entre los libros

a galambok úgy gyülekeztek a könyvtár nyitása előtt a kopott kövön, mint mi, leendő olvasgató, raktárból könyveket kikérő, büfében megebédelő, esetleg cigiző és trécselő emberek (fiatalok és öregek). amikor aztán néhány órával később a büfében vártam a gombás pizzámra, elnéztem az alvó galambokat, amint fejüket-tollukat behúzva gubbasztottak a könyvtár előtti rejtélyes hasadékban (valami lejáróféle). aztán egy rövid időre én is galambként gubbasztottam a legutolsó asztalnál a piros olvasóteremben, csupa olvasgató ember között, és nem sikerült aludnom, pedig aludnom kellett volna. most egy cigi után kicsit frissebbnek érzem magam, bár rohadt messze vagyok még a boldogulástól, és a hazameneteltől is úgy egyáltalán. az előbb, kint olaszok ültek a padon, egy párocska. tipikus szitu: a nőci egy útikönyvből olvasott fel a fiúnak. egy-két szót talán én is értettem, meg a csendet, ami a 'Rafaello' név kiejtése után állt be, amit ráadásul jól megnyomott a nőci: lett légyen csizmaszár vagy Baltikum, a rafajellóóó igenis él, csak nem mozog. elvan.

el libro (1.) - Hesse: Demian

Hát akkor egy kósza könyvajánló. Hesse 1917-ben írta álnéven Demian című regényét, amin tényleg jól fest a poros Bildungsroman címke - ez valóban egy igazi fejlődésregény. Főszereplője Emil Sinclair, egy tehetős család tagja, akit szülei vezérelnek ide-oda-amoda, fingja sincs a valódi életről, ráadásul ráfázik egy füllentésére is. Egy nála idősebb srác kihasználja Emil gyengeségét, és csicskásává "fogadja". Emilt természetesen rohadtra aggasztja a helyzet, de egy furcsa figura, Max Demian segítségével sikerül kitörnie a függésből. Ezután Demian függésébe kerül, de a magánakvaló melankolikus mellett olyan összefüggésekre jön rá, melyekkel óhatatlanul is jobban megismeri a világot, ezzel együtt saját magát. Történeteket hall a Káin-jelről, a tudatalattiról, az ördögi és isteni energiákat egybeolvasztó titokzatos "ősistenről", a telepátiáról, és a belső életről. Miután egy időre elveszíti maga mellől Demiant, Sinclair beleveti magát a korhelykedésbe, elzűllik, pengeélen táncol. Ebben a helyzetben találkozik újra mentorával, és a találkozás után - egy Beatrice nevű egyszer megpillantott, de csak álmában "meghódított" lyányka segítségével - újból visszatér régi önmagához. Segítségére lesz egy új "mester", aki beavatja az ősi vallásokkal kapcsolatos tudományokba. Hosszú idő után rájön, bármennyit is köszönhet a lelkésznek készülő orgonistának, saját útját kell járnia. Egyetemi évei alatt újból összeakad Demiannal, és ezúttal találkozik a fiú anyjával is, akivel álmában már annyit találkozott. Mikor az orosz forradalom híre eljut a "kis gnosztikus társaság" fülébe, hirtelen minden összetörik - Sinclair első látásra egyedül marad, de mégis vele van minden, amit az évek alatt átélt és megtapasztalt, minden, amit magáévá tett és megálmodott.
Hesse regénye fullosan klasszicizáló szöveg, így egyáltalán nem ajánlott annak, aki a "régi irodalom" hallatán összekakálja magát. Gyönyörű történet egy írótól, akit egyik oldalról a világháború szele csiklandozott, másik oldalról viszont a XX. század elejének olyan felfedezései, amik megerősítették a korábbi idők feltételezéseit: csak magunkra számíthatunk ebben a kurva világban! Freud és Jung ugyanúgy "kiolvasható" belőle, mint a gnosztikusok, Blake és Niezsche. Rohadtra nem mindegy, hogy valakit a világ szippant be, vagy fordítva. A Demian az utóbbira példa: egy jól megírt életvezetési tanácsadás (és ennél sokkal de sokkal több) arról, hogyan legyünk önmagunk, hogyan éljünk együtt a jóval éppúgy, mint a rosszal, és miért is szenteljünk időt magunkra. Magunkra, akire - minden szemfényvesztés ellenére - egyedül támaszkodhatunk. Nem mintha mindez kizárná a konvencionális "kánaáni örömöket" - a Demian nem szólít fel önmegtartóztatásra, és az örömök elleni beállítódásra, nem lesz "rossz vége" a regénynek, az egészből árad a pozitív energia, mégha jó sokat merít is a melankólia nevű ambivalens életérzésből. Egy 10-es skálán egy 8-ast, 8.5-öst simán megér, frankó kis alapmű.

