a pók lábán az izzadság

már rég nem lepődöm meg azon, hogy a ciklikusság úgy van jelen az életemben, mint szobámban a tetőablak, vagy polcaimon a por. most éppen nagyon szeretem az áprilisokat, és nagyon gyűlölöm a novembereket (persze továbbra is kérdés, mi történik november, és a következő év áprilisa között? na jó, erre is lennének tippjeim, de...) nekem úgy tetszik, novemberben mindig véget ér valami, hogy aztán a december vége a maga ünnepélyes majd karneváli mivoltában ne csak úgy a semmire pakolódjon rá, hanem felhozzon valami gödörből, amit magam alatt ástam. ez így persze egy képzavar vezérelte gondolatfüzér, de talán így is érthető. pedig erre az évre aztán tényleg nem lehet panaszom! amibe belefogtam, többnyire sikerült, leszámítva az ELTE még meglévő tartozását, még hivatalos ügyekben is viszonylag jól jártam el, ami aztán fullzsír. az év legkellemesebb hónapjait nem egyedül küszködtem végig, és ha valami rendszerfélébe foglalom a saját paráimból következő keszekusza tünetegyüttest, azt is mondhatnám, a hermeneutikai kerék jól szuperált. merthogy azért voltam ügyes, mert nem egyedül kellett malmozgatnom, és azért nem kellett egyedül malmozgatnom, mert ügyes voltam.

nos, visszatérve a ciklikusságra, átfordítottam jelen időbe kedvenc versem két sorát, de erre sokkal inkább lettem volna rákényszerülve tavaly áprilisban (amikor kivételesen nem elkezdődött, hanem véget ért valami, bár nem sokra rá rájöttem, hogy milyen jó is volt, hogy véget ért!) - így most nem is vigasztal, vissza is fordítom hát múlt időbe, mert úgy fedi az igazságot. csak VOLTAM magányos, és csak RÖPPENT tőlem a madár az éjben. bármi is történt, gazdagnak érzem magam (a lá pathetique) élményekben és egyebekben. a madár nem röppent el, még mindig ott van Rettegett Iván kigúvadt szemei fölött a lambériára erősítve. elég ránéznem, és elröppen a bú. pedig, le sem írtam a neved egyszer sem, és egy bejegyzést sem szenteltem külön annak, hogy a nyár legmocskosabb melónapjai közt is mennyire boldogított a tudat, hogy valahol a városban működsz, meditálsz, gondolataidat és gondolataimat lesed, dobolsz, koncerten vagy, mandalákat színezgetsz ki, vagy éppen valami mást csinálsz. pedig, Emese, most kicsit átminősülve ugyanúgy boldogít, hogy vagy. örülök, hogy hűek voltunk egymáshoz és magunkhoz, már olyan tekintetben (is), hogy nem haragos patáliával váltunk el, hanem olyan sajátosan, ahogy csak mi tudunk. talán az "elválás" sem egészen releváns, de most jobb nem jutott eszembe. azt hiszem, egy szakasz végéhez érkeztünk, de nem az egyenes végéhez, ahol a köd mögött elbújva ott tornyosul a magas téglafal. nem toccsantunk hát szét semmin. ennyit a lelkizésről, ezek után tényleg csak ismételni tudnám magam. nem magyarázok hát tovább semmilyen bizonyítványt, hanem megyek, abban a tudatban, hogy soha nem hanyagoltam el a blogot, csak hülyeségnek tartottam minden apróságot lejegyezni.
nos, visszatérve még egyszer a ciklikusságra, ezt a gondolatot nem ápolom tovább. akármennyire is csábít egyes dolgok egymásnak-megfeleltetése, az önkényes rendszer megkonstruálása, amit biológiai rendszerként használhatok, ellenállok a kísértésnek! nem várok áprilisig, a jó időszak állandó, csak én lapátolok, mint egy közterületfenntartó. (folyt. val. köv.)