sufro un gran retardo

Még egy újabb évet? Elegem van! Az elmém úgy kalapál, mint egy világháborús tengeralattjáró dugattyúi a gépházban. Elöl le tíz, hátul fel öt! Süllyedek, és azt hiszem, tesztelnem kell, kibírja-e az irdatlan víznyomást ez a vasból és szegekből összekalapált ódon tákolmány. Cseppet sem kötelességből, de hozzá kell tennem, ha máshogy forognak el a kockák a zöld posztóval leborított játékasztalon, most már rég 300 láb mélyen várnám a sötétben, mikor pukkan szét a kaszni. Így, most, kis túlzással, megjátszom magam, egyáltalán nem vagyok dühös - egy pillanat alatt felkúszok periszkópmélységig, elárasztom vízzel a torpedóvetőket, és dühödt énmagam halovány váza ellen fordulok minden erőmmel. A matrózok nyakában virágkoszorú, kezükben rumosüveg, valami csatadalt kiábalnak, miközben a gép lassú surrogással egyre inkább eltávolodik merülő dühödt énmagamtól. A düh már csak mítosz, néhány mondatba tellett, míg lenyugodtam. Köcce!