veinticinco (después del día de los locos)

Most szilveszter után megint nekem kell beszámolnom, hiszen kedves cimborám olyan hangulatba ringatta magát, amiből jó ezúttal nem sülhet ki, így hát én írok mostan azokról a dolgokról, amelyek talán jobban is szólnak egy kívülálló tollából. Én talán elfogulatlanabb vagyok. 31-én este jóbarátom váratlan üzenetet kapott telefonján (és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy reflektálhassak a múltkori bejegyzésre: talán több az, mint zérus!). Másnap délután (egész nap erre várt, és meglehetősen izgatott volt) el is ment egy jazzkoncertre, aztán még cirka öt-hat órát töltött annak a lánynak a társaságában. Beszélgettek, és szerintem kicsit közel is kerültek egymáshoz (de ez legyen egy óvatos megjegyzés). Este hazabuszozott, sokáig aludt, szülei felköszöntették, majd kiborította őket a sikertelen nyelvvizsga hírével. A család tagjai egész nap nem szóltak egymáshoz, jóbarátom este kompenzált, feltehetőleg sikertelenül. Aztán nmost néhány órája újból beszélgetni kezdett telefonján, el sem árulom kivel, talán kitaláljátok. És most vár, és kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy utolsó üzenetére nem érkezik válasz. Sajnos ez mindig gyenge pontja volt, de erről inkább majd ő, ha akar. Egyébként is, másfél óra múlva pontosan negyedévszázados lesz. majd iszik egy jót a finom borából, amelyet ma kapott. Igazából iicsit sajnálom. Várta, hogy néhányan ráküldenek valami köszöntőfélét, de ez nem történt meg. Ahogy így elnézem, végülis nem annyira letört, inkább a születési percét várja. Megfogadta magában (újra, már sokadszor), hogy új időszak kezdődik, kétlem, hogy ennek hamar foganatja lesz, de talán Fortuna is végre megsegíti, és akkor valamivel jobb lesz a helyzet. Most elkezdte bökdösni a vállam, hogy hagyjam abba, úgyhogy búcsúzom. Legközelebb minden bizonnyal újra ő írja a naplóját, és szívből kívánom neki, hogy jó dolgokat írhasson tragikomikus megpróbáltatásai után / során.