palpitar en el calor

Fényes napok voltak. Fényes napok teltek el - kevesebb ruhadarabbal, mint ekkoriban szokás. A fényes napok elteltek, mert kezdetét vette valami más. Borúsabb. Esők és szelek, megtépázott redőnyök, letört ágak, stressz. A fényes napokat valahol a vége felé egy esküvő borította be tejszínhabbal. No nem a rokonságból. Máséból. Kaposvárott, ahol csinos a főutca, otthonos a hotelszoba, és évadzárón nyer a Honvéd ellen a helyi NB1-es focicsapat. Régen volt már a barcelonai olimpiai tornadöntő, amit Földesen bámultunk a tévén. Aztán egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy igazi autentikus lagzin vagyunk, rusztikus ugrásokkal és égbeboksszal örvendeztünk Henni megosztott aranyérmén. Akkor volt menyasszonyszöktetés, meg ugyanő topánjából itták a gyöngyözőbort. Most csak az előbbire emlékszem. Nem azért, mintha felejtőleg leittam volna magam. Pedig jobban jártam volna. Megfáradt vénemberként láttam magam olykor. Spongya. Másik végletbe csusszanás szintén kipipálva. Bizonyos sűrű másodpercek, amikért mindig áhítoztam. Legszívesebben kimerevítettem volna a pillanatot, a felvételt pedig óriásposzter gyanánt be a pszichémbe, de nem, elpackáztam a lehetőségeket, és fejemmel támasztottam a kapufát, miközben az ellentámadásból majdnem gól született. Bloggerpillanatokat konstruálok. Hogy olvasok és írok, öröm. Hogy kvázi-kötelezettségből, vezérlőelvek szerint, bú. Éppen ma láttam megcsillanni a napfényt kedves tőrömön, de aztán nem a kiszemelt beduint döftem le, hanem többnyire saját magam. Nem, ezúttal nem kétes ellentétpárok között ejtőzöm, megvan a helyem, és csupán az új kezdet előtti vég melankolikus csillagközi útjain utazom. Vigasz: pörgős hétvége. Meg kéne már találnom a hangom! Nem tudom, megvolt-e egyáltalán valaha... Elvesztettem volna? Gondolatban könnyen megoldom a feladatokat, aztán a gyakorlatban csak szenvedek. Egy rövid cikk egy egész délután alatt? Szánalmasnak mondanám, ha (ismétlem) kétes ellentétpárok között ejtőznék. Sztrikt ellentétpárok között ejtőzök. Függőágy kifeszítve, én meg valahol középen. Bámulom a felhőket, és élvezem, ahogy egy zivatar lemos. Előbújik a nap, megszáradok. Kortyolok a bodzaszörpből, Death In Vegas tolmácsolásában zenei élményt fejtek. És lassan felfejtem a múltat is. Nem lesz egyszerű feladat, de talán már meg kell tennem.
Do you read me?
Hogy miért? Megtelt a buffer - szétpattannak láncszemei a múltnak, formálódik a jövő. Közben mélybe bukik a felszín. Hajóroncsokkal teli a fenék. Kincsekkel megrakott hajórakományokkal. Szívárványos guppik csiklandozzák meg az arcomat, és véget ér a pszichedelik búvárkodás. Nyomban. Nyomban az igazság. Ki korán kel, parallel.
Forget it!
Nem kell itt bizonyítványt magyarázni. Régen könnyebben ment az elvonatkoztatás. Egy laza gombnyomással üresbe helyeztem magam. Megszűnt körülöttem az anyag, és felszívódott a lét. Csupán a gomb hevert ott valahol, azért, hogy visszatérhessek. Akkor így oldottam meg. Talán a technikai fejlődés, talán épp a szerkezet leépülése miatt, de talán most irányítópultra lenne szükségem. Több áramkörrel kell hadakoznom, bonyolultabb lett ez az egész rímes, furcsa játék. Megkomolyodott körülöttem a világ, nekem pedig kortyolnom kellett volna valami életelixírből. Nem történt meg, így most róhatom a köröket, egyedül, reflektorfény mellett. Elhúznak az utolsó autók, és elfújja a szél az utolsó üres sörösdobozt. Képtelenség.
"Dewdrops are the gems of morning,
But the tears of mournful eve!"

