conversación de noche

egyébként is szeretem a sötétséget. időnként csak nézem a halvány kontúrokat, amiket a teliholdnak köszönhetek. aztán megunom, és elkezdek beszélgetni. egészen reggelig. vagy délig. hallom amint esznek. látom, amint a gyárkémény füstje száll valami messzi helyre, és egy autó befordul a kanyarban, majd eltűnik a szomorúfűz bágyadt ágai között.
úgy ülök most a széken, mint egy viharvert kóbor állat vacog egy sötét és keskeny sikátor kukái mögött, elmerengve a valón, és várva az álmot, amiből soha nem ébred majd fel. imént csuktam be az ablakot, és a szobám hőmérséklete 18 celsiuspontra süllyedt. mostanában az ablaknál is cigarettázom, mint régen. mivel nincs nagy pelyhekben hulló hó, nem hallagtok Vivaldit, de így is megteszi ez az egész. elbámulok addig, míg szemem ellát, és hegycsúcsokat látok, és kopár pusztákat, meg talán tengert. íme, megtaláltam az alefet, és még trükkös konyakot sem kellett meginnom, mint Borges főhőse. olyan egyszerű az egész. azon gondolkodtam, hogy azért kedvelhetem az angol romantika csipcsup szerelmes regényeit, mert az akkoriak úgy tudták ábrázolni az egész kapcsolatépítődést és kiteljesítődést, ahogy az vagyon. sallangmentesen (vagy a kor sallangjaitól el-eltávolódva), hihetetlenül egyszerűen, kissé fellengzősen, de szerethetően. mert tényleg nagyon egyszerűen folydogál ez az élet, csak alapvető emberi betegség, hogy mindent túlkombinálunk. túlkomponálunk. kíváncsi természetünk a tények mögé konstruálja az indítékokat, hálót sző, amibe többnyire belebonyolódik. persze nagyon szép is ez. itt válik az ember esztétikaivá. más kontextusban irodalmivá. úgy játszik a szereplőkkel, a szerepekkel, a helyszínekkel, a tettekkel, és a boldog összefonódásokkal, mintha bábfigurákat mozgatna egy sereg kisiskolás előtt a színpadon. amikor hallja, hogy nevetgélés támad (akármennyire is susognak a tipikus alsóstanárnők, hogy pssszt!), végigfut tagjain a remegés. mintha a nő cirógatná, vagy valami kéjesen finomat enne. perisztaltikája arra kényszeríti, hogy hirtelen lezárja a felvonást, leengedje a függönyt, és hagyja, hogy a seregnyi lurkó úgy ömöljön ki a bábszínházból, mint a hányadék a szájból, vagy a szelek Boreászból, vagy mittudomén.
(éppen bátyámékat várjuk. hamarosan heten leszünk, Mefi pedig elbújik a hűtőláda mögött, mert fél két unokaöcsémtől. újra megkapom az úton vett ajándékokat, amiket pofátlanul és vigyorogva majd az orrunk alá nyomnak, és ejtőzhetek majd az utolsó sörrel a gyomromban, miközben hallgathatom két unokaöcsémet. majd elmennek valamikor estefelé, és várhatom, hogy jajj, jöjjön már az éjfél, meg a másnapi éjfél, meg az azutáni, meg hogy essen végre a hó, hogy az idióta barokk széjjelközhelyezett tételeit hallgathassam az ablaknál, bámulva a dolgokat, ahogy vannak, meg kicsit úgy, ahogy én szeretném, hogy legyenek.)

