antes del día de los locos

Pedig már elméletileg az van... Az egyik kedvenc napom az évben - régebben ehhez képest határoztam meg magam, mondván két nap választ el a becsavarodástól. Nem hiszem, hogy valaha is elkövettem volna valami drabális baromságot eme nevezetes napon, talán ez az iromány lesz az első ilyen. Fiktív vagy legalábbis a komment ötletétől eleddig magukat távol tartó olvasóim emlékezhetnek valami nyelvvizsgás parára (és az ehhez járuló textre) néhány bejegyzéssel ezelőttről: nos, sikerült negyedszer is elhasalnom. A differansz 5 százalék volt, azaz tartom az átlagomat. Azért szomorú ez az egész, mert egy kellemes kis időszakot árnyékolt, és árnyékol be jelen pillanatban is. Bár azt nem mondanám, hogy jelen pillanat kellemes lenne, talán majd kelést követően. Szóval, csütörtökön tiszteletbeli kuzinommal üldögéltünk egy Snaps nevű helyen, valahol a Király utcában. Hamarosan már szorongtunk az asztal körül: nagy hirtelenjében ugyanis tizenketten, akarom mondani tizenhárman lettünk. Magamat veszem tizenharmadiknak, hogy ne volt évfolyamtársam kedvesének hamarosan megszületendő kisbabáját illessem ezzel a számmal. Ezt se hittük volna, hogy a Tiszteletreméltó Gróf Úr lesz az, aki először lubickolhat a boldogság ezen változatából kifolyólag... Amikor fél 11 előtt bosszúsan elkezdtem órámat nézegetni, ittas kuzinkám vállamra vágott, hogy "nehogymánhazamenjaludjnálam", nem gondolkodtam sokáig a csak pillantással jelzett válaszon. A buli még folytatódott egy ideig. Hogy hogy nem megint azzal a jelenlévő emberkével beszélgettem a legtöbbet, akivel az utóbbi időben valahogy mindig "egymásra találtunk" egy buli szegletében, vagy egy pohár freccs mellett. De egyébként tényleg tök jó volt, eltapsoltam egy-két kopejkát, ám ez esetben nem (sem) bánkódtam emiatt annyira (amennyire kellett volna). Átmentünk még egy másik helyre, ahol valaki felhozta témaként a holokausztot, mint olyat, és sajna engedelmeskedve a társas kommunikáció törvényeinek, és punnyadtságot gőzölögtető biológiai folyamataimnak, inkább belefolytam ebbe a számomra (ebben a kontextben) kényelmetlen témába. Aztán szerencsére nem tartott olyan sokáig. Hajnalban átbattyogtunk kuzinkámhoz, közel egy év után egy ágyban aludtam egy lánnyal (ez végülis lényegtelen), és belegondolva, mi történt ilyen helyzetben legutóbb, keserédesen konstatálhattam, hogy a sok tekintetben omegaként releváns hiperszexualitást most felváltotta a mindentől mentes alfa, vagy inkább zérus. Nem mintha akármelyik happeninget is sajnáltam volna, akkor tobzódtam, most meg nem. Ennyi. Másnap, azaz aznap délután hazakullogtam, majd néhány óra múlva vissza is kerültem a szitibe, a délinél fölszedtem nővérem és unokaöcsém, és rágyúrva az Átmeneti kabát-koncertre, beültünk a B. city-be egy italra. Amikor kiderült, hogy unokaöcsém is jön, eleinte fanyalogtam, d emost visszagondolva, semmi okom nem volt rá. Jól járt. Zsenge kora ellenére néminemű alkoholhoz, sőt, cigarettához is hozzájuthatott, valamint beleszagolhatott az igazi pesti éjszakai nőillatba. Boldog voltam, hogy sikerült végre összehozni ezt a találkát, ráadásul a koncert is jó volt, üröm volt az örömben, hogy sajna el kellett indulnunk az utolsó buszhoz. Itthon még ettünk, mulatoztunk, majd alukáltunk. Most még sok minden kavarog az agyamban, de még alszom rá egyet, aztán elpötyögtetem a következő napok bejegyzésekben. Ja, és persze elkezdem a gyermeteg visszaszámlálást: ebben a percben kb. pontosan két nap múlva negyedévszázadosnak mondhatom magamat, és akkor majd úgy tekintem, valóban középen áll mérleg nyelve, zérus formálódik a cigifüstből, és a pitlibe elhajított zsíros kártyalapok helyett új csomagot bontok. Egyelőre majd csak magamnak osztok, de türelmesen várok a kártyapartnerre. A bankot ezúttal én adom.

