en el décimotercero mes

Gyors helyváltoztatás és helyzetváltoztatás közben észre sem veszem, ha megint ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek. Nehéz megértenem, hogyan kerültünk egy sörözőből a moziba, majd onnan egy újabb kiskocsmába, hogy aztán a zsíros haj mocskolta ablakon bámulhassam a távoli autók fényét. Megint háton fekve ébredem, akárcsak egy hulla, csak kezeim nincsenek keresztben a mellkasomon. Eddig így igézett meg a tavasz - és képtelen vagyok hajnali három előtt elaludni. Már mindent megpróbáltam, ma még a délutáni alvást is kispóroltam a napirendből. Amint utazgatok, márha utazgatok, kíváncsian nézelődök a kiemelt megállókban, hátha felszáll egy olyan ember, akin megpihentethetem szemem, és nem kell a betűket legelnem. Sokkal több könyvet olvasok egyszerre, mint amennyit egy normális ember megengedhetne magának, és sok mindennel foglalkozom, de gyanúsan nem köt le semmi. A bekarikázott napokra bámulok a falinaptáron, ezzel is siettetve az időt, hogy végre egy bekarikázott nap reggelén halgathassam a madárcsiripelést, és ízlelhessem meg az abszolút élvezhetetlen kávé ízét. Éppen ma olvastam egy cikket valahol az érintésről, illetve ennek többnyire lebecsült fontosságáról. És valóban, akár kísértet is lehetnék. A családból leginkább fekete macskámmal (aka Mefisztó) vagyok ilyesfajta kapcsolatban. Szeretem, amikor hajnali olvasgatás közben ölembe mászik, okosan persze a könyv elé, és ha nagyon látványosan nem reagálok semmit eme közeledésre, könyvem sarkaiba kezdi dörgölni pofáját. Ilyenkor tíz esetből kétszer odébbtessékelem, nyolc esetben a betűk helyett inkább őt választom. Szóval arra akartam kilyukadni, hogy senkihez nem érek hozzá. Összefogdosom a buszon a kapaszkodókat, klaviatúrám billentyűin már nem is látszik az írásjel, rengeteg városi lépcsőház korlátja, és kilincse őrzi ujjlenyomatom, de ez persze nem ugyanaz. És talán nem is lenne ennyire markáns a hiány, ha a hiányt nem előzte volna meg a... hogy is fogalmazzak... nem tudom, a 'teljesség' szót mai szemmel már hazugságnak tartom. De mindegy, keseregni inkább nem fogok, mert tudom, van rosszabb is. Néha belekukkantok egy meleg srác blogjába, valami fórumon hagyta meg a címet. Hihetetlen, főleg úgy, hogy nem hiszem, hogy kamuzna. Nem rég jött ki a börtönből, jelenleg nincs pénze, nincs munkája, filózik az öngyilkosságon, megboldogult Kaszás Attila halála nagyon tönkrevágta. És mindenek felett tudom, nem fogok neki írni. Hetente egyszer bekukkantok a kulcslyukon, de ennyi. Szóval nem egyszerű. Annak örülök, hogy a megfiatalított magyar labdarúgó-válogatott első idei tétmeccsén 2:0-ra lebüntette a moldávokat - nem hiszem, hogy ennek túl nagy jelentősége lenne, végülis nincs már tétje a selektezőknek, de azért a kis öröm is öröm. Hamarosan bekarikázott napok jönnek, ,ajd hamarosan a Roger Waters-koncert. Huhh, ha belegondolok, mennyi pénzt csesztem el a jegyre. Remélem, a vén Roger meghálálja majd ezt. Ha az életben a teljesületlen vágyak belezsúfolódnának egy tizenharmadik hónapba, és minden embernek lehetősége lenne ezt a tizenharmadik hónapot egy választott év után csatolni, most, az eddig elég langyi 2007-ben erősen elgondolkoznék, kilőjem-e ezt az istenadta lehetőséget. Nem is tudom, melyik évben lehetett ilyen erős ez a kényszer: 2003, 2004, 2005 kapásból kilőve, 2006-ban túl kómás voltam ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a nyomógombig, 2002? neeem... ugyanebből kifolyólag 2001 sem. 2000? Érettségi, felvételi... Nem! Jaja valahol 1998-1999 környékén kamasz hebrencskedésem idején talán kilőttem volna. És most nagyon bánnám. Merthogy végülis megvan ennek az érintésmentes kornak is a mérhetetlen gyönyöre. Az a kevés, ami körülvesz, maximálisan értékes a számomra. Aztán a lehetőséget majd kapuzárás előtt, vagy az első fájdalmasabb anginás roham után kikérem. Eljátszom majd a gondolataimmal, mint az ötöslottó-főnyereménnyel. Abból már nincs egy átkozott forint sem.