három hangulat

1.
a híres detektívek szerették anno egy nagy társaság előtt felgombolyítani a töredezett narratívát, és úgy kiegyenesíteni azt, hogy a szobában tartózkodó tettes már néhány pillanaton belül elkaphatott sanda és vészjósló pillantásokat. mindenki rácsodálkozott ilyenkor, milyen banális is minden, mennyire apró dolgok bizonyulnak késöbb nagy horderejű nyomnak (derridista sallangokat ilyeténmódon bevonva és mellőzve egyszersmind), és mennyire ügyes is ez a bajszos belga vagy a főkötős vénkisasszony, vagy a pipázó francia, vagy a szemüveges kopasz fricc. amikor nyomozni támad kedvem a külvárosi fények egyre gyengébben pislákoló sötét terében, csak egymagam vagyok, lefedem az egész kommunikációs biszbaszt, magammal beszélgetek, és a bennem-van-a-világ mámorában ilyenkor azzal is megbarátkozom, hogy skizoid szólamaim nem hajlanak el a normálistól, magam is normális vagyok, csak éppen másképp, máshogy, másmiért. visszanyomozni a múltat - dőreség. "bolond ember, aki azt kutatja, ami volt" - hangzik fel bennem egy kedves lemezem záró betétje, meg az összes múltbéli hiábavaló fáradozás, hogy életem szeletkéit úgy passzítsam össze, hogy ne legyen köztük üres hely, levegő, és az elkészült ábra úgy illegese magát előttem, mint egy női sziluett a szoba sötétjében, miközben az ablakon kívülről úgy hívogat a fény, hogy elgondolkozom: mennyi árnyéknek kell még elvonulni szemeim előtt, hogy hátrafordulva széttépjem a bilincseket, és megmártózva a kéjben ledobjam magam a méla tudattalan lépcsőházába? szóval oknyomozásaim többnyire azzal zárulnak, hogy bámulom az árnyakat, és elmerengek a lehetetlenen. elmerengek azon, miért is ér egymáshoz két kéz, miért őrülnek meg emberek, ha szemekbe néznek, miért visszhangozzák a pillák rezzenései a gyötrő félhomályt. az utolsó busz ablakain át az autók fényeit nézem, várom, hogy a sofőr beindítsa a motort, és a törzsutasok újra egymásra mosolyoghasanak. az egyik megállóban rámtör a kétely, miért is nem indultam gyalog hazafelé, ezzel is sűrítve gondolataimat, kicsikarva agyszüleményeimből a paranoid - és igaznak tetsző - megoldást. ha így tennék, meglennének az összekötő kapcsok.
2.
mostanában úgy szelem a lépcsőfokokat, mint a szalámit. egyre vastagabbakat, egyre merészebbeket. ugyanakkor, és ezzel lepem meg magam még karácsony előtt, nem gabalyodok bele a mondatokba, leegyszerűsítve azt is mondhatnám, olyan egyszerűnek tűnik az egész. ez a tudat boldoggá tesz, bár ugyanúgy lehajtott fejjel bámulom a helyiérdekű vasút mocskos padlóját, és a hegyesorrú cipőket. a különbség az, hogy amikor felnézek, és észreveszem saját énmagam, egy alig látható félmosoly terül el a neonfények és énközöttem a tükörfunkciójú ablaküvegben. és akkor visszahajtom a fejem, és utazom tovább, és tovább gyűröm, emésztem magam, bámulom az égben elszálló dinnyehéjakat, és a Dunát felölelő füstfelhőt.
3.
lépteimre megrezeg a parketta, végighullámzik a tektonika a bejárati küszöbig, ott félve visszafordul, de elhal a ruhafogas alatti sávban, egy pár csizma és egy hangyatetem között. egy intésemre elhallgat a mobiltelefon, a hívásinfó és a postaláda memóriája törlődik, az összes nyelvi jelölő helyett kis csillagok látszanak, az aksi lemerül. megmarkolom a párnát, és csendben ordítok, szemem kidülled, fogaim kijjebb csúsznak ínyükből, egy-két izmom pedig olymód merevedik meg, hogy valamiféle súlyvonaluk kirajzolja meztelen testem szabásmintáját. ő tűvel és cérnával közelg. összevarr, majd zsebbe varr. ott csücsülök hamarosan egy asztalon. elfojtott kiáltásokat, nyögéseket hallok, majd egy kukatető lecsukódik, evőeszközök hullanak le a földre, valaki meggyújt egy cigarettát, rámfújják a füstöt, megremegek, tüsszentek egyet, kivesznek a zsebből, kihajtogatnak. kihajtogatnak, mint egy narratívát. ott fekszem a földön egy nagy társaságban, egy ember középen magyaráz, néhány öregasszony elájul, egy-két ember röhigcsél. azt mondják, én vagyok az ősok, én vagyok a bűntény. most már mindent értek. az van ugyanis, hogy én tehetek arról, ami velem történt. nem lett volna semmi baj, ha csendben ülök otthon, vágyakozva egy szelet pirítósra, vagy egy új háziállatra, vagy cseppnyi szeretetre így a legvészterhesebb időszakban. kiléptem a házból, és így kezdődött máig tartó bizarr kalandom: az összes találkozás, az idegen szavak, amiket nagy nehezen kisajtoltam valahogy a hangképző szerveimmel, a kiáltások, és a téglafalon hagyott néma csókok, és ahogy megöleltem egy villanypóznát, és összebújtam egy összetekert hálózsákkal. ekkor fölkeltem a földről, leporoltam magam, kiléptem az ajtón, és nyakába borultam egy nőnek, aki mindvégig sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és a nykába borulok, hiszen sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és akkor jó lesz, és akkor elmehetünk majd egy távoli galaxisba. felszálltunk az első űrhajóra. még mindig utazunk.

