el tiempo recuperable

Mostanában feltűnően sok lengyel kamion ácsingózik a téglagyári bejáró előtt. Lengyel szavakat hallani a bakterház felől, és lengyel cigarettacsikkek hevernek a kiszáradt pocsolyamedrekben. Kedvem lenne odaköszönni egyszer egy lengyel sofőrnek, hogy 'sto lat!', de még mindig annyira idegesít az EB-blama, hogy halogatok. Sokszor reflektálhatok lépésről-lépésre eme halogatási metódusra, hiszen mostanában keveset vagyok otthon. Ha otthon is vagyok, többnyire alszom, és névjegykártyák kopottas fonémáit próbálom interpretálni. És persze macskaalomért meg dohányért megyek a piacra, majd egy több órát felölelő szusszanás után újra vissza a piachoz, de ezúttal tovább egy-két méterrel. Az ELTE átvágott a palánkon, a Károli segítő kezet nyújtott, legalábbis a doktori képzés szempontjából így summázhatom az elmúlt napok történéseit. Miután elintéztem a papírmunkát, időutazást tettem. Tegnap a gimnáziumomba mentem, és a 2000-ben éretségizett osztályból egyedül én caplattam a folyosókon, amik nem voltak annyira zajosak, mint tavaly április 28-án pénteken. A jópofizó régi tanárok mellett egy nagyon régi tanárommal találkoztam, és lehet, hogy a későbbiekben gyümölcsöző dologra bólintottam rá. De erről majd a maga idejében. Természetesen (mert hogy nálam nincs, mi természetesebb) felrémlett a tavalyi sulibulit követő vallomás, és az egyre ízetlenebbé váló sör, amit egy járdán ülve ittam meg, miközben ugyanaz a lány ott sétálgatott fel-alá előttem idegesen, mintha legalábbis a szobájában recsitálna egy tételt. Hogy melyiket, nem tudom. Talán az energiamegmaradásét, talán a második Newton-tételt. Az utóbbi talán esélyesebb. Aztán persze ma visszaütött a falióra ingája, és még korábbra lépegettem vissza az időben, mint tegnap. Hadtörténeti Múzeum, időszaki kiállítás, második világháborús gránátvetők, és egy anekdotázó apuka. Nem forogtak vérben a szemei, miközben arról a nyilas belügyminiszterről beszélt, aki a család "barátja" volt - ez mindenesetre megnyugtatott. Keserűen konstatálta, hogy a gigant fényképarchívumból egy kép sem tudósít "spanunk" akasztásáról - de ismétlem, nem voltak vérben forgó szemek, sem düh, csak egy alig hallható sóhaj, az is inkább a fáradtság miatt. Hazaértünk, ettünk. Egy ideig úgy tűnt, újból be, de aztán nem. Dolgom éppen lenne is (ez is abszolút természetes, sőt megszokott), kedvem meg nem nagyon - semmihez. Persze távol állok attól, hogy beszippantson szobám légüres tere, csak éppen jelenleg kicsit kényelmetlen itt - és most. Minden bizonnyal azért, mert még nem tértem vissza teljesen, hiszen azért mégis fárasztó volt elkalandozni. Sokkal szívesebben kalandozom el egy másik irányba, ahhoz viszont most gyengének és bágyadtnak érzem magam. És íme, most látom csak, megint felfordult a fából faragott kismalac az asztalon. Íme, a helyére teszem, és máris más megvilágításba kerül minden asztalon elhelyezett tárgy, minden gondolat. Vágyaim takarékon, ruháim a fogason, a szőnyegek szélei rejtélyesen felhajtódva. Felhajtóerő, mintha szamárfül.

sufro un gran retardo

Még egy újabb évet? Elegem van! Az elmém úgy kalapál, mint egy világháborús tengeralattjáró dugattyúi a gépházban. Elöl le tíz, hátul fel öt! Süllyedek, és azt hiszem, tesztelnem kell, kibírja-e az irdatlan víznyomást ez a vasból és szegekből összekalapált ódon tákolmány. Cseppet sem kötelességből, de hozzá kell tennem, ha máshogy forognak el a kockák a zöld posztóval leborított játékasztalon, most már rég 300 láb mélyen várnám a sötétben, mikor pukkan szét a kaszni. Így, most, kis túlzással, megjátszom magam, egyáltalán nem vagyok dühös - egy pillanat alatt felkúszok periszkópmélységig, elárasztom vízzel a torpedóvetőket, és dühödt énmagam halovány váza ellen fordulok minden erőmmel. A matrózok nyakában virágkoszorú, kezükben rumosüveg, valami csatadalt kiábalnak, miközben a gép lassú surrogással egyre inkább eltávolodik merülő dühödt énmagamtól. A düh már csak mítosz, néhány mondatba tellett, míg lenyugodtam. Köcce!

un suspiro (2.)