chicas en el excusado

A Thermo 604-ről annyit kell tudni, hogy olyan, mint egy üvegház, csak éppen nem növények, hanem részegek teremnek benne. Ott áll az ürömi vasútállomás fölött, meg a töltés mellett, úgy rézsút - ez az a töltés, ami kapcsán külsö köreink kontextusa néhány éve szétírta a híradók hírblokkjait, merthogy beomlott az út, és megindult a hegy. A műintézmény mellett áll egy ház, aminek boltja évről-évre változtatja profilját: volt már itt gyógyszertár, pékség, kiskereskedés, meg miegymás, most meg éppen a Gumicsizma. Ide ültünk be sörözgetni jócimborámmal, aki annyit váltotzott az elmúlt 10 évben, és épp' olyan irányban, mint honi labdarúgásunk. A Gumicsizma néhány asztalból, mellékhelyiségből, pultból, játékgépekből, és helyi klientúrából áll. a csapolt Ászok 180 garas, és ehhez járul még a Hely Szelleme. Valaki mindig ül a játékgépnél, a többiek meg figyelik. Vagy éppen a megnyerő külsejű pultos-felszolgáló (aki viszont, hajh, cseréli a hamutartót!) vág a földhöz egy százast, hogy aztán az úgy folyjon át a játékgép pénzalagútján, mintha mi sem történt volna. Fizetsége az a három kurva, akik éppen a női vécébe mennek átvedleni - mennyire bukolikus! Mikor végeznek, a harmadik örömlány még egy rövid disputa erejéig bentmarad a helyen. A pultossal való beszéd végülis akörül szerveződik, hogy a lányka bankkártyát is elfogad, majd jelzi, hol kéne azt végighúznia a kuncsaftnak. A pultos nyugtázza, hogy akkor a bankkártya elázik, mire a lány legyint, és kimegy. Aztán jön a váltás, és az új pultos akkurátusan kulcsra zárja a női vécét. Hoppá! Hamarosan mi is távozunk. Nem lesz éppen törzshelyemmé ez a megnyerő külvárosi kocsma, mégis, elvarázsolt az atmoszféra. Ha betokozódott itteni lennék, biztos idejárnék, és véreres pillantásokkal kísérném el a lányokat a vécébe, ahol azok az emberi egyedek átvedlenek géppé, és egy újabb éjszakára átengedik magukat a Külső Bécsi úton átfurikázó világjáró arcoknak.

el movimiento ondulatorio

Néhány perccel ezelőtt megpróbáltam visszazökkenni kerekeimmel a sínpárra, hogy ne legyen már annyi bukdácsolás és zötykölődés - ne repüljön ki annyi utas minden hirtelen fékezésnél, legyen értelme a sok kapaszkodónak, mik többnyire üresen himbálóznak, és bőrlégzésük közepette érintésért sóhajtanak az áporodott csendbe bele. Áthajtottam naptáromat májusra, hiszen már ebben a dimenzióban taposom a murvát egy jó ideje. Én hiszek a világok megsokszorozódásában. Ott van ugyebár életünk, amit valóságnak is hívhatnék, ha nem lenne életem kezdete óta annyira álomszerű olykor-olykor. És ott van vágyvilágom is valahol, cseppet sem álmaimban, mert akkor valami mélységet emelek fel, illetve úgy érzem, mintha kifordított ruhában járnék. Ki-kizökkenünk egy film, vagy egy zeneszám erejéig, de talán mégis a könyveket nevezném világmegváltó, akarom mondani világteremtő objektumoknak. És persze cseppet sem meglepő, hogy káoszomat a könyvjelzőkkel ellátott könyvhadsereg szövi - az asztalon, sorban állnak, glédában, és pislognak, hogy 'nyiss ki!', de én azért sem, hanem inkább csak tolom azt a rekamiét a szobám egyik sarkából a másikba, miközben vágyakat szállítgatok rajta ide-oda, és már magam sem tudom, mi a fene történik. Loviktól kicsit többet vártam, de talán erősek voltak a prekoncepciók, illetve biztos, hogy erősek voltak. Ennek ellenére inkább ez, mint más. A Hamlet persze van olyan korszakalkotó valami, hogy újabb dolgokat fedeztem fel benne így, kábé negyedik olvasatra. Hosszú lenne azon könyvek-szövegek listája, amik pislákolnak, és hívogatnak - egyiket-másikat már nyűvöm-fúrom egy ideje, semmi eredménnyel, vagy anélkül. Nem tudom, fent vagyok-é, vagy megint lenn valahol egy ódon hajóroncs körül úszkálva, furcsa és veszélyes tengeri állatok gyűrűjében. Képtelen vagyok megfogni a hangulatot, vagy jótékonyan elerestem, vagy kapkodok utána, mint a kapaszkodó után fékezéskor, és utóbbi esetben felsóhajtok, hogy jaj de jó, mégis van isten, és ilyenkor boldogság meg miegymás, megkönnyebbülés, a súlyok a lábamra esnek a vállamról, felordítanék, de nem érdekel, mert inkább ott lenn legyenek, mint rajtam. Ott csak gyűlnek folyton, és meggörnyesztenek, mintha az evolúció közepén lépkednék, és éppen arra várnék, hogy egyenesedjek már fel végre, hiszen mindenki kihúzza magát az iskolapadban, és a katonai szemlén, csak én nem, és ez nem valami jó dolog. Nem az a probléma, hogy keresnem kell a jótékony ízeket, hiszen mindig is ezt tettem, csak most, átlendülve egy másik kontextusba, furcsán működnek az ízlelőbimbóim. Mondhatnám úgy is, ritkán lelek-leleményeskedek, és ilyenkor mindig észveszejtően jó, de valami mégsem klappol. Talán az évek. Talán a nyűgök, amiktől meg kéne már szabadulni. Zajlik körülöttem a jég, és megtettem a lépéseket, hogy ne legyek kicsiny összetöpörödött szigetlakó. Nem vagyok egyedül. És amikor eljutok idáig ádáz gondolatmeneteim során, nagyon nagy kedvem támad beleüvölteni a légbe, hogy 'igen, ezért megérte': vívódni és gürcölni. És lassacskán átlendülök... Úgy tűnik, még kevés idő telt el ahhoz, hogy a rendszer teljes gőzzel működjön. Hiszem, hogy hamarosan eljön az idő, és akkor képes leszek olyan hullámok továbbítására, amiket teljesen magaménak tudhatok, intencionáltak, és továbbgerjeszthetők. Továbbgerjesztődnek, és nem csak nekem lesz jó, hanem másnak is, és most nincs is ennél fontosabb.

