antes del día de los locos

Pedig már elméletileg az van... Az egyik kedvenc napom az évben - régebben ehhez képest határoztam meg magam, mondván két nap választ el a becsavarodástól. Nem hiszem, hogy valaha is elkövettem volna valami drabális baromságot eme nevezetes napon, talán ez az iromány lesz az első ilyen. Fiktív vagy legalábbis a komment ötletétől eleddig magukat távol tartó olvasóim emlékezhetnek valami nyelvvizsgás parára (és az ehhez járuló textre) néhány bejegyzéssel ezelőttről: nos, sikerült negyedszer is elhasalnom. A differansz 5 százalék volt, azaz tartom az átlagomat. Azért szomorú ez az egész, mert egy kellemes kis időszakot árnyékolt, és árnyékol be jelen pillanatban is. Bár azt nem mondanám, hogy jelen pillanat kellemes lenne, talán majd kelést követően. Szóval, csütörtökön tiszteletbeli kuzinommal üldögéltünk egy Snaps nevű helyen, valahol a Király utcában. Hamarosan már szorongtunk az asztal körül: nagy hirtelenjében ugyanis tizenketten, akarom mondani tizenhárman lettünk. Magamat veszem tizenharmadiknak, hogy ne volt évfolyamtársam kedvesének hamarosan megszületendő kisbabáját illessem ezzel a számmal. Ezt se hittük volna, hogy a Tiszteletreméltó Gróf Úr lesz az, aki először lubickolhat a boldogság ezen változatából kifolyólag... Amikor fél 11 előtt bosszúsan elkezdtem órámat nézegetni, ittas kuzinkám vállamra vágott, hogy "nehogymánhazamenjaludjnálam", nem gondolkodtam sokáig a csak pillantással jelzett válaszon. A buli még folytatódott egy ideig. Hogy hogy nem megint azzal a jelenlévő emberkével beszélgettem a legtöbbet, akivel az utóbbi időben valahogy mindig "egymásra találtunk" egy buli szegletében, vagy egy pohár freccs mellett. De egyébként tényleg tök jó volt, eltapsoltam egy-két kopejkát, ám ez esetben nem (sem) bánkódtam emiatt annyira (amennyire kellett volna). Átmentünk még egy másik helyre, ahol valaki felhozta témaként a holokausztot, mint olyat, és sajna engedelmeskedve a társas kommunikáció törvényeinek, és punnyadtságot gőzölögtető biológiai folyamataimnak, inkább belefolytam ebbe a számomra (ebben a kontextben) kényelmetlen témába. Aztán szerencsére nem tartott olyan sokáig. Hajnalban átbattyogtunk kuzinkámhoz, közel egy év után egy ágyban aludtam egy lánnyal (ez végülis lényegtelen), és belegondolva, mi történt ilyen helyzetben legutóbb, keserédesen konstatálhattam, hogy a sok tekintetben omegaként releváns hiperszexualitást most felváltotta a mindentől mentes alfa, vagy inkább zérus. Nem mintha akármelyik happeninget is sajnáltam volna, akkor tobzódtam, most meg nem. Ennyi. Másnap, azaz aznap délután hazakullogtam, majd néhány óra múlva vissza is kerültem a szitibe, a délinél fölszedtem nővérem és unokaöcsém, és rágyúrva az Átmeneti kabát-koncertre, beültünk a B. city-be egy italra. Amikor kiderült, hogy unokaöcsém is jön, eleinte fanyalogtam, d emost visszagondolva, semmi okom nem volt rá. Jól járt. Zsenge kora ellenére néminemű alkoholhoz, sőt, cigarettához is hozzájuthatott, valamint beleszagolhatott az igazi pesti éjszakai nőillatba. Boldog voltam, hogy sikerült végre összehozni ezt a találkát, ráadásul a koncert is jó volt, üröm volt az örömben, hogy sajna el kellett indulnunk az utolsó buszhoz. Itthon még ettünk, mulatoztunk, majd alukáltunk. Most még sok minden kavarog az agyamban, de még alszom rá egyet, aztán elpötyögtetem a következő napok bejegyzésekben. Ja, és persze elkezdem a gyermeteg visszaszámlálást: ebben a percben kb. pontosan két nap múlva negyedévszázadosnak mondhatom magamat, és akkor majd úgy tekintem, valóban középen áll mérleg nyelve, zérus formálódik a cigifüstből, és a pitlibe elhajított zsíros kártyalapok helyett új csomagot bontok. Egyelőre majd csak magamnak osztok, de türelmesen várok a kártyapartnerre. A bankot ezúttal én adom.