Absztrakt egybejátszás - álmodtam egy vígjátékot, és a szecskában süppedek. Úgy emlékszem, kábé háromszor kelhettem fel röhögve hajnalban, hogy aztán végleg felkeljek egyszer, és elinduljak (junk) régebbi énem kalandozásainak fő színhelyére... A helyzet sokban változott, mintha a levegő is nyomottabb lenne, nincsenek ismerős arcok (állítólag egynéhány dolgozót nemrég rúgtak ki), csak tornyozódnak a könyvek az asztalomon, de érdemben még semmit nem csináltam. Hajh, ha nem lenne ez a péhádé-para! Most ez a bizonytalanság nyomja rá sajnos bélyegét alapvető bizonyosságomra, merthogy egy csomó dologban biztos lettem az elmúlt periódusok önkényesen kiszakított szeleteiben.

el dibujo de la ciudad

A városnak körei vannak. Évekig észrevétlenül haladsz át rajtuk, nincsen kontroll, nem kell vigyázzba vágnod magad a gépfegyveres katonák láttán, de mégis forró izzás fut végig a busz felforrósodott gumiborításán, mikor egy újabb körvonalon áthaladva közelebb jutsz a titokzatos és elérhetetlen középpont felé. Lassan megtapasztalod, hogy a gyárkéményből gomolygó füstben is van annyi szépség, mint amennyi gonoszság és rosszal vegyült misztikum a buszmegálló közelében fújdogáló koranyári szellőben. Lehet, hogy éppen az utóbbi sarkallja arra a hírhedt áthúzott számú busz félkómás sofőreit, hogy semmiképpen ne nézzenek rá a megállóban pihegő emberekre. Amikor ugyanezek a gázpedál dühödt lenyomása után visszapillantanak az arra kijelölt tükörben, csak ordibáló arcokat, magasba lendült ujjakat látnak elemésztődni az egyre távolibb térben. Imígyen válnak valósággá a város köreiről szőtt álmok. Hogy nekünk éppen a határmezsgyén kellett megállnunk, tudattalan bizonyosság. Mindezek ellenére mosolyra nyúlik álomtól tépett reggeli arcom a fürdőszoba tükrében. Miközben kivakarom szemeimből az álmosságot, és meghintem kézfejem folyékony halmazállapotú aforizmákkal, belélegzem a fürdőkád szélére letelepedett porréteget. Tüsszentek, és beleremeg a ház. A következő pillanatban talán összedobált ruháimat teszem vissza a szekrénybe, vagy talán a megmaradt szomszédokkal borozgatok a kertben. Lassan rúgok csak be, lasítom az időt, lassítom a szívdobogást, gátakat ékelek be adrenalin-hőmérőm higanyszálába. Megbicsaklott létemben kóválygok el este, hogy tanúja legyek annak, hogyan dőlnek el a bárszékek egy sörözőben, és hogyan simítja végig egy zongorás ujj a nikotintól kráteres bőrt egy emeletes ház tetőteraszán. Ahogy sóhajtok, végigiramlik bennem a közelmúlt, és egy kirakatban újból egy mosolyt látok felvillanni. Két szempár, azaz négy szem nézi egymást - keresztül-kasul vágtatnak a pillantások, és gyakoribbak lesznek a sóhajok, felgyorsul a szívverés, nincs szükség mesterségesen fabrikált akadályokra. Éppen ott fekszem egy körben, egy négyszögesített kerület-torlasz magasba épített lakásában. Végeszakadt a jelentéssel felruházott csendszimfóniáknak, úgy omlik egymásba a beszéd, ahogy kell. Valahol fönn szellemek tekéznek, egy emelettel lejjebb nevetés hallatszik, a ház alatti férgek behúzzák csápjukat nevetségesen vékony kitinpáncéljuk alá. Nem tudhatom, hol van a végállomás, és elérhetem-e a körök középpontját. Hosszú évek óta utazom, és a társamul szegődött angyalok folyton azt susogják fülembe: gyűrjem farzsebem mélyére a vonaljegyet, és fogjam meg a kezet, ami oly' tisztán próbálja kifacsarni belőlem az írásjeleket, hogy - bár mocskos vagyok - a berögzült tévhitek felszámolásán gondolkodom egyre, kettőre. Selyemcsíkok lógnak le a karnisról, nézem, és amint nézem, a redők mentén meglátom a bekandikáló teliholdat. Ekkor vesztem el türelmem - lenyomok egy gombot, és katapiltálunk a világűrbe. Magunk mögött hagyjuk a köröket, hogy már a csillagképek visszhangozzák a szépséget, az összeborzolódó hajakból kisülő mágikus feszültséget, a reggeli kávét, és persze a csókokat is. fentről bámuljuk, amint a kis pontok egyszerre szaladnak ki házaikból, és alakulnak kígyóvá, ami végigtekereg a tengereken, és baljóslatokat sziszeg. Mosolygunk.

