palpitar en el calor

Fényes napok voltak. Fényes napok teltek el - kevesebb ruhadarabbal, mint ekkoriban szokás. A fényes napok elteltek, mert kezdetét vette valami más. Borúsabb. Esők és szelek, megtépázott redőnyök, letört ágak, stressz. A fényes napokat valahol a vége felé egy esküvő borította be tejszínhabbal. No nem a rokonságból. Máséból. Kaposvárott, ahol csinos a főutca, otthonos a hotelszoba, és évadzárón nyer a Honvéd ellen a helyi NB1-es focicsapat. Régen volt már a barcelonai olimpiai tornadöntő, amit Földesen bámultunk a tévén. Aztán egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy igazi autentikus lagzin vagyunk, rusztikus ugrásokkal és égbeboksszal örvendeztünk Henni megosztott aranyérmén. Akkor volt menyasszonyszöktetés, meg ugyanő topánjából itták a gyöngyözőbort. Most csak az előbbire emlékszem. Nem azért, mintha felejtőleg leittam volna magam. Pedig jobban jártam volna. Megfáradt vénemberként láttam magam olykor. Spongya. Másik végletbe csusszanás szintén kipipálva. Bizonyos sűrű másodpercek, amikért mindig áhítoztam. Legszívesebben kimerevítettem volna a pillanatot, a felvételt pedig óriásposzter gyanánt be a pszichémbe, de nem, elpackáztam a lehetőségeket, és fejemmel támasztottam a kapufát, miközben az ellentámadásból majdnem gól született. Bloggerpillanatokat konstruálok. Hogy olvasok és írok, öröm. Hogy kvázi-kötelezettségből, vezérlőelvek szerint, bú. Éppen ma láttam megcsillanni a napfényt kedves tőrömön, de aztán nem a kiszemelt beduint döftem le, hanem többnyire saját magam. Nem, ezúttal nem kétes ellentétpárok között ejtőzöm, megvan a helyem, és csupán az új kezdet előtti vég melankolikus csillagközi útjain utazom. Vigasz: pörgős hétvége. Meg kéne már találnom a hangom! Nem tudom, megvolt-e egyáltalán valaha... Elvesztettem volna? Gondolatban könnyen megoldom a feladatokat, aztán a gyakorlatban csak szenvedek. Egy rövid cikk egy egész délután alatt? Szánalmasnak mondanám, ha (ismétlem) kétes ellentétpárok között ejtőznék. Sztrikt ellentétpárok között ejtőzök. Függőágy kifeszítve, én meg valahol középen. Bámulom a felhőket, és élvezem, ahogy egy zivatar lemos. Előbújik a nap, megszáradok. Kortyolok a bodzaszörpből, Death In Vegas tolmácsolásában zenei élményt fejtek. És lassan felfejtem a múltat is. Nem lesz egyszerű feladat, de talán már meg kell tennem.
Do you read me?
Hogy miért? Megtelt a buffer - szétpattannak láncszemei a múltnak, formálódik a jövő. Közben mélybe bukik a felszín. Hajóroncsokkal teli a fenék. Kincsekkel megrakott hajórakományokkal. Szívárványos guppik csiklandozzák meg az arcomat, és véget ér a pszichedelik búvárkodás. Nyomban. Nyomban az igazság. Ki korán kel, parallel.
Forget it!
Nem kell itt bizonyítványt magyarázni. Régen könnyebben ment az elvonatkoztatás. Egy laza gombnyomással üresbe helyeztem magam. Megszűnt körülöttem az anyag, és felszívódott a lét. Csupán a gomb hevert ott valahol, azért, hogy visszatérhessek. Akkor így oldottam meg. Talán a technikai fejlődés, talán épp a szerkezet leépülése miatt, de talán most irányítópultra lenne szükségem. Több áramkörrel kell hadakoznom, bonyolultabb lett ez az egész rímes, furcsa játék. Megkomolyodott körülöttem a világ, nekem pedig kortyolnom kellett volna valami életelixírből. Nem történt meg, így most róhatom a köröket, egyedül, reflektorfény mellett. Elhúznak az utolsó autók, és elfújja a szél az utolsó üres sörösdobozt. Képtelenség.
"Dewdrops are the gems of morning,
But the tears of mournful eve!"