el movimiento ondulatorio

Néhány perccel ezelőtt megpróbáltam visszazökkenni kerekeimmel a sínpárra, hogy ne legyen már annyi bukdácsolás és zötykölődés - ne repüljön ki annyi utas minden hirtelen fékezésnél, legyen értelme a sok kapaszkodónak, mik többnyire üresen himbálóznak, és bőrlégzésük közepette érintésért sóhajtanak az áporodott csendbe bele. Áthajtottam naptáromat májusra, hiszen már ebben a dimenzióban taposom a murvát egy jó ideje. Én hiszek a világok megsokszorozódásában. Ott van ugyebár életünk, amit valóságnak is hívhatnék, ha nem lenne életem kezdete óta annyira álomszerű olykor-olykor. És ott van vágyvilágom is valahol, cseppet sem álmaimban, mert akkor valami mélységet emelek fel, illetve úgy érzem, mintha kifordított ruhában járnék. Ki-kizökkenünk egy film, vagy egy zeneszám erejéig, de talán mégis a könyveket nevezném világmegváltó, akarom mondani világteremtő objektumoknak. És persze cseppet sem meglepő, hogy káoszomat a könyvjelzőkkel ellátott könyvhadsereg szövi - az asztalon, sorban állnak, glédában, és pislognak, hogy 'nyiss ki!', de én azért sem, hanem inkább csak tolom azt a rekamiét a szobám egyik sarkából a másikba, miközben vágyakat szállítgatok rajta ide-oda, és már magam sem tudom, mi a fene történik. Loviktól kicsit többet vártam, de talán erősek voltak a prekoncepciók, illetve biztos, hogy erősek voltak. Ennek ellenére inkább ez, mint más. A Hamlet persze van olyan korszakalkotó valami, hogy újabb dolgokat fedeztem fel benne így, kábé negyedik olvasatra. Hosszú lenne azon könyvek-szövegek listája, amik pislákolnak, és hívogatnak - egyiket-másikat már nyűvöm-fúrom egy ideje, semmi eredménnyel, vagy anélkül. Nem tudom, fent vagyok-é, vagy megint lenn valahol egy ódon hajóroncs körül úszkálva, furcsa és veszélyes tengeri állatok gyűrűjében. Képtelen vagyok megfogni a hangulatot, vagy jótékonyan elerestem, vagy kapkodok utána, mint a kapaszkodó után fékezéskor, és utóbbi esetben felsóhajtok, hogy jaj de jó, mégis van isten, és ilyenkor boldogság meg miegymás, megkönnyebbülés, a súlyok a lábamra esnek a vállamról, felordítanék, de nem érdekel, mert inkább ott lenn legyenek, mint rajtam. Ott csak gyűlnek folyton, és meggörnyesztenek, mintha az evolúció közepén lépkednék, és éppen arra várnék, hogy egyenesedjek már fel végre, hiszen mindenki kihúzza magát az iskolapadban, és a katonai szemlén, csak én nem, és ez nem valami jó dolog. Nem az a probléma, hogy keresnem kell a jótékony ízeket, hiszen mindig is ezt tettem, csak most, átlendülve egy másik kontextusba, furcsán működnek az ízlelőbimbóim. Mondhatnám úgy is, ritkán lelek-leleményeskedek, és ilyenkor mindig észveszejtően jó, de valami mégsem klappol. Talán az évek. Talán a nyűgök, amiktől meg kéne már szabadulni. Zajlik körülöttem a jég, és megtettem a lépéseket, hogy ne legyek kicsiny összetöpörödött szigetlakó. Nem vagyok egyedül. És amikor eljutok idáig ádáz gondolatmeneteim során, nagyon nagy kedvem támad beleüvölteni a légbe, hogy 'igen, ezért megérte': vívódni és gürcölni. És lassacskán átlendülök... Úgy tűnik, még kevés idő telt el ahhoz, hogy a rendszer teljes gőzzel működjön. Hiszem, hogy hamarosan eljön az idő, és akkor képes leszek olyan hullámok továbbítására, amiket teljesen magaménak tudhatok, intencionáltak, és továbbgerjeszthetők. Továbbgerjesztődnek, és nem csak nekem lesz jó, hanem másnak is, és most nincs is ennél fontosabb.