el otro mundo

Mostanában Viant olvasgattam, és orosz filmeket néztem. Ma abbamaradt mindkettő, és úgy csodálkoztam rá az engem körülvevő világra, mint egy óvodás a gnúra, ami egy ritka ronda állat, és olyan hangokat hallat, mintha egy gép lenne benne. Vian felemás volt, elolvastam egy szutyok ponyváját, és az egyik leghíresebb regényét, mindkettőbe megvolt a jó és a rossz, de nem nagyon volt egyensúly, és igazából nem tudtak izgalomban tartani. Szimpatikus világ ez a Viané, de a Tajtékos napokat mégsem nevezném "korunk legaranyosabb szerelmi regényének". Stílusa tényleg frappáns, és egy két dolgon jót kuncogtam, de... Az orosz filmek között is volt hótszar, meg tökjó, legjobban a 4 tetszett, amihez Szorokin írta a forgatókönyvet. A 6 filmből, amit megnéztem, ez tetszett a legjobban. Mindenesetre örvendetes, hogy rászántam magam a bérletvételre (Cirkogejzír), sokat fogok moziban lenni, bár valószínűleg egy-két mocsok is becsúszik majd (a CG nem arról híres, hogy kizárólag rohadt jó filmeket vetítenének). De ez legalább kipipálva.
Mocsok sok elintéznivalóm van, ma szültem nagy nehezen két recit, de már szenvedtem a végén, mint a kutya, de még kéne írnom, meg tanulmányt faragnom, meg majd az esetlegesen hozzámvágott könyvekről is írnom, de hajh... ez most nem is panasz, végülis tök jó, hogy van dolgom. Jövő hét pénteken ráadásul már óramegbeszélés is lesz a piedzsdín, szóval zsír. Meg gömbmalac, meg vodka paradicsomlével.

dos días

tegnap bejártam a várost, születésnapi ajándék után kajtattam. az egyetemen összefutottam 1-2 régi évfolyamtársammal, egyikkel beültünk a rendkívül hangzatos Doors kocsmába, ahol ledöntöttünk egy sört. hazaérve az ünnepelt örült az ajándékoknak, és egyébként is jó hangulat volt. szóval pipa. ma dolgozni voltam, és nem történt semmi érdekes. megint hazafuvaroztak, így hamarabb hazaértem. elbóbiskoltam a 18-ason, és most is bóbiskolok egy kicsit. jövő héten vége a melónak, holnap kapunk fizut - ha minden igaz, így legalább kifaggathatom a főnököt arról, mit akar velem kezdeni a továbbiakban. úgy tűnik, újra beindul a könyvesblogolás, merthogy tgenap volt osztálytársammal is összetalálkoztam, és elmondta, hogy kellenék. ha rendeződnek a dolgok, oké, mondtam, szóval most úgy készülök, hogy egyik nap átugrok hozzá könyvekért, meg írok azokról is, amik még nálam vannak. jó lenne megint mindenféle pazar dolgot olvasgatni, no meg ezért pénzt kapni. közben sikerült felvennem a tantárgyaimat is, kiderült, hogy még anno a titkárnő cseste el a neptunom, mivel beiratáskor semmit sem rendelt a nevem mellé. a probléma villámgyorsan megoldódótt, így már négy tanegység figyel a nevem mellett. jó lenne, ha jövő hétre ezek a kisebb gomolyfelhők elvonulnának a pébe, mármint kiderülne, mit csinálhatok, mit kell csinálnom, mert a könyvtár már vár. én nem várom, de kell. no meg vannak itt még progik a hétre, és jó lenne mindegyiket úgy átélni, ahogy most gondolom, hogy át fogom élni.
(persze ez egy nagyon felelőtlen kijelentés, mert fingom sincs a konkrét elképzelésekről, nem tervezek, valójában csak hagyom, hogy sodorjon az ár, és rábízhassam magam tőlem független áramlatokra. ez is egy felelőtlen kijelentés, mert ami körülvesz, többnyire függ tőlem, még ezek az áramlatok is. szóval igazából arról van szó, hogy szépen leszámolok a konkrétsággal, kitörlöm a bejegyzéseket a határidőnaplómból, mert úgyis emlékszem rájuk, meg aztán hülyeség itt cölöpökből felhőkarcolót építeni. most éppen tériszonyom van.)

lunes

ma tettem egy abszolút eredménytelen körutat a városban. ma több eredménytelen körutat tettem a gondolataim között, egy két álnokul hortyogóba bele is rúgtam. semmi. gyűjtögető életmódot kezdtem hát, lefúrtam a mélybe, és úgy tűnik sikerül egy-két értékes ideát előbányásznom. majd leporolom őket, és gyönyörködöm bennük. van miért. ez csempész jókedvet ebbe a szomorkás napba. az nem csempész jókedvet, hogy szerda és csütörtök újból törökbálinti kirucc. talán most nem jön majd olyan rosszul.

