el dibujo de la ciudad

A városnak körei vannak. Évekig észrevétlenül haladsz át rajtuk, nincsen kontroll, nem kell vigyázzba vágnod magad a gépfegyveres katonák láttán, de mégis forró izzás fut végig a busz felforrósodott gumiborításán, mikor egy újabb körvonalon áthaladva közelebb jutsz a titokzatos és elérhetetlen középpont felé. Lassan megtapasztalod, hogy a gyárkéményből gomolygó füstben is van annyi szépség, mint amennyi gonoszság és rosszal vegyült misztikum a buszmegálló közelében fújdogáló koranyári szellőben. Lehet, hogy éppen az utóbbi sarkallja arra a hírhedt áthúzott számú busz félkómás sofőreit, hogy semmiképpen ne nézzenek rá a megállóban pihegő emberekre. Amikor ugyanezek a gázpedál dühödt lenyomása után visszapillantanak az arra kijelölt tükörben, csak ordibáló arcokat, magasba lendült ujjakat látnak elemésztődni az egyre távolibb térben. Imígyen válnak valósággá a város köreiről szőtt álmok. Hogy nekünk éppen a határmezsgyén kellett megállnunk, tudattalan bizonyosság. Mindezek ellenére mosolyra nyúlik álomtól tépett reggeli arcom a fürdőszoba tükrében. Miközben kivakarom szemeimből az álmosságot, és meghintem kézfejem folyékony halmazállapotú aforizmákkal, belélegzem a fürdőkád szélére letelepedett porréteget. Tüsszentek, és beleremeg a ház. A következő pillanatban talán összedobált ruháimat teszem vissza a szekrénybe, vagy talán a megmaradt szomszédokkal borozgatok a kertben. Lassan rúgok csak be, lasítom az időt, lassítom a szívdobogást, gátakat ékelek be adrenalin-hőmérőm higanyszálába. Megbicsaklott létemben kóválygok el este, hogy tanúja legyek annak, hogyan dőlnek el a bárszékek egy sörözőben, és hogyan simítja végig egy zongorás ujj a nikotintól kráteres bőrt egy emeletes ház tetőteraszán. Ahogy sóhajtok, végigiramlik bennem a közelmúlt, és egy kirakatban újból egy mosolyt látok felvillanni. Két szempár, azaz négy szem nézi egymást - keresztül-kasul vágtatnak a pillantások, és gyakoribbak lesznek a sóhajok, felgyorsul a szívverés, nincs szükség mesterségesen fabrikált akadályokra. Éppen ott fekszem egy körben, egy négyszögesített kerület-torlasz magasba épített lakásában. Végeszakadt a jelentéssel felruházott csendszimfóniáknak, úgy omlik egymásba a beszéd, ahogy kell. Valahol fönn szellemek tekéznek, egy emelettel lejjebb nevetés hallatszik, a ház alatti férgek behúzzák csápjukat nevetségesen vékony kitinpáncéljuk alá. Nem tudhatom, hol van a végállomás, és elérhetem-e a körök középpontját. Hosszú évek óta utazom, és a társamul szegődött angyalok folyton azt susogják fülembe: gyűrjem farzsebem mélyére a vonaljegyet, és fogjam meg a kezet, ami oly' tisztán próbálja kifacsarni belőlem az írásjeleket, hogy - bár mocskos vagyok - a berögzült tévhitek felszámolásán gondolkodom egyre, kettőre. Selyemcsíkok lógnak le a karnisról, nézem, és amint nézem, a redők mentén meglátom a bekandikáló teliholdat. Ekkor vesztem el türelmem - lenyomok egy gombot, és katapiltálunk a világűrbe. Magunk mögött hagyjuk a köröket, hogy már a csillagképek visszhangozzák a szépséget, az összeborzolódó hajakból kisülő mágikus feszültséget, a reggeli kávét, és persze a csókokat is. fentről bámuljuk, amint a kis pontok egyszerre szaladnak ki házaikból, és alakulnak kígyóvá, ami végigtekereg a tengereken, és baljóslatokat sziszeg. Mosolygunk.