"te pareces al mundo en tu actitud de entrega"

Az elmúlt napok fényesek voltak. Mint amikor valaki szappanos vízbe mártott fogkefével megtisztít egy 1972-ben préselt alumínium tízfilléres érmét, és rájön, milyen szép is tud lenni így ez az első látásra igénytelen valami. A napokkal, hetekkel ezelőtti búskomorság úgy fordult át örömmé, hogy az erő, ami ilyeténképpen messzemenő következményekkel járt, nem is volt olyan egetrengetően kolosszális. Mondhatnám, mostani pillanatomban hülyének is kikiálthatnám magam, hogy nem fedeztem föl: az erők ott rejlenek a mindennap elrugdosott kavicsok alatt, és talán azokban az elszáradt levelekben is, amiket néha befúj a szél az ablakomon, én meg kidobálom ezeket a kukába. Ebből is következik, hogy most lassabban írok a kis keretbe, mint szokásom, pedig azt hiszem, hülyeség csak azért jobban megrágnom a leírandó szavakat, és lecsökkentenem mondataim konnotatív energiáját, mert tudom, az "édes álom pillangó képében" letelepedett a vállamra, és lesi mozdulataim. Elvégre, aki direkte beáll a telekép elé, annak hülyeség lepleznie magát, hiszen gondolataiban úgy olvas a világszellem, ahogyan egy profi boszorkány képes kivarázsolni egy üzenetet egy üveggömb semmijéből. Úgy gondolom, a megigézés aktusánál akár le is ragadhatnék egy kicsit. A tegnapi nap egyik örvendetes eseménye volt, hogy a prof, kinek véleményétől nagyban függ az a fajta "tanulmányi előmenetel", amit részemről elég nagy dőreség így jellemezni, visszajelzett. Szeretem a dolgokat misztikus köntösbe csavarni, ezért leírhatom most ide nyugodt szívvel, hogy nem lett volna itt semmilyen visszajelzés, ha az energiák különös összecsingolódása folytán manifesztálódott szempillát nem fogja két ujja közé egy lány egy óbudai panel negyedik emeleti lakásán hétfőn, valamikor reggel. (Vajon jogos az a két határozatlan névelő az előző mondat utolsó tagmondatában? Nem lehetnének határozottak?) Emlékszem, hogy annak idején mindent leírtam a naplóimba, bár eszmefuttatások nem is voltak, csupán a napok gépies katalógusai - a helyzet nem változott sokat a mindenható világhálóra kitett blogban sem, csupán csak a stílus. Eddig is köntörfalaztam, félreolvastattam, de miért is ne? A gondolati szabadság illúziójába még az is belefér, hogy elhitetem magammal, nem láthat mindent az az átkozott telekép... A helyzet jelenleg úgy alakul, hogy tudhatom, a szempillát pólom alá dobó ujjak most egy klaviatúra közelében dobolnak vagy pihennek. Hirtelen megelevenedik a Félsz, miszerint minden blogban említett ismerősöm, családtagom magára ismer, kommentekben emlékeztetnek bosszúsan, hogy nem kellett volna, erre én örökké megtiltom magamnak, hogy belépjek ide, és egy büdös szót is írjak. De ez csak egy rossz álom. Mivel a Félsz jelen esetben egy olyan aktusból ered, amire jómagam bólintottam rá az óbudai panel előtt, nincs mit magyarázkodnom. (Vajon jogos az a határozott névelő az előző mondat középső tagmondatában?) És itt akár újra is kezdhetném az egész bejegyzést. Merthogy az elmúlt napok nem fényesek voltak, hanem újak. Merthogy nem egy alumínium tízfilléressel kéne példálóznom (Ennyire lejjebb nem is adhattad volna!), hanem legalább egy Kennedy-ötdollárossal. Merthogy bolondság minden olyan körbeírás, ami csak azt a kijelentést próbálja valami másik pont felé tologatni, hogy határozottan örvendetes: blogom potenciális olvasói mindannyian, egytől-egyig értékes emberek a számomra. Még jóbarátom is, akinek köszönöm közbeékelt mondatait, de sokat nem értem velük, azt hiszem. Mindenesetre jóbarátom jóslatai bejöttek, végre tudok jó dolgokról is írni.
(Hihetetlen ez az ember, és azt hiszem, kapok is majd ezekért az idevetett szavakért holnap! Jóbarátommal nem az a baj, hogy "köntörfalaz és félreolvastat", amint fogalmazott, hanem hogy egyszerúen a lényeget spórolja ki mindig a concettóiból. Elég annyi hozzá, hogy a mai napon először járt a Nyulak szigetén este, ráadásul egy olyan valakivel, akivel nagyon rövid időn belül közel kerültek egymáshoz. Ő az a lány, aki miatt jóbarátom hangulatindexe jócskán megugrott. Tegyük hozzá, az enyém is - jó volt őket sétalgatni látni, jó volt belehallgatni beszélgetésükbe, már amikor nem a kulacsból megivott grog mámorában leledztem. Megszólítalak, te bűbájos lány, már ha megengeded, hogy tegezzelek: ne tarts attól, hogy "barátod" - már engedd meg, hogy így nevezzem - skizofrén, egyszerűen csak néha nem tud számot vetni önmagával, és igen, néha elmélázik a hármas útnál, hogy merre is menjen. De be is fejezem, végülis csak egy pityókás kalandor vagyok. Jó éjszakát!)

