otra vez

megin elbotlottam magamban, megin felesleges lépést tettem, megin tovább kellett volna aludnom néhány órával. fenn volt még a hold, mikor rálestem az égre, épp visszabújtak az éccakai állatok a vackukba, épp hogy pirkadt. lehullott órámról valamelyik mutató, összezavarodott és összezavart az idő, mit csak azért nem nevezek álnoknak, mert túl patetikus lenne így. így inkább azt mondom: gonosz. gonosz. gonosz. persze sokkal jobb a helyzet annál, ahogy így és most tűnik. a felesleges lépések kézikönyvének sorai csak marginálisak, maguk a lépések csak pótcselekvések, én meg úgy vagyok, mint egy kalickájából kiengedett madárka. legalábbis elméletileg. gyakorlatilag olyan vagyok, mint egy vackába visszabújt éccakai állat. pislákolok szemeimmel kifele.

las películas y la vida complicada

Most megint olyan periódusban vagyok, hogy nincs kedvem olvasni, viszont az idő és legfőképpen az energia, ami általában olvasásra fordítódik, most máshová tolódik át - ez azt hiszem, érthető is. Két filmet néztem meg az elmúlt napokban, ami a sors szeszélye folytán egymás után másolódzak rá ugyanazon kazetta szalagjára. Az első, Aronofszky Pí-je egy óriási betegség: tele van összeesküvéselméletekkel, és olyan tudományos-áltudományos szöszenetekkel, amikkel a rendezők és forgatókönyvírók szeretik teljesen hülyére venni a naív befogadókat. A film egy matematikusról szól, aki úgy képes másodpercek alatt elvégezni a legbonyolultabb műveleteket, mint az esőember, de ő nem autista. Egész nap a számítógépe előtt ül, tőzsdézik, és mintákat keres a matematikában, ami szerinte - görög gondolkodók gondolataira visszavezetve - a természet nyelve. Belekeveredik egy zavaros ügybe, ami a 216-os szám körül forog, és közben egyre több cuccot nyomat magába. A film egyébként is fekete-fehér, de minőségben olyan, mintha egy félig elcsesződött kamerával vették volna fel, zavaros és kaotikus. Nincs benne megoldás, de nem is vártam. A második film egy "klasszikusabb" darab, Kubrick A ragyogása, melyben kedvencem, Jack Nicholson alakít bámulatosan. Ott tartok, hogy nagyon szeretném elolvasni Stephen King eredetijét, mert ahogy olvastam a neten, Kubrick annyira a saját képére formálta a sztorit, hogy King be is rágott rá. Van egy csavar a film végén, ami szerintem vagy hiányzik a könyvből, vagy teljesen másféle. Nem rágtam le a körmöm a film alatt, hiszen egy-két elszórt utalásból következtetni lehet a történésekre, ráadásul Kubrick mesterien játszik a horror-klisékkel, zenei aláfestésekkel, és egyéb miazmákkal. Szuper! Természetesen itt is szerepel egy rejtélyes szám, a 237-es, amit a filmben csak two-three-sevenként vagy two-thirtyseven-ként emlegetnek. Megbizonyosodhattam arról, hogy a horror teljesen átvette a romantikus rémtörténet szerepét, és furcsa párt alkot a XX. század második felének fantasztikus szövegkorpuszával (pl. Cortazár és Borges). Igen, amire Todorov célozgatott, teljesen igaz: a fantasztikus irodalom kutatása majd' egyenértékű az irodalom kutatásával. Végül is a fiktív irodalom egyenes arányban áll a reflektáltan fiktív fantasztikummal. A fantasztikus szöveg kettős szigetelésű, mint egy tápegység, és rengeteg energiát rejt magában, ami ha ki nem is szabadulhat (materiális értelemben), elménket szépen átprogramozhatja. Óh, a tudomány!

(...)

