¡Ah, los ingleses son maravillosos!

Mondanom sem kell, a munkának azóta vége lett, és adódott helyette egy újabb. Mondanom sem kell, ez sem egyszerűbb, mint az előbbiek: elméletileg névjegykártyák adatait kéne beprintelnem egy rendszerbe, és ehhez minden lehetőség adott a szabadidőtől a korlátlan szélessávú internethozzáférésen át a minimális tapasztalatig... csak éppen névjegykártya nem jön néhány napja. Éppen ma jöttem rá, mivel fogom az így újból felszabadult szabadidőt eltölteni: óriási meglepetéssel nyugtáztam, hogy kedves konzulensem, mesterem intézetigazgetó-helyettes lett, így adódott az ötlet, hogy ideje lenne talán felkeresnem, innen pedig meg sem álltam ama "heurékáig", ami jelen esetben a foglalkozásomhoz való visszaevezés ideáját követte. Milyen fura is ez a szó (már persze a "foglalkozásra" értem), pedig miért is? Karnyújtásnyira tőlem jól eldugva ott van valami tanúsítványféle is, de hagyjuk. Ma befejeztem Copperfield Dávid (aka Trotwood Copperfield) kalandjainak elolvasását, mondhatom, jót tett ez a langyos viktoriánus szöveg a dosztojevszkij-i mélység, és egyéb sötétebb szövegek után. Ráadásul ma az m1-en leadták az Emmát (amit nemrég Illés Lajos halála miatt cseréltek föl egy emlékműsorra), és ez a kétórás angolos-lányos csipkelődés igencsak jót tett a kedélyállapotomnak. Pedig például zenei téren mostanság francia partokon próbálok talajt fogni: az Air új lemezét hallgatom, és a kezdeti sokk után egyre inkább megbarátkozom ezzel a letisztult, kellemesen melankolikus elektronikus zümmögéssel. Hiába, a Pocket Symphony alkotásai közt szinte nyoma sincs a francia duó enyhén buzoid remekeinek, amik annak idején megkedveltették velem az osztrigazabálók eme csapatát. Ha már kontaktot kéne keresni, akkor az új lemez mellé inkább a The Virgin Suicides filmzene-albumát lehetne odarakni. Óh, ábrándok! Közelg a "píédzsdí" jelentkezés ideje, és így gyakran bámulok révetegen a szépen megfestett 3d jövőképbe, és elmerengek részleteiben. Sajna az elmúlt időszakban mintha el is felejtettem volna ezirányú terveimet. Többnyire ölbetett kézzel ültem azon a néhány publikáción, amiket szerencsésen megejtettem, de ennyi, és semmi több. Kisfaludy szerelmes szörnyűségein már nem is tudom mióta rágódom, Viktoromat csúnyán elhanyagoltam, hogy a mocsárparti lantpengetőkről ne is szóljak. Felbuzdulva ismerősöm ezirányú sikerein, talán írok majd valami arcnak a távoli Albionba, aki talán segíthet nekem Szabó Sámuellel vagy éppen Fabatka Vilmossal kapcsolatban. Addigra talán angolul is megtanulok (illetve meglesz erről a Mindenható Papír), merthogy ez a legutóbbi nyelvvizsga (márc.10.) bizony elég ratyeszra sikeredett, úgy érzem. Na ennyit az ángliusokról. Ja, és persze nem mehetek el szó nélkül amellett (aztán tényleg zárlatolok), hogy soha be nem fejeződő irodalmi szócséplésemben újból új fejezetet nyitottam, ami - mint szokott lenni - sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek. Talán végre sikerült egy olyan nagy témát találnom, aminek bár szakértője egyáltalán nem vagyok, az a minimális impulzus, ami ezzel kapcsolatban ért, mégis érdemes lehet a további foglalalatoskodásra. Az meg, hogy mi ez a téma, majd posztumusz könyvbemutatómon derül ki az izgalomtól reszkető hálás olvasóközönség számára. Zárlatot inkább mégse.