la madre con el corazón atómico

Nagyszombaton később keltem, mint tegnap, ráadásul apai ébresztésre. Úgy gondoltam, engedélyezek magamnak szűk huszonhárom percnyi mélységet a reggeli semmittevésben, így odahúztam egyik fotelemet a számítógép elé, felraktam a fejhallgatót, majdnam tökig feltekertem, és beraktam a CD-meghajtóba a Pink Floyd Atom Heart Mother című albumát. Csak a címadó opuszra voltam kíváncsi. Igazából az lenne a legtermészetesebb, ha minden reggelemet ez a varázslatos himnusz aranyozhatná be. Ez a szám a megtestesült Egész, egy Kezdet és egy Vég in one, zűrzavart szül a rendbe, és egyben összeilleszti a szétesés után önállóan bolyongó részecskéket. Az ablakot nyitva hagytam, láttam a kerti szomorú fűz ágait, és tegyük hozzá, láttam magát a szelet is. Néztem, amint a sok apró porszem gomolyog a levegőben - miután egy hadseregnyi eltűnt belőlük, már új századokat toborzott a lég. A cigarettafüsttel megfestettem a szobámba betörő napsugarat, és most láttam először hajnak a cirkáló füstfellegeket. A füst kékje és szürkéje összebonyolódott, és így együtt szökött ki a két árnyalat a fűzfa felé az ablakon. Azt hiszem, kicsit megújultan tettem le a fejhallgatót. Gondosan becsuktam az ablakot, és elnyomtam a cigarettát, becsuktam az érzékelés kapuit, és többnyire visszatértem a valóságba. Nagyszombat további részében egy takarítás vár reám (már reámfér), majd este egy könnyed összejövetel, legalábbis a tegnap későesti mobiltelefonos szövegcsere alapján. Kiváncsian várom, mit hoznak számomra a következő napok. Csokinyulat minden bizonnyal nem, de nem is hasonlóra gondolok. Feredni akarok feledés nélkül, apró pizzicató-kat akarok belehallani a legsúlyosabb csinnadrattába.