Hát persze, hogy volt politizálás, de elvonultam meccset nézni. Ami sokkal szomorúbb, hogy először gondoltam komolyan: nagyapám haldoklik. Persze apám jó szokása szerint elsütötte az "ez már nem élet" + fejcsóválás-mementót, de ezt köbgyök alá tettem, mint mindig. Nagypapa ma megint "kinézett" magának, de bármennyire is akartam, nem tudtam félvállról venni a mondanivalóját. Anekdotázott, kicsit összefüggéstelenül, meg-megállva, olykor a semmibe meredő tekintettel, de mindig befejezve. Volt kezdet és volt vég. Én pedig végighallgattam. És reméltem, és most is remélem, hogy gyengesége ellenére van még benne annyi "életigenlés" és kitartás, amennyi egész életében jellemezte őt a nehéz időszakokban főleg. Megejtő volt látni, amint vele együtt mindig felpattant valaki, hogy támogassa vagy lefektesse, és összeszorult a szívem, amint ránéztem, miközben éppen valaki gigantikus székfoglalóját tartotta: nagypapa oda akart figyelni, meg akarta érteni, magáéva akarta tenni a hallottakat, de nem tudta. Egyik keze görcsösen szorította a másikat, szája alig láthatóan remegett - erőlködött, hogy itt legyen velünk, és szótlanul bár, de végigküszködje ezt az egész tortúrát.

Koman -> Ko-man -> K.O. Man! -> KÓMA

Nehéz bármit is hozzáfűzni ahhoz, hogy Koman Vladimir, a magyar utánpótláscsapat egyik tehetsége az ukrán válogatottban való majdani szereplés mellett voksolt. Nem kéne azonnal seggberúgni a gyereket, ahogy teszik ezt ezekben a percekben is az ország egyetlen sporttémájú napilapjának internetes fórumán, de azért kissé faramuci a helyzet. Teszem azt, tizenöt év múlva rákeresek Koman Vladimir nevére a guglin, majd belinkelem az első találatot... Mit látok? Legelsősorban mondjuk azt, hogy pl. a játékos mennyire jól nyomja mostanában, hogy erőssége az egyik európai nagycsapatnak, meg az ukrán válogatottnak, évről-évre káprázatosabb szerződéseket tolnak az orra alá, cicababa-modell feleségével egyik kedvenc párja a különböző celeb-szcénáknak, nemrég született meg a gyermeke is, akit focistának szán, ezért már félévesen elküldte a Dinamo Kijev U1-es csapatába, ahol valószínűleg korengedménnyel pályára is léphet. Aztán ránézek a statisztikákra: x csapat sok meccs/sok gól, y csapat sok meccs/sok gól, z csapat sok meccs/sok gól, majd válogatottságok: ukrán sok meccs/sok gól, magyar korosztályos Ux sok meccs/sok gól, magyar korosztályos Uy sok meccs/sok gól, stb, stb. Kicsit érdekesen fog hangzani. Mindemellett ez az ő döntése. Sajnos. Szerintem nem kell okolni senkit, sem Kistelekit, sem Várhidit, sem a magyar kormányt, sem a trianoni döntést, sem Platinit, sem Koman egyes családtagjait. Nézzünk már szét, kik tettek szert világhírre a színtiszta magyar kontextuson belül! Nem sokan. Megboldogult Puskás Öcsi sem lenne az, aki, ha nem a Realban nyomja le pályafutásának egy részét, stb. De nem is folytatnám, korábban már volt egy bejegyzésem hasonló témában, akkor mindent leírtam ömlesztve, no meg mostanában kezdek apolitikus (apokaliptikus) lenni, mert tele van mindenem azzal, hogy a csapból is a politika folyik, nem lehet tévét, rádiót üzemeltetni, mert mindegyik vagy balos, vagy jobbos, megy a nácizás meg a zsidózás, az Egyik azzal vádolja a Másikat, amit hasonló helyzetben maga is tenne, ráadásul az egész szart megkavarják á lá historique, felemlegetve szittyákat, törököket, tatárokat, Habsburgokat, nácikat, ruszkikat, zsidókat, 48-at, 56-ot, és miegymást. Elegem van! Holnap is minden bizonnyal az lesz a program rokonainknál, hogy politizálunk, mindenki nyomatja majd az óriási baromságokat, én meg elvonulok cigizni hóban, esőben...