0.1

[Mert nem akarok összemosni, és mert nem akarok ködösíteni. Mégis - hogyan hurkolódnának a betűk, ha mindezt most papíron töprengeném el? Mennyit engedhetek meg magamnak? Semmit nem utálok jobban, mint azt, ha valaki olyan helyzetben patetizál, amikor nyugodtan elmondhatná úgy szépen nyugodtan, finoman, esetleg izgatón, amit akar. Ezért nem leszek sem patetikus, sem szentimentális. Mindezek helyett arra a letisztult boldogságra voksolnék, ami csak azért letisztult, mert nem szárnyal olyan szférákig, ahol már kevés az oxigén. És ott már könnyen bele lehet ütközni a kupolába is, úgyhogy jaja, erről ennyit. Elkezdtem magyarázni a bizonyítványom, valamikor majd folytatom. Remélem, higgadtabban.]

re-volver

Az első nevezetes mátrai élményem talán az lehetett, illetve akkor, mikor Roby Baggio kilőtte a pöttyöst a stadionból az amerikai foci vb döntőjének tizenegyespárbajában. Minden idők egyik legnagyszerűbb spílere összerogyott, miközben Dungáék szambáztak egy nagyot, én meg örültem, hogy Rio telik meg karneváli bódulatba eső emberekkel, és nem mondjuk Róma. Tizenhárom év telt el azóta, és sok ember megfordult ott fönn. Minden egyes felvidéki trip hozott valami újat, most például egy egyes-egyedül töltött napot, plusz még egy fél napot. Amikor múlt héten szombaton elindultam bevásárolni, felhő úszott át a kis mátrai falvakon. Miután pénteken először önmagat ködösítettem el, majd a szobát, boldogan nyugtázhattam, hogy klappolnak a körülmények. Aztán úgy tünt, mégsem. A másoknak és önmagamnak is beharangozott nagy társaság helyett csak négyen üldögéltünk a csendben. Nem mintha ezt bármelyikünk is olyan nagyon keserűen élte volna meg. És nem voltunk csendben. A Mátra után lejjebb ereszkedtünk, immár kettesben. Jászárokszállás státusza: várossá nyilvánított falu. Városi nyomokat nem nagyon leltem, de nem bántam. Talán csak a tyúkok, kakasok, macskák, stb. hiányoztak ahhoz, hogy ippeg én is a gyerekkorom ájerét szívhassam be újból. Nagyon jól éreztem magam - örültem, hogy megadatott. Öt nap után hazatértünk a zajba és bűzbe. Kitikkadtunk és szétestünk. Mostanság meg talán újra össze, és jönnek a régi kerékvágások, meg az urbánus beidegződések, a tömeg, és minden olyan, amit az ember Budapesten tapasztalhat meg minden más dimenzióból való visszahuppanás után.

el verano pasado y los ojos

A számítógépből csak hosszú idő után párolog ki a szöveg a világhálóba, reményeim szerint nem bonyolódik bele. Nem csinálok semmi mást, csak utasításokkal látom el a falat írás közben. Nem mintha vakon gépelnék, nem mintha egyáltalán csinálnék is akármit. Kevés lejegyzendő dolog jut el a repülőtérig, de csak néhány szólam kapja meg az irányítótoronyból a felszállási engedélyt. Reményeim szerint lesz végállomás (is).