...szeretnék megmenekülni!...

akarom mondani, jó reggelt! és ahogy "jó ebédhez szól a nóta", úgy most jó reggelthez kéne szólani valami poémának, hogy legyen valami, ami közben fel lehet ébredni, ki lehet törölni az álmosságot a szemből és a tagokból, nyújtózkodni, felrakni fortyogni az instant kávéhoz való vizet, és úgy egyáltalán. szóval.

"Fekete tóban kis kácsa fürdik
S fürdik a nagy lány a ruhaáztató,
Jó teknőben s mindene látszik,
Ahogy csattogva mossa magát, már
Tudom, utána száradni kifekszik
A napra és engem kíván ő csörgő
Fogakkal két énekes combja közé!"

(Radnóti Miklós valamikor az újkor hajnalán, kábé ezerkilencszázharmincban)

de mivel most nincs is mást mondanom, elvagyok (mondhatni), zárok is. és becsapom.

appandiksz céé

mit is mondhatnék? néhány órával azelőtt, hogy szüleimmel egy vidéki temetésre indulnék, képtelen vagyok elaludni, pedig nagyon fáradt vagyok. életemben először taxival jöttem haza, miután kiléptem egy ajtón. mielőtt kiléptem volna, még utoljára... hogy emiatt aztán ne tudjak aludni, mint most. hogy emiatt kétségbeesésem csak nőttön-nőjjön. nőmön.

appandix B

ma blogoltam. na nem itt, henem itt. már harmadszor kezdem újra, megint új külsővel, új célokkal. most talán sikerül. ma még örültem kézis lányaink újabb sikerének (a vb-ezüstérmes románokat lépték le három góllal), meg annak, hogy csak vasárnap van.

appendix A

hát akkor máris egy tömör mondat. tömör mondatok. kihagytam a hermeneutikát. ezáltal kiléptem a mai hermeneutikai körből. marad az orosz. a folytatásról gőzöm sincs. a hétvégéről főleg nincs gőzöm.

Praga y la soledad

Végre eljutottam a Cirkóba, és végre megnéztem a Prágai történetet. Nem csalódtam benne. Rideg dán minimalizmus ötvözve Prága tipikusan közép-kelet-európai atmoszférájával, és a groteszkkel. Kicsit olcsó poén, ahogy a cseh emberek képtelenek megérteni a külföldi vendégek óhajait, de lehet úgy is érteni az egészet, hogy ennek funkciója van. Remekbeszabott jelenet, amikor a főszereplő dánul majd angolul beszél egy cseh énekesnőnek, aki persze szart sem ért az egészből, viszont a fickó így, igazi címzett, illetve a kódot nem birtokló címzett társaságában tud olyan szinten megnyílni, ahogy azt felesége, a negyvenet karcolgató Maya kíván oly sok ideje. Szóval a házaspár a fickó apjának temetése ürügyén érkezik Prágába, majd itt bontakozik ki házasságuk vége - miközben az apuci holtteste Dánia helyett Szingapúr felé tart, a vásznon egy dramaturgialig precíz vívódás szemtanúi lehetünk. Lehettem. Hazafelé találkoztam minden idők legmurisabb buszsofőrjével, de ennyi. Holnap egy heremenutika-előadás és egy bájos oroszóra segítségével próbálok kimászni a mocsokból, amibe az elmúlt napok alatt bekerültem. A szobámban akkora kupi van, mint a legsötétebb egyetemi időszak alatt, valami megpattant bennem, és keményen hanyagolom magam, azt hiszem. Ingázom legbelül, holott tudom a helyes megoldást, várakozom (ki tudja mire), és csak tolom, tolom az időt, hogy végre kiugorjon a helyéről a másodpercmutató, én meg lassan elaludjak, és egy kreált álomvilágban éljem újra életem legbizarrabb kalandjait, mementóit. Nem vagyok biztos abban most sem, hogy teljesen a valóságban lennék, jelenvalólétem befészkelődik a jelen és a valólét közé, hiányzik egy darabka, és nem tudom, mennyi baromságot fogok még összehordani ahelyett, hogy megpróbálnám tömör mondatokba önteni a gondolataim. Ma sem fog sikerülni.

