"te pareces al mundo en tu actitud de entrega"

Az elmúlt napok fényesek voltak. Mint amikor valaki szappanos vízbe mártott fogkefével megtisztít egy 1972-ben préselt alumínium tízfilléres érmét, és rájön, milyen szép is tud lenni így ez az első látásra igénytelen valami. A napokkal, hetekkel ezelőtti búskomorság úgy fordult át örömmé, hogy az erő, ami ilyeténképpen messzemenő következményekkel járt, nem is volt olyan egetrengetően kolosszális. Mondhatnám, mostani pillanatomban hülyének is kikiálthatnám magam, hogy nem fedeztem föl: az erők ott rejlenek a mindennap elrugdosott kavicsok alatt, és talán azokban az elszáradt levelekben is, amiket néha befúj a szél az ablakomon, én meg kidobálom ezeket a kukába. Ebből is következik, hogy most lassabban írok a kis keretbe, mint szokásom, pedig azt hiszem, hülyeség csak azért jobban megrágnom a leírandó szavakat, és lecsökkentenem mondataim konnotatív energiáját, mert tudom, az "édes álom pillangó képében" letelepedett a vállamra, és lesi mozdulataim. Elvégre, aki direkte beáll a telekép elé, annak hülyeség lepleznie magát, hiszen gondolataiban úgy olvas a világszellem, ahogyan egy profi boszorkány képes kivarázsolni egy üzenetet egy üveggömb semmijéből. Úgy gondolom, a megigézés aktusánál akár le is ragadhatnék egy kicsit. A tegnapi nap egyik örvendetes eseménye volt, hogy a prof, kinek véleményétől nagyban függ az a fajta "tanulmányi előmenetel", amit részemről elég nagy dőreség így jellemezni, visszajelzett. Szeretem a dolgokat misztikus köntösbe csavarni, ezért leírhatom most ide nyugodt szívvel, hogy nem lett volna itt semmilyen visszajelzés, ha az energiák különös összecsingolódása folytán manifesztálódott szempillát nem fogja két ujja közé egy lány egy óbudai panel negyedik emeleti lakásán hétfőn, valamikor reggel. (Vajon jogos az a két határozatlan névelő az előző mondat utolsó tagmondatában? Nem lehetnének határozottak?) Emlékszem, hogy annak idején mindent leírtam a naplóimba, bár eszmefuttatások nem is voltak, csupán a napok gépies katalógusai - a helyzet nem változott sokat a mindenható világhálóra kitett blogban sem, csupán csak a stílus. Eddig is köntörfalaztam, félreolvastattam, de miért is ne? A gondolati szabadság illúziójába még az is belefér, hogy elhitetem magammal, nem láthat mindent az az átkozott telekép... A helyzet jelenleg úgy alakul, hogy tudhatom, a szempillát pólom alá dobó ujjak most egy klaviatúra közelében dobolnak vagy pihennek. Hirtelen megelevenedik a Félsz, miszerint minden blogban említett ismerősöm, családtagom magára ismer, kommentekben emlékeztetnek bosszúsan, hogy nem kellett volna, erre én örökké megtiltom magamnak, hogy belépjek ide, és egy büdös szót is írjak. De ez csak egy rossz álom. Mivel a Félsz jelen esetben egy olyan aktusból ered, amire jómagam bólintottam rá az óbudai panel előtt, nincs mit magyarázkodnom. (Vajon jogos az a határozott névelő az előző mondat középső tagmondatában?) És itt akár újra is kezdhetném az egész bejegyzést. Merthogy az elmúlt napok nem fényesek voltak, hanem újak. Merthogy nem egy alumínium tízfilléressel kéne példálóznom (Ennyire lejjebb nem is adhattad volna!), hanem legalább egy Kennedy-ötdollárossal. Merthogy bolondság minden olyan körbeírás, ami csak azt a kijelentést próbálja valami másik pont felé tologatni, hogy határozottan örvendetes: blogom potenciális olvasói mindannyian, egytől-egyig értékes emberek a számomra. Még jóbarátom is, akinek köszönöm közbeékelt mondatait, de sokat nem értem velük, azt hiszem. Mindenesetre jóbarátom jóslatai bejöttek, végre tudok jó dolgokról is írni.
(Hihetetlen ez az ember, és azt hiszem, kapok is majd ezekért az idevetett szavakért holnap! Jóbarátommal nem az a baj, hogy "köntörfalaz és félreolvastat", amint fogalmazott, hanem hogy egyszerúen a lényeget spórolja ki mindig a concettóiból. Elég annyi hozzá, hogy a mai napon először járt a Nyulak szigetén este, ráadásul egy olyan valakivel, akivel nagyon rövid időn belül közel kerültek egymáshoz. Ő az a lány, aki miatt jóbarátom hangulatindexe jócskán megugrott. Tegyük hozzá, az enyém is - jó volt őket sétalgatni látni, jó volt belehallgatni beszélgetésükbe, már amikor nem a kulacsból megivott grog mámorában leledztem. Megszólítalak, te bűbájos lány, már ha megengeded, hogy tegezzelek: ne tarts attól, hogy "barátod" - már engedd meg, hogy így nevezzem - skizofrén, egyszerűen csak néha nem tud számot vetni önmagával, és igen, néha elmélázik a hármas útnál, hogy merre is menjen. De be is fejezem, végülis csak egy pityókás kalandor vagyok. Jó éjszakát!)