a pók

egy hellyel arrébb csúszott az emlékezet, a kezdőpont közeli tartomány összesűrűsödött, a közelmúlt kitágult. megtörtént a mezcsere, és a vándordíj egy másik klubház szekrénysorán csillogja vissza a büszke pillantásokat. ezt nevezik felülírásnak.

az izzadság

sok mindent áthúzhattam volna. még sok mindent leírhattam volna.

a pók lábán az izzadság

már rég nem lepődöm meg azon, hogy a ciklikusság úgy van jelen az életemben, mint szobámban a tetőablak, vagy polcaimon a por. most éppen nagyon szeretem az áprilisokat, és nagyon gyűlölöm a novembereket (persze továbbra is kérdés, mi történik november, és a következő év áprilisa között? na jó, erre is lennének tippjeim, de...) nekem úgy tetszik, novemberben mindig véget ér valami, hogy aztán a december vége a maga ünnepélyes majd karneváli mivoltában ne csak úgy a semmire pakolódjon rá, hanem felhozzon valami gödörből, amit magam alatt ástam. ez így persze egy képzavar vezérelte gondolatfüzér, de talán így is érthető. pedig erre az évre aztán tényleg nem lehet panaszom! amibe belefogtam, többnyire sikerült, leszámítva az ELTE még meglévő tartozását, még hivatalos ügyekben is viszonylag jól jártam el, ami aztán fullzsír. az év legkellemesebb hónapjait nem egyedül küszködtem végig, és ha valami rendszerfélébe foglalom a saját paráimból következő keszekusza tünetegyüttest, azt is mondhatnám, a hermeneutikai kerék jól szuperált. merthogy azért voltam ügyes, mert nem egyedül kellett malmozgatnom, és azért nem kellett egyedül malmozgatnom, mert ügyes voltam.

nos, visszatérve a ciklikusságra, átfordítottam jelen időbe kedvenc versem két sorát, de erre sokkal inkább lettem volna rákényszerülve tavaly áprilisban (amikor kivételesen nem elkezdődött, hanem véget ért valami, bár nem sokra rá rájöttem, hogy milyen jó is volt, hogy véget ért!) - így most nem is vigasztal, vissza is fordítom hát múlt időbe, mert úgy fedi az igazságot. csak VOLTAM magányos, és csak RÖPPENT tőlem a madár az éjben. bármi is történt, gazdagnak érzem magam (a lá pathetique) élményekben és egyebekben. a madár nem röppent el, még mindig ott van Rettegett Iván kigúvadt szemei fölött a lambériára erősítve. elég ránéznem, és elröppen a bú. pedig, le sem írtam a neved egyszer sem, és egy bejegyzést sem szenteltem külön annak, hogy a nyár legmocskosabb melónapjai közt is mennyire boldogított a tudat, hogy valahol a városban működsz, meditálsz, gondolataidat és gondolataimat lesed, dobolsz, koncerten vagy, mandalákat színezgetsz ki, vagy éppen valami mást csinálsz. pedig, Emese, most kicsit átminősülve ugyanúgy boldogít, hogy vagy. örülök, hogy hűek voltunk egymáshoz és magunkhoz, már olyan tekintetben (is), hogy nem haragos patáliával váltunk el, hanem olyan sajátosan, ahogy csak mi tudunk. talán az "elválás" sem egészen releváns, de most jobb nem jutott eszembe. azt hiszem, egy szakasz végéhez érkeztünk, de nem az egyenes végéhez, ahol a köd mögött elbújva ott tornyosul a magas téglafal. nem toccsantunk hát szét semmin. ennyit a lelkizésről, ezek után tényleg csak ismételni tudnám magam. nem magyarázok hát tovább semmilyen bizonyítványt, hanem megyek, abban a tudatban, hogy soha nem hanyagoltam el a blogot, csak hülyeségnek tartottam minden apróságot lejegyezni.
nos, visszatérve még egyszer a ciklikusságra, ezt a gondolatot nem ápolom tovább. akármennyire is csábít egyes dolgok egymásnak-megfeleltetése, az önkényes rendszer megkonstruálása, amit biológiai rendszerként használhatok, ellenállok a kísértésnek! nem várok áprilisig, a jó időszak állandó, csak én lapátolok, mint egy közterületfenntartó. (folyt. val. köv.)

