el tiempo recuperable

Mostanában feltűnően sok lengyel kamion ácsingózik a téglagyári bejáró előtt. Lengyel szavakat hallani a bakterház felől, és lengyel cigarettacsikkek hevernek a kiszáradt pocsolyamedrekben. Kedvem lenne odaköszönni egyszer egy lengyel sofőrnek, hogy 'sto lat!', de még mindig annyira idegesít az EB-blama, hogy halogatok. Sokszor reflektálhatok lépésről-lépésre eme halogatási metódusra, hiszen mostanában keveset vagyok otthon. Ha otthon is vagyok, többnyire alszom, és névjegykártyák kopottas fonémáit próbálom interpretálni. És persze macskaalomért meg dohányért megyek a piacra, majd egy több órát felölelő szusszanás után újra vissza a piachoz, de ezúttal tovább egy-két méterrel. Az ELTE átvágott a palánkon, a Károli segítő kezet nyújtott, legalábbis a doktori képzés szempontjából így summázhatom az elmúlt napok történéseit. Miután elintéztem a papírmunkát, időutazást tettem. Tegnap a gimnáziumomba mentem, és a 2000-ben éretségizett osztályból egyedül én caplattam a folyosókon, amik nem voltak annyira zajosak, mint tavaly április 28-án pénteken. A jópofizó régi tanárok mellett egy nagyon régi tanárommal találkoztam, és lehet, hogy a későbbiekben gyümölcsöző dologra bólintottam rá. De erről majd a maga idejében. Természetesen (mert hogy nálam nincs, mi természetesebb) felrémlett a tavalyi sulibulit követő vallomás, és az egyre ízetlenebbé váló sör, amit egy járdán ülve ittam meg, miközben ugyanaz a lány ott sétálgatott fel-alá előttem idegesen, mintha legalábbis a szobájában recsitálna egy tételt. Hogy melyiket, nem tudom. Talán az energiamegmaradásét, talán a második Newton-tételt. Az utóbbi talán esélyesebb. Aztán persze ma visszaütött a falióra ingája, és még korábbra lépegettem vissza az időben, mint tegnap. Hadtörténeti Múzeum, időszaki kiállítás, második világháborús gránátvetők, és egy anekdotázó apuka. Nem forogtak vérben a szemei, miközben arról a nyilas belügyminiszterről beszélt, aki a család "barátja" volt - ez mindenesetre megnyugtatott. Keserűen konstatálta, hogy a gigant fényképarchívumból egy kép sem tudósít "spanunk" akasztásáról - de ismétlem, nem voltak vérben forgó szemek, sem düh, csak egy alig hallható sóhaj, az is inkább a fáradtság miatt. Hazaértünk, ettünk. Egy ideig úgy tűnt, újból be, de aztán nem. Dolgom éppen lenne is (ez is abszolút természetes, sőt megszokott), kedvem meg nem nagyon - semmihez. Persze távol állok attól, hogy beszippantson szobám légüres tere, csak éppen jelenleg kicsit kényelmetlen itt - és most. Minden bizonnyal azért, mert még nem tértem vissza teljesen, hiszen azért mégis fárasztó volt elkalandozni. Sokkal szívesebben kalandozom el egy másik irányba, ahhoz viszont most gyengének és bágyadtnak érzem magam. És íme, most látom csak, megint felfordult a fából faragott kismalac az asztalon. Íme, a helyére teszem, és máris más megvilágításba kerül minden asztalon elhelyezett tárgy, minden gondolat. Vágyaim takarékon, ruháim a fogason, a szőnyegek szélei rejtélyesen felhajtódva. Felhajtóerő, mintha szamárfül.