nada

Levert vagyok, mert rossz az idő, a kánikulát felváltotta a borús esős szürkeség, kabátokban flangálnak az emberek, meg esernyőkkel, és mindenki az orromba dugva próbálja kinyitni éppen akkor, amikor már nem is esik egy átkozott csepp sem, és jelenlegi hangulatomban a hülye dán egész Diapszalmata-fejezetét legyűrhetném, ojthatnám magamba az okosságokat arról, hogy az élet egy nagy hülyeség úgy ahogy van, aludni kell, meg tyúkszemeket kapargatni. Boldog vagyok, mert vettem egy olyan kütyüt, amivel több hónap után újra zenét hallgathatok buszon, séta közben, vagy akár a vécén ülve, ha már saját trilláim nem bizonyulnak megfelelően eme alantas mesterséges valhalla megteremtéséhez, mármint a zenében való pácolódáshoz, örömkedéshez, melankolikus hangulatba ugráshoz. Nagyon jó ez a készülék, még rázogatni is lehet, a zene is szól, meg tud empéhármat olvasni, meg okos, meg lehet jó hangosan is bömböltetni. Fáradt vagyok, mert a mai napon tényleg többet értem volna tyúkszemkapargatással - kint Törökbálinton mindenki befordult, majd délután mindenki lefordult a székről. Történt ugyanis, hogy három óra körül varázsütésre egyszercsak mindenki megőrült. Nem is érdemes szót vesztegetni rá... Ha valaki felveszi, és felrakja a jútyúbra, most már sok komment ácsorogna a kis videó alatt. Aberrálódom, mert a szüleim aberrálnak, mert beképzelem, hogy aberrálnak, és eszembe jut Buzzati Hajtóvadászat öregekre című sztorija, amiban az a tök jó, hogy a fiatal lumpok levadásszák az öregeket, de az benne a kiábrándító, hogy a bandavezér is megöregszik, és hirtelen elkezdik üldözni őt azok a lumpok, akik öregeket vadásznak le, szóval ez nem megoldás persze, ezt még viccből sem állítanám, de akkor is aberrálnak a szüleim, mert kurva sok év van köztünk, mondhatnám, kurva nagy a szakadék köztünk, ráadásul türelmetlen vagyok, és szeretek pofázni, ha levert vagyok, meg fáradt az idő miatt. Igen, türelmetlen vagyok, mert akár azt is mondhatnám, az is aberrál, hogy jövendőbeli egyetemem eddig nem küldött semmi értesítőt a tanévkezdésről, de persze erre sem kéne túl sok szót fecsérelnem, mert valószínűleg túlparázom. Hajh. Most sóhajtottam egyet. Vettem egy mély lélegzetet is csak úgy ráadásképpen. Megnyugtat, hogy mélyen, de igazán mélyen belegondolva nincs is semmi problem. Nagyítgatok, kicsinyítgetek, kezembe fogok egy szöszt és eljátszok vele, ráragasztom a monitorom képernyőjére, vagy megperkelem az öngyújtómmal, és akkor büdös lesz, és elképzelem, ahogy a hülye Jelencsics a gimiben meggyújtotta egy órán a lábszőrömet, és büdös lett, és legszívesebben behúztam volna annak a köcsögnek, persze utána adtam volna neki egy papírzsebkendőt, hogy letörölhesse a vért az arcáról. Szóval eljátszom azokkal a mütyürökkel, amik valami megmagyarázhatatlan okból most itt vannak előttem az asztalon. A tárgyak egyik része a könnyűdrog (értsd: nikotin!!! én mást nem szoktam szívni, na jó csak a fogam néhanapján)-fogyasztáshoz kell (úgymint öngyújtó, füstszürő, cigipapír, öngyújtóból nem is egy, hanem három, meg a hamutatrtó, amit többször leejtettem már, de apám megragasztotta hümmögve, öregesen), meg van itt zsebkendő, mert a múlt heti kórom elő-előtör, meg egy hegyező, meg egy radír, meg ikejás ceruzák, amikben az a jók, hogy ingyenesek, de éppen ezért jár mindenki az ikejába, és vesz nappaliszoba-garnitúrát, aberrált plüssállatot, és egy mázsa mécsest ötvenkét forintért. A monitorom tetején van egy könyv, amit ma hozott ki a futár, aki kegyesen felhívott a munkahelyemen, hogy mondjam mán' meg legyek olyan kedves, hun is van az a solymárvölgyitéglagyárötöslakás, mert rohadtra nem láttya, és nem tuggya, és akkor elmagyaráztam, és akkor megértette, engem meg várt itthon a könyv, miután sok esernyős, unottarcú ember között hazafurikáztam magam, fülemben a fülhallgatókkal, meg mindenféle búbánatos zenét hallgatva, meg elmorfondírozva azon, hogy most levert vagyok-e, vagy boldog, vagy türelmetlen, vagy egyáltalán mi is van velem itt mostan. Mondhatni: semmi.