ezévmájusötödike, MSztIstván, Vidrócki

"Mintha az égbe nyúló vékony törzsű fák valójában valami rácsként magasodnának - a rácson túl pedig mélyen a ködben ott lapul az örökké elérhetetlen, a lényeg. Minden dolog veleje, minden élő hamisítatlan eredője." (Csak azért, miért is szeretek a Mátrában lenni, és miért is jó fenn, akármit is csinálok.)

hexenschussz generális hadi seborvosa voltam

hihetetlen, hogy már azon is agyalnom kell, mit hallgassak így éjfélközeledtével. a jukeboxomon csupa depi és melankólia, így hát jött a jó öreg Knife a maga Silent Shoutjával, ami derűsnek nem mondható, mégis legalább gyorsütem. meg törtütem. megnéztem este egy hollywoodi szupermozit, minek forgatásán anno összejött a felfújt ajkú Angelina és a kis Pitt. nagyon szar volt. viszont elkezdtem oroszul tanulni. emmeg jó volt. a napok cseppet sem egyhangúak, kezdem magam úgy érezni magammal, mint a hétvégére félspontán módon egyedül hagyott takaros feleség a lakban - egy kis agyalás, hogy mit is csináljunk, aztán apránként előkerül a tollseprű és a porszívó, kezdetét veszi a takarítgatás. kezdetét veszi a kérdés megoldása. kezdetét veszi a válaszadás. néha úgy érzem, semmi sem úgy jó, ahogy éppen van. ha máshol, akkor itthon, ha itthon, akkor máshol lennék. ha pihennék, akkor munkát, ha munkáznék, akkor pihit akarok. ezért van az, hogy az írást a nap utolsó szakaszára tartogatom, amikor olyan sötétség borít be mindent, hogy fel lehetne rá akasztani az esernyőt (ezt egy mesében olvastam nemrég). a macska sem kaparász, a ház emberi, beeértve a szomszédokat is, hortyognak, gyerekeknek holnap suli, emberkéknek meló, így hát semmi buli, éjféli ricsaj, csak az alvás kis dallamának csendes zöngicsélése a falon túlról, fentről, lentről, mindenhonnan. én meg itt klampírozom, és nem tudok másról írni, csak magamról, pedig ha beindulnék, és már két órája gépelnék, biztos szóba kerülne az is, ami körülvesz. illetve hát a körülvevő dolgokat analizálnám, elemezném, hosszan, barokkos mondatokba kanyarintva mondanivalóm, hogy egy teljes reggeli kávé megivását felölelje ennek a handabandának a felolvasása. ugye? de persze vehetjük úgy is, hogy már gépelek kábé két órája, így - és most felkapcsolom a nagylámpát, és teljesen más megvilágításba kerülnek a billentyűk - másról is pötyöghetnék. például arról, hogy tegnap megláttam az első nagy karácsonyfát az egyik multi előcsarnokában, és már nem is kéne csodálkoznom, hogy ilyen korán beindult a bolondítás. végülis miért pont a karácsony maradna ki a nagy pörgésből minden szakrális, gyermeteg, és csiricsáré kedvességével együtt? áhítozom a hóra, mert akkor most biztos, hogy bámulnék kifele az ablakon (már ha ki tudnám nyitni), és cigiznék, és nem írnék persze. mert tök jó dideregni, és a didergés után megérkezni valami meleg helyre, az se rossz, ha azon a meleg helyen éppen várnak, és az főleg nem rossz, ha kedves emberek várnak. például ezért szeretem a karácsonyi rokonlátogatásokat, mert akkor a vendégeinken ezt érzem, mert ilkyenkor nekik is jó valahogy. valahogy átszellemülnek, blabla. de nem akrok ilyen messzire menni! itt akarok maradni... jelenlét, ébrenlét, helybenlét...