la mañana y los pájaros

Nem tudom, jelent-é valamit, de ma valami miatt már reggel (hajnali?) fél 6-kor kinyílt a szemem, tudtam, hasztalan próbálkozom a visszaalvással, így ettem, kávéztam, és most itt üldögélek, és képtelen vagyok tükörképemet kisilabizálni a monitoron. Feladatom véletlenül lenne is, minden tegnapról tolódott át mára. Tegnap fájt a fejem, és korán lefeküdtem aludni, így önéletrajzaim megírása mai feladat lett. Azon gondolkodtam, hogy vagyok képes annyira lehangolttá válni, mint amilyen tegnap voltam. Talán azért, mert viszonyítgatok és komplikálok - "sajnos" a múlt hét második fele kifejezetten furfangosra sikeredett (és igen, valóban nem zérus...), így ehhez mérve az elmúlt napok unalmát és sötétségét, valóban szar a helyzet. Közelg a húsvét, ami elméletileg valami feltámadás szimbolikáját kéne hogy behozza a képbe - erről esetemben szó sem lehet, de ahogy szokásom, a szimbólumokat valahogy megpróbálom magamhoz rángatni, mint most. Ezzel a korai keléssel látszólag töménytelen időm van, hogy valami hasznosat csináljak, illetve "kötelező" feladataimba legalább belefogjak. Ami gyönyörű, és ezt mindenféleképpen meg kell említenem, elbájoló, ahogy a madarak mifelénk már hajnalban rázendítenek a muzsikájukra, lehet, hogy hamarosan, kávémat követő második cigimet majd az ablaknál fogom eltolni, hogy hang és kép valahogy összepárosuljon, esetleg jobb hangulatot teremtsen. Ez a búbánat egyébként meglehetősen ambivalens - addig, amíg nem kezdek el a jövőről gondolkodni, nincs semmi baj: végülis mit várhattam / várhatok? Az elhelyezkedés úgy általában nem könnyű, lassan már hozzászokhatnék, hogy nincs az a nagy nyüzsi úgy unblock, ami mondjuk négy éve, és ilyenek. Sajnos felnőttem, a dolgok pedig irreverzibilisen átértékelődtek, illetve maga a környezetem is átértékelt. Mások az elvárások, talán még komolyabbak is... Na ennyit a felesleges szócséplésről. legyen már maga az is szimbolikus, hogy most írok először ilyen korai órában bejegyzést, lám, jóbarátom is csak most dörzsölgeti ki a csipát a szeméből. megelőztem!

veinticinco (después del día de los locos)

Most szilveszter után megint nekem kell beszámolnom, hiszen kedves cimborám olyan hangulatba ringatta magát, amiből jó ezúttal nem sülhet ki, így hát én írok mostan azokról a dolgokról, amelyek talán jobban is szólnak egy kívülálló tollából. Én talán elfogulatlanabb vagyok. 31-én este jóbarátom váratlan üzenetet kapott telefonján (és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy reflektálhassak a múltkori bejegyzésre: talán több az, mint zérus!). Másnap délután (egész nap erre várt, és meglehetősen izgatott volt) el is ment egy jazzkoncertre, aztán még cirka öt-hat órát töltött annak a lánynak a társaságában. Beszélgettek, és szerintem kicsit közel is kerültek egymáshoz (de ez legyen egy óvatos megjegyzés). Este hazabuszozott, sokáig aludt, szülei felköszöntették, majd kiborította őket a sikertelen nyelvvizsga hírével. A család tagjai egész nap nem szóltak egymáshoz, jóbarátom este kompenzált, feltehetőleg sikertelenül. Aztán nmost néhány órája újból beszélgetni kezdett telefonján, el sem árulom kivel, talán kitaláljátok. És most vár, és kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy utolsó üzenetére nem érkezik válasz. Sajnos ez mindig gyenge pontja volt, de erről inkább majd ő, ha akar. Egyébként is, másfél óra múlva pontosan negyedévszázados lesz. majd iszik egy jót a finom borából, amelyet ma kapott. Igazából iicsit sajnálom. Várta, hogy néhányan ráküldenek valami köszöntőfélét, de ez nem történt meg. Ahogy így elnézem, végülis nem annyira letört, inkább a születési percét várja. Megfogadta magában (újra, már sokadszor), hogy új időszak kezdődik, kétlem, hogy ennek hamar foganatja lesz, de talán Fortuna is végre megsegíti, és akkor valamivel jobb lesz a helyzet. Most elkezdte bökdösni a vállam, hogy hagyjam abba, úgyhogy búcsúzom. Legközelebb minden bizonnyal újra ő írja a naplóját, és szívből kívánom neki, hogy jó dolgokat írhasson tragikomikus megpróbáltatásai után / során.