domingo

egy szomorú vasárnap. karbatett kézzel állni egy kombínón órákon át. sóhaj a ferenc körút és a boráros tér között. kétszer is. megmagyarázhatatlan minden. másnapos állapot. múlásnak indult delírium. nem tudni mi lesz. mi lesz?
felírogatom egy papírra, mit kéne. talán el is végzem, kipipálom. úgy érzem, mindig lehagyok egy szót, lehagyok egy vágyat. egy pillanatra megállok, toll rezeg a papír fölött fél milliméterrel. letesz. lehajt. eltesz.
a hangulatok, akárcsak az események, ködbe vésznek. nemhogy egy mozdulatot, egy érzést sem tudok rekonstruálni. hiba csúszott be. azaz egy szélvihar szétfújta a kertben összesöpört lehullott leveleket, a macska kiborította a konyhában a tejet, valaki leverte a hamutartómat a szobában. széttöredezett.
zúg ez az átkozott ventillátor a számítógépemben. kábé azóta. nem klappol. öszeesküvés? őrület? vagy csak játék? igen, talán jaték. igen, játék. semmit sem ér már a szófacsargatás sem. úgy érzem magam, mint aki egy szál zseblámpával a kezében nekivág éjjel az erdőnek. az újonnan feltárulkozó látvány pedig megigéz és elrettent. szemeteszsákok, madártetemek, vihar kidöntötte farönkök. ez lennék most éppen én is belül. egy hajdanán picivel jobb sorsra ítélt romhalmaz.
persze ezen a videómagnón csak lejátszógomb van, meg megállítógomb. nincsen semmiféle tekercselés, és a felvétel is - mint elmondottam - akadozik. ráadásul mivel ez egy öreg videómagnó, a megállítás után nem lehet rögtön újraindítani. idő kell. én viszont nem tudok várni. itt rejlik a probléma gyökere. gyöke.

entre los bancos, en una cama con clavos

először azt gondoltam, legyen kampánycsend. aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. így most megpróbálok felébredni a döbbenetből, hogy én is elkövetek hülyeségeket. mint mindenki. minden az álmatlansággal kezdődik. nem tud aludni, forgolódik ide. forgolódik oda. aztán jön néhány kósza cigaretta, ami gyér világítás mellett szívódik el és szívódik fel. aztán az illúzió, hogy az imént bevett méreggel könnyebb elviselni a belső morajlást. hogy a külső zajokról ne is beszéljünk. rend lesz a szobában, helyére kerülnek a könyvek, és egy újabb adag csikk szóródik bele a kukába. nyugalmat és stresszt szimbolizál minden időintervallum, ami két másodperc közé ékelhető be. non modus vivendi, és ezt néha el is hiszem, bár feltehetőleg nincs így. ragaszkodik személyekhez, tettekhez. néha inkább egyikhez, néha inkább a másikhoz. és soha nem képes dönteni. eldönteni is csak 'rombolás' értelemben. mint például kártyavárat eldönteni, villanypóznát eldönteni, madárijesztőt eldönteni, és kisebb túlzással szobrot ledönteni, fát kidönteni, rekordot megdönteni. nem tud normálisan beszélni, kivetkőzik önmagából. rácsodálkozik magára. pedig ilyen lehetett azelőtt is. pont ugyanilyen. nincsen fejlődés, nem keletkezik új, nem szűnik meg semmi, még a viszonyok sem mosódnak el. csupán a különbségek fokozódnak valami előre elrendeltetett egyenes arányosságnak köszönhetően. mert valóban sok matematika lehet körülöttünk, még ha nem is akarunk tudomást venni a képletek mögött rejlő nyomtatott áramkörökről. a nyomtatott áramkörök mögött búvó érzésekről. az érzések mögött rejtőzködő indítékokról. és az indítékok mögött álló hatalmas falitükörről, amibe nem néz bele soha senki. mert nem mer, és mert nem lehet. mert különben mindenki megijedne saját magától, és akkor mindenki ugyanoda menekülne, és ott pácolódna minden kis lelkecske egy kis odúban, mintha legalábbis bagoly volna, vagy fába karcolt titkos üzenet, hogy szeretlek, le vele, elvele, vagy itt járt x és y ekkor és akkor, ezért és azért, ilyen hangulatban érkeztek, olyanban távoztak. és persze többek lettek valamivel eme kis kitérő után. amikor rács mögé dugják a vadállatot, az még rikácsol egy keveset, aztán megnyugszik, és felölt egy másik létformát. és megbarátkozik a rácsokkal. túlélési ösztöne azt mondogatja neki, kár lázadozni, eljön még az aranykor.