hay un hospital en frente de la escuela

Ahogy elnéztem a párás ablakon és saját könnyfüggönyömön keresztül a hatvani Albert Schweitzer kórházt körülvevő fákat, rájöttem, nekik soha nincs mit mondaniuk a lélegeztetőgépre rakott, benyugtatózott, az életet és a halált elválasztó küszöbön egyensúlyozó embereknek. az intenzív osztály ápoltjai ugyanis ritkán néznek ki az ablakon, két lábon csak az ápolószemélyzet és a látogatók masíroznak ki-be a rémisztő lengőajtón. néha úgy éreztem, nem is vidéken vagyok, hanem valami ismeretlen, "hitelesen" talán csak egy szürreális mozifilm által bemutatható terepen, egy jelenetsorban, celluloidfoltként, passzív létezőként, amint forgat a mozigép, és ámuldoznak a nézők, hogy ilyet is tud egy rendező. szóval a férfivécében nem volt víz, a vécékefe egy vödörben ázott, az egyik vécé előtt hatalmas hugyfolt, kéztörlő vagy törülköző off. az intenzívvel szembeni félkoedukált helyiségben villany már volt, fertőtlenítéshez elengedhetetlen melegvíz viszont nem. úgyhogy csak itthon moshattam le magamról a kórt, bár a szívembe kitörölhetetlenül belevésődött a rettenet, és ezt már senki és semmi nem tudja onnan kivájni. nagyapám egy öt nappal ezelőtti hajnali szerencsétlen baleset során elvesztette agyának azon funkcióit, melyek a nyeléssel, beszéddel, kommunikációval kapcsolatosak. élőhalottként szorította kezével az életet szimbolizáló ágy melletti kapaszkodót, szíve pumpált, de csukott szemmel, elmagyarázhatatlanul már egy másik világban küszködött, oda pedig mi nem kapunk bebocsájtást. úgy látszott, sötéten túli érzékelése más kontextusban bár, de működik, simogatásunkra, szavainkra pulzusa megugrott, bár a legcsekélyebb reakciót nem mutatta, ami arról arról tanúskodott volna, hogy tudja: ott vagyunk vele. én még mindig ott vagyok vele. ott leszek vele addig, amíg a jelenkori orvostudomány fel nem adja, amíg a vidéki, hajdan - átadásakor - csúcsmodern kiskórház gépei nem jeleznek: kompetenciájuk itt már nem tud csodát tenni. nagybácsikám felesége mondta, hogy majdnem húszéves unokatestvéremnek nem nagyon volt kedve (de ez talán nem valami jó szó) eljönni az intenzívre, de a szülők ráparancsoltak. teljesen igazuk volt. nem mondom, hogy akárkin is nagymértékben változtatott volna látogatásom, de szükségem volt arra, hogy annyi jó mellett most meglássam az elkerülhetetlenhez vezető út egyik szélsőségesen megejtő és elszomorító állomását. nem mindenki végzi így, egyáltalán, nagyapám sem biztos, hogy éppen így végzi, csak az a kérdés, milyen lesz élete, ha ebből a traumából felépül? azt gondolom, nagyapa küzdelmet vív, legyőzhetetlen ellenfél tornyosul előtte, de a cél nem is a győzelem, nem is a tisztes helytállás, hanem a tisztelet. tisztelettel előremenni, tisztelettel belenézni egy puska csövébe, tisztelettel nézni a hídról a sebes folyót, tisztelettel lecsavarni az alkoholos üveg kupakját, miután a gyógyszerek már elindultak a szervezetünk kis folyosóin - ugyanannak az állapotnak a szinonímái. ha kívánhatnék, sokszor szeretném még látni őt, ahogy az emlékeimben él, ahogyan legutoljára találkotam vele, ahogyan beszélt, akadozva, szavakat kihagyva és elfelejtve. tisztelni szeretném őt, és lelkem egy részével minduntalan vele lenni. most éppen Hatvanban, az Albert Schweitzer egyik kórtermében, bámulva a fákat, de többnyire őt, és ahogyan egy kétjegyű szám olykor-olykor háromjegyűvé vált a monitor felső tartományában.

