entre los bancos, en una cama con clavos

először azt gondoltam, legyen kampánycsend. aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. így most megpróbálok felébredni a döbbenetből, hogy én is elkövetek hülyeségeket. mint mindenki. minden az álmatlansággal kezdődik. nem tud aludni, forgolódik ide. forgolódik oda. aztán jön néhány kósza cigaretta, ami gyér világítás mellett szívódik el és szívódik fel. aztán az illúzió, hogy az imént bevett méreggel könnyebb elviselni a belső morajlást. hogy a külső zajokról ne is beszéljünk. rend lesz a szobában, helyére kerülnek a könyvek, és egy újabb adag csikk szóródik bele a kukába. nyugalmat és stresszt szimbolizál minden időintervallum, ami két másodperc közé ékelhető be. non modus vivendi, és ezt néha el is hiszem, bár feltehetőleg nincs így. ragaszkodik személyekhez, tettekhez. néha inkább egyikhez, néha inkább a másikhoz. és soha nem képes dönteni. eldönteni is csak 'rombolás' értelemben. mint például kártyavárat eldönteni, villanypóznát eldönteni, madárijesztőt eldönteni, és kisebb túlzással szobrot ledönteni, fát kidönteni, rekordot megdönteni. nem tud normálisan beszélni, kivetkőzik önmagából. rácsodálkozik magára. pedig ilyen lehetett azelőtt is. pont ugyanilyen. nincsen fejlődés, nem keletkezik új, nem szűnik meg semmi, még a viszonyok sem mosódnak el. csupán a különbségek fokozódnak valami előre elrendeltetett egyenes arányosságnak köszönhetően. mert valóban sok matematika lehet körülöttünk, még ha nem is akarunk tudomást venni a képletek mögött rejlő nyomtatott áramkörökről. a nyomtatott áramkörök mögött búvó érzésekről. az érzések mögött rejtőzködő indítékokról. és az indítékok mögött álló hatalmas falitükörről, amibe nem néz bele soha senki. mert nem mer, és mert nem lehet. mert különben mindenki megijedne saját magától, és akkor mindenki ugyanoda menekülne, és ott pácolódna minden kis lelkecske egy kis odúban, mintha legalábbis bagoly volna, vagy fába karcolt titkos üzenet, hogy szeretlek, le vele, elvele, vagy itt járt x és y ekkor és akkor, ezért és azért, ilyen hangulatban érkeztek, olyanban távoztak. és persze többek lettek valamivel eme kis kitérő után. amikor rács mögé dugják a vadállatot, az még rikácsol egy keveset, aztán megnyugszik, és felölt egy másik létformát. és megbarátkozik a rácsokkal. túlélési ösztöne azt mondogatja neki, kár lázadozni, eljön még az aranykor.