un suspiro

Már eddig is tisztában voltam vele, milyen egy mocskos és undorító világban élünk. Az is rendben van, hogy régen is minden így volt, Várkonyi Szindbádjában Zotya ugyanazt a klisés kesergést nyomta le, amit ma egy kiábrándult emberke, és talán visszamehetnénk korábbra is. Mégis, ma döbbenten olvasom: egy ánglius a webkamera előtt akasztotta föl magát. A chatszobában sokan még buzdították is, hiszen nem hittek neki, amikor a fickó már a kötelet hurkolta a nyakára egy széken állva, valaki beszólt, hogy még bénán is csinálja. Aztán hoppácska! Percekkel később a webkamera már le lett tiltva, és rendőrök sétafikáltak a holttest körül. És ekkor, befejezve az olvasást, lejjebb görgettem a görgetőt, és mit látok feldobott hírként kicsiny hazánk egyik leglátogatottabb portálján? Na mit? Hogy (vaze) van még néhány PS3, amit a Sony hazai termékigazgatója szerint a gyorsan eszmélő pénzes csókák még elvihetnek a boltokból. Haha! A két hírnek persze semmi köze egymáshoz, talán csak a 'digitális technika' kulccszó működik amolyan lebegő linkként, de valahogy ezen az oldalon egymás alá kerültek. Persze naponta százával lehetne idézni a hasonló morbid "hírcsomagokat"... Ez a mocskos és undorító világ gyakran produkál hasonló gyönyörűségeket. Éljenek a papucsállatkák és a kérészek!!!

en el décimotercero mes

Gyors helyváltoztatás és helyzetváltoztatás közben észre sem veszem, ha megint ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek. Nehéz megértenem, hogyan kerültünk egy sörözőből a moziba, majd onnan egy újabb kiskocsmába, hogy aztán a zsíros haj mocskolta ablakon bámulhassam a távoli autók fényét. Megint háton fekve ébredem, akárcsak egy hulla, csak kezeim nincsenek keresztben a mellkasomon. Eddig így igézett meg a tavasz - és képtelen vagyok hajnali három előtt elaludni. Már mindent megpróbáltam, ma még a délutáni alvást is kispóroltam a napirendből. Amint utazgatok, márha utazgatok, kíváncsian nézelődök a kiemelt megállókban, hátha felszáll egy olyan ember, akin megpihentethetem szemem, és nem kell a betűket legelnem. Sokkal több könyvet olvasok egyszerre, mint amennyit egy normális ember megengedhetne magának, és sok mindennel foglalkozom, de gyanúsan nem köt le semmi. A bekarikázott napokra bámulok a falinaptáron, ezzel is siettetve az időt, hogy végre egy bekarikázott nap reggelén halgathassam a madárcsiripelést, és ízlelhessem meg az abszolút élvezhetetlen kávé ízét. Éppen ma olvastam egy cikket valahol az érintésről, illetve ennek többnyire lebecsült fontosságáról. És valóban, akár kísértet is lehetnék. A családból leginkább fekete macskámmal (aka Mefisztó) vagyok ilyesfajta kapcsolatban. Szeretem, amikor hajnali olvasgatás közben ölembe mászik, okosan persze a könyv elé, és ha nagyon látványosan nem reagálok semmit eme közeledésre, könyvem sarkaiba kezdi dörgölni pofáját. Ilyenkor tíz esetből kétszer odébbtessékelem, nyolc esetben a betűk helyett inkább őt választom. Szóval arra akartam kilyukadni, hogy senkihez nem érek hozzá. Összefogdosom a buszon a kapaszkodókat, klaviatúrám billentyűin már nem is látszik az írásjel, rengeteg városi lépcsőház korlátja, és kilincse őrzi ujjlenyomatom, de ez persze nem ugyanaz. És talán nem is lenne ennyire markáns a hiány, ha a hiányt nem előzte volna meg a... hogy is fogalmazzak... nem tudom, a 'teljesség' szót mai szemmel már hazugságnak tartom. De mindegy, keseregni inkább nem fogok, mert tudom, van rosszabb is. Néha belekukkantok egy meleg srác blogjába, valami fórumon hagyta meg a címet. Hihetetlen, főleg úgy, hogy nem hiszem, hogy kamuzna. Nem rég jött ki a börtönből, jelenleg nincs pénze, nincs munkája, filózik az öngyilkosságon, megboldogult Kaszás Attila halála nagyon tönkrevágta. És mindenek felett tudom, nem fogok neki írni. Hetente egyszer bekukkantok a kulcslyukon, de ennyi. Szóval nem egyszerű. Annak örülök, hogy a megfiatalított magyar labdarúgó-válogatott első idei tétmeccsén 2:0-ra lebüntette a moldávokat - nem hiszem, hogy ennek túl nagy jelentősége lenne, végülis nincs már tétje a selektezőknek, de azért a kis öröm is öröm. Hamarosan bekarikázott napok jönnek, ,ajd hamarosan a Roger Waters-koncert. Huhh, ha belegondolok, mennyi pénzt csesztem el a jegyre. Remélem, a vén Roger meghálálja majd ezt. Ha az életben a teljesületlen vágyak belezsúfolódnának egy tizenharmadik hónapba, és minden embernek lehetősége lenne ezt a tizenharmadik hónapot egy választott év után csatolni, most, az eddig elég langyi 2007-ben erősen elgondolkoznék, kilőjem-e ezt az istenadta lehetőséget. Nem is tudom, melyik évben lehetett ilyen erős ez a kényszer: 2003, 2004, 2005 kapásból kilőve, 2006-ban túl kómás voltam ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a nyomógombig, 2002? neeem... ugyanebből kifolyólag 2001 sem. 2000? Érettségi, felvételi... Nem! Jaja valahol 1998-1999 környékén kamasz hebrencskedésem idején talán kilőttem volna. És most nagyon bánnám. Merthogy végülis megvan ennek az érintésmentes kornak is a mérhetetlen gyönyöre. Az a kevés, ami körülvesz, maximálisan értékes a számomra. Aztán a lehetőséget majd kapuzárás előtt, vagy az első fájdalmasabb anginás roham után kikérem. Eljátszom majd a gondolataimmal, mint az ötöslottó-főnyereménnyel. Abból már nincs egy átkozott forint sem.

