy "sebaj, jó a nicked:P". Kössz... Aztán ma volt a napja, hogy hosszú idő után először ellátogattam egy másik szobába, amit viszont jóbarátok, rokonok töltenek meg, és örvendetesen hosszú és kacskaringós csevejt rittyentettünk (a semmiből) volt osztálytársammal, akit nője dobott néhány hete. Búskomoran fricskázta saját múltját, és átküldött egy Zorán-tracket, ami 5 perc 42 másodperc erejéig a posványba húzott engem is. Még jó, hogy két Ladytron taktus közé 'dzsúkoltam' be, így rögtön megvolt a flessbekk, amire rátett a sör is, amit egy bevásárlás alkalmával ádázul a kosárba dobtam. A napokban saját magam legnagyobb meglepetésére visszatért alkotókedvem, ami egy pillanat alatt kiszorította a gügye számítógépes játékok iránt érzett csillapíthatatlan vágyakozást. Garcia Marquez örök klasszikusát fordítom kolumbiai fűszerezésű spanyolból, hypertextet gyártok Cholnoky szövegvariánsaiból, és ha semelyik, akkor is legalább emberek között vagyok, mégha valahun máshol is a mesterségesen kibővített világban. A vincseszterem egyre csak telik a zenékkel, a fórumon pedig sokasodnak a megjegyzések. Itt is, ott is katlan forr. Olvasásra vagyok kényszerítve - miután letudtam Kuprin felemás kisregényeit, Dosztojevszkij következik. Újdonság, hogy végülis fél éven belül két regényét is megpróbálom legyűrni a vén holdkórosnak. Nem is merek félrenézni az ágyra hajított idióta kötetre. Most mérges is vagyok rá, hiszen majdnem beleszáradtam a kádba: be kellett fejeznem az olvasott fejezetet. Ilyen körülmények között hogyan tagadjam, hogy a nyelvi egységek egyike határozattan kibabrálásomra törekszik? A mai este legalább egyik frontjukon próbálom megtörni ezt a félelmetes armadát. A szót ezen a mondaton túl már nem is szaporítom itt, hanem legközelebb csak máskor, ugyanitt.

una chica entre las chicas

Noná, hogy akkor lesz tele az autóbusz piacramenő öregasszonyokkal, félpercenként a tablettás borból kortyolgató félrészegekkel, az iskolából lógó suhancokkal, eltévedt kirándulókkal, kedélyesen beszélgető ötvenes asszonyokkal, amikor az autóbusznak majdnem üresen kellene haladnia kijelölt végállomása felé. Noná, hogy az autóbusz utasai látószögem éppen azon szegmensét lehetetlenítik el heves gesztikulációval, bevásárlószatyrokkal, esetleg önnönmaguk testével, amin keresztül éppen a megvilágosodás felé imbolyognék. A megvilágosodást ez esetben egy szempár jelentette. Hátul ültem a leghátsó ülésen, ölemben nevetséges bevásárlószatyor, tőlem két órára trécselő édesanyámat láthattam. Bámultam magam elé a kapucni alól, és egyensúlyoztam combjaimon a szatyrot, hogy ne zuhanjon le az autóbusz esővízzel borított padlójára. Valaki persze megint elfelejtette időben lezárni az ablakokat, így az eső beesett, és az előttem lévő székeket frankón eláztatta. Nem is ült le senki elém, mérges fejjel kapaszkodtak a csókák, néha csacsogtak. Az egyik megállónál felszállt egy lány, aki nem akart leülni, így nem is szambázott végig a döcögő busz hátsó szekciójában, hanem szépen megtelepedett a csukló alatt. Egy dark lady volt, tiszta feketében, kikent szemekkel. Évekkel ezelőtt jöttünk rá a cimborákkal, hogy ezek a lányok, nevezetesen a dark lady-k valójában gyönyörű lányok, csakhogy olykor-olykor szélsőségesen dark megjelenésük némileg elrettentő, oder gusztustalan. Ennek a lánynak kifejezetten jól állt a dark, bár ennek a megállapításnak nincs sok értelme. Ahogy hasonló esetekben (naponta többször), most is megosztottam figyelmemet, és - remélve, hogy szemeim nem tévednek külön utakra, és nem kezdek kifelé bandzsítani, ami very dark - egyik pillanatban a lányt, a másikban a körülötte lévő csókákat figyeltem. Bizony-bizony egy-két szempár megakadt a csuklóban álló sötét szépségen. És akkor, amikor valóban elfoglalhattam volna képzeletbeli helyemet a páholyban, jöttek az emberek, és pontosan elállták a "látványt". Puff neki... A Szentlélek téri végállomásra befordulva hirtelen eloszlott az "emberköd". Pillantásunk találkozott, vélhetőleg nászt kötött. Az első pillanatban eszembe jutott, hogy legutóbb évekkel ezelőtt babonázott meg lány utazás közben, az az eset éppen itt történt, csakhogy néhány méterre, az Árpád hídon, amikor leszálláshoz készültem az 1-es villamoson. Akkor két üvegkék szem bűvölt el, most két sötét szem. Hogy miért is nem ütköztünk egymásba véletlenül a megállóban? Talán mert a bűvöletnek nem szabadott végetérnie, mondhatnánk, még most is tart. Gyönyörű lány volt, és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy néhány pillanatra végigmért, belémnézett, azaz egymást nézhettük. Kedvesem, ezentúl gyakrabban utazgatok majd nevetséges bevásárlószatyrokkal. Látlak még valaha?