la reconstrucción de la tiempo

a szárnyas idő csak repül, lekophatnak a rovátkák a számlapról, és letörhetnek a mutatók is akár. konvenció ide, megszokás oda, egy év mégiscsak egy év, és ha már voltam olyan narcisztikusan pimasz, hogy nevemnapján kezdjek el írni ide, a szárnyas időt ezúttal egy gombnyomással vissza is pörgethetem. elolvashatom, mennyire meghatott anno A varázshegy, és egy azóta is utolsó találkozás, amit akkor úgy interpretáltam, mint a délutánonként fekvőkúrát tartó Castorp gondolatainak összecsengését a tökéletes összhangzat, madame Chauchat irányába. hogy a végtelen jelölőláncolat létezik, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy-két kis átalakítással a szituációt nyugodtan transzformálhatom ide, a mostba, a jelenbe, habár némileg erősebbnek érzem magam, mint a fiatal Hans, azaz tavalyi énmagam egyre inkább széthiulló emlékezeti árnyképe. a lényeg, hogy a november 30. most is a Bródy asztalainál telt sokáig, majd folytatódótt a jó öreg Grinyóban, majd hajnalban a Szimplában, végül jóbarátomék ágyában, ahol másnap délutánig húztam a lóbőrt. semmi köze nem volt az egésznek a nevemnapjához (ennek módfelett örültem), bár szülinaposunk éppenséggel odatelepedett asztalunkhoz, és jó sok pénzt legombolt rólunk. Karcsi bá', a 62 éves cigányzenész mellett jól elszórakoztunk, bár egy idő után nemcsak a szájából minduntalan frecsegő nyáépermet idegesítette a mellette ülő, hanem a köbgyökvonás egyre erősödő kényszere. Karesz bá' elejétől a végéig teleszőtte szövegét olyan alakzatokkal, melyekkel jobb versekben, anekdotákban, vagy politikai kampányszövegekben találkozunk, de végülis nem borított ki minket annyira, hogy ne menjünk tovább a hideg budapesti éjszakában. a Szimpla maga volt a pokol - ahogy ezt Szüszü megjegyezte - , úgy kezdtem érezni magam, mint számos régi piálgatás azon pontjában, amikor rájövttem, hogy hazamennék, de nem tudok. szívem helyett ezennel a rideg észre hallgattam, és döntésem egyik legvulgárisabb következményét most láttam felbukni az árból: vége az éjszakázásoknak! miután eligazítottunk egy lányt, hol tudna hódolni pszichedelikus indíttatású gyengeségeinek, eszmecserék, és sörkortyok után taxiba szálltunk, majd cimboráméknál egy rövid lehúzós piálgatást követően: korty és horty. zzz. a másnapot senkinem nem kívánnám, haza kellett jönnöm, anyámmal újból össze kellett vesznem, hogy aztán megnyugodjunk, és többnyire kiegyensúlyozott pszichével elmenjünk aludni. én persze nem alszom (mondják: a gonosz soha nem alszik, én meg most gonosznak képzelem magam), és még egy ideig nem is fogok. most nehéz lenne csak úgy. azaz csak így. mindenfajta álmosító nélkül. sajnos nem érzem jól magam. a tegnap hajnali lefekvés előtt valaki feltette korunk egyik britpop bandájának melankolikus szólamát, azt, ami a 'The Hardest Part' címre hallgat. akkor is átéreztem, most is átérzem, holnap is át fogom érezni. halálos (és tényleg az) belegondolni, hogy a következő héten az utóbbi időben megszokott spontán-félspontán szórakozások, eszeveszett mondatvalcerek helyett a könyvtár és szóláncai várnak rám, melyek majd szépen lebéklyóznak. azt hiszem, az utóbb eltelt egy év megannyi kellemes meglepetése, gyönyörűsége, sikerélménye után most tenyerembe kell harapnom, hogy ne ordítsak, mint egy őrült. eljött a keserédes december, a sötét napok kora, amikor Vivaldit hallgatok a tetőablakból a havas tájat bámulva, amikor azt látom, hogy mindenki megittasul az áhítattól, majd mindenki haláltáncot jár, és megöli magát egy koccintás és tizenkét harangütés után. tényleg mindeg erőmre szükség lesz, hogy normálisan elszámoljam magamban, ami felgyülemlett, és az eljövendő temporális fogságában is kereteket iktassak nonfiguratív elmebeli csapongásaim köré. nehéz lesz, hiszen reflektáltan énmagam vagyok csak. egy énmag eltávolítva a zajtól, úton a türkizből a szürkébe, az emberlakta galaxisból a kis csillagközi állomásra, ahol már áll egy karácsonyfa, és krampuszok ütlegelnek virgácsokkal szurokba mártott vakondokat, tollukat megfosztott csirkéket, és megzavarodott levéltetveket. nem fogok sokat időzni ott. már tudom, hogy visszafelé veszem atz irányt.