¡Ah, los ingleses son maravillosos!

Mondanom sem kell, a munkának azóta vége lett, és adódott helyette egy újabb. Mondanom sem kell, ez sem egyszerűbb, mint az előbbiek: elméletileg névjegykártyák adatait kéne beprintelnem egy rendszerbe, és ehhez minden lehetőség adott a szabadidőtől a korlátlan szélessávú internethozzáférésen át a minimális tapasztalatig... csak éppen névjegykártya nem jön néhány napja. Éppen ma jöttem rá, mivel fogom az így újból felszabadult szabadidőt eltölteni: óriási meglepetéssel nyugtáztam, hogy kedves konzulensem, mesterem intézetigazgetó-helyettes lett, így adódott az ötlet, hogy ideje lenne talán felkeresnem, innen pedig meg sem álltam ama "heurékáig", ami jelen esetben a foglalkozásomhoz való visszaevezés ideáját követte. Milyen fura is ez a szó (már persze a "foglalkozásra" értem), pedig miért is? Karnyújtásnyira tőlem jól eldugva ott van valami tanúsítványféle is, de hagyjuk. Ma befejeztem Copperfield Dávid (aka Trotwood Copperfield) kalandjainak elolvasását, mondhatom, jót tett ez a langyos viktoriánus szöveg a dosztojevszkij-i mélység, és egyéb sötétebb szövegek után. Ráadásul ma az m1-en leadták az Emmát (amit nemrég Illés Lajos halála miatt cseréltek föl egy emlékműsorra), és ez a kétórás angolos-lányos csipkelődés igencsak jót tett a kedélyállapotomnak. Pedig például zenei téren mostanság francia partokon próbálok talajt fogni: az Air új lemezét hallgatom, és a kezdeti sokk után egyre inkább megbarátkozom ezzel a letisztult, kellemesen melankolikus elektronikus zümmögéssel. Hiába, a Pocket Symphony alkotásai közt szinte nyoma sincs a francia duó enyhén buzoid remekeinek, amik annak idején megkedveltették velem az osztrigazabálók eme csapatát. Ha már kontaktot kéne keresni, akkor az új lemez mellé inkább a The Virgin Suicides filmzene-albumát lehetne odarakni. Óh, ábrándok! Közelg a "píédzsdí" jelentkezés ideje, és így gyakran bámulok révetegen a szépen megfestett 3d jövőképbe, és elmerengek részleteiben. Sajna az elmúlt időszakban mintha el is felejtettem volna ezirányú terveimet. Többnyire ölbetett kézzel ültem azon a néhány publikáción, amiket szerencsésen megejtettem, de ennyi, és semmi több. Kisfaludy szerelmes szörnyűségein már nem is tudom mióta rágódom, Viktoromat csúnyán elhanyagoltam, hogy a mocsárparti lantpengetőkről ne is szóljak. Felbuzdulva ismerősöm ezirányú sikerein, talán írok majd valami arcnak a távoli Albionba, aki talán segíthet nekem Szabó Sámuellel vagy éppen Fabatka Vilmossal kapcsolatban. Addigra talán angolul is megtanulok (illetve meglesz erről a Mindenható Papír), merthogy ez a legutóbbi nyelvvizsga (márc.10.) bizony elég ratyeszra sikeredett, úgy érzem. Na ennyit az ángliusokról. Ja, és persze nem mehetek el szó nélkül amellett (aztán tényleg zárlatolok), hogy soha be nem fejeződő irodalmi szócséplésemben újból új fejezetet nyitottam, ami - mint szokott lenni - sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek. Talán végre sikerült egy olyan nagy témát találnom, aminek bár szakértője egyáltalán nem vagyok, az a minimális impulzus, ami ezzel kapcsolatban ért, mégis érdemes lehet a további foglalalatoskodásra. Az meg, hogy mi ez a téma, majd posztumusz könyvbemutatómon derül ki az izgalomtól reszkető hálás olvasóközönség számára. Zárlatot inkább mégse.