egyébként is szeretem a sötétséget. időnként csak nézem a halvány kontúrokat, amiket a teliholdnak köszönhetek. aztán megunom, és elkezdek beszélgetni. egészen reggelig. vagy délig. hallom amint esznek. látom, amint a gyárkémény füstje száll valami messzi helyre, és egy autó befordul a kanyarban, majd eltűnik a szomorúfűz bágyadt ágai között.
úgy ülök most a széken, mint egy viharvert kóbor állat vacog egy sötét és keskeny sikátor kukái mögött, elmerengve a valón, és várva az álmot, amiből soha nem ébred majd fel. imént csuktam be az ablakot, és a szobám hőmérséklete 18 celsiuspontra süllyedt. mostanában az ablaknál is cigarettázom, mint régen. mivel nincs nagy pelyhekben hulló hó, nem hallagtok Vivaldit, de így is megteszi ez az egész. elbámulok addig, míg szemem ellát, és hegycsúcsokat látok, és kopár pusztákat, meg talán tengert. íme, megtaláltam az alefet, és még trükkös konyakot sem kellett meginnom, mint Borges főhőse. olyan egyszerű az egész. azon gondolkodtam, hogy azért kedvelhetem az angol romantika csipcsup szerelmes regényeit, mert az akkoriak úgy tudták ábrázolni az egész kapcsolatépítődést és kiteljesítődést, ahogy az vagyon. sallangmentesen (vagy a kor sallangjaitól el-eltávolódva), hihetetlenül egyszerűen, kissé fellengzősen, de szerethetően. mert tényleg nagyon egyszerűen folydogál ez az élet, csak alapvető emberi betegség, hogy mindent túlkombinálunk. túlkomponálunk. kíváncsi természetünk a tények mögé konstruálja az indítékokat, hálót sző, amibe többnyire belebonyolódik. persze nagyon szép is ez. itt válik az ember esztétikaivá. más kontextusban irodalmivá. úgy játszik a szereplőkkel, a szerepekkel, a helyszínekkel, a tettekkel, és a boldog összefonódásokkal, mintha bábfigurákat mozgatna egy sereg kisiskolás előtt a színpadon. amikor hallja, hogy nevetgélés támad (akármennyire is susognak a tipikus alsóstanárnők, hogy pssszt!), végigfut tagjain a remegés. mintha a nő cirógatná, vagy valami kéjesen finomat enne. perisztaltikája arra kényszeríti, hogy hirtelen lezárja a felvonást, leengedje a függönyt, és hagyja, hogy a seregnyi lurkó úgy ömöljön ki a bábszínházból, mint a hányadék a szájból, vagy a szelek Boreászból, vagy mittudomén.
(éppen bátyámékat várjuk. hamarosan heten leszünk, Mefi pedig elbújik a hűtőláda mögött, mert fél két unokaöcsémtől. újra megkapom az úton vett ajándékokat, amiket pofátlanul és vigyorogva majd az orrunk alá nyomnak, és ejtőzhetek majd az utolsó sörrel a gyomromban, miközben hallgathatom két unokaöcsémet. majd elmennek valamikor estefelé, és várhatom, hogy jajj, jöjjön már az éjfél, meg a másnapi éjfél, meg az azutáni, meg hogy essen végre a hó, hogy az idióta barokk széjjelközhelyezett tételeit hallgathassam az ablaknál, bámulva a dolgokat, ahogy vannak, meg kicsit úgy, ahogy én szeretném, hogy legyenek.)
úgy ülök most a széken, mint egy viharvert kóbor állat vacog egy sötét és keskeny sikátor kukái mögött, elmerengve a valón, és várva az álmot, amiből soha nem ébred majd fel. imént csuktam be az ablakot, és a szobám hőmérséklete 18 celsiuspontra süllyedt. mostanában az ablaknál is cigarettázom, mint régen. mivel nincs nagy pelyhekben hulló hó, nem hallagtok Vivaldit, de így is megteszi ez az egész. elbámulok addig, míg szemem ellát, és hegycsúcsokat látok, és kopár pusztákat, meg talán tengert. íme, megtaláltam az alefet, és még trükkös konyakot sem kellett meginnom, mint Borges főhőse. olyan egyszerű az egész. azon gondolkodtam, hogy azért kedvelhetem az angol romantika csipcsup szerelmes regényeit, mert az akkoriak úgy tudták ábrázolni az egész kapcsolatépítődést és kiteljesítődést, ahogy az vagyon. sallangmentesen (vagy a kor sallangjaitól el-eltávolódva), hihetetlenül egyszerűen, kissé fellengzősen, de szerethetően. mert tényleg nagyon egyszerűen folydogál ez az élet, csak alapvető emberi betegség, hogy mindent túlkombinálunk. túlkomponálunk. kíváncsi természetünk a tények mögé konstruálja az indítékokat, hálót sző, amibe többnyire belebonyolódik. persze nagyon szép is ez. itt válik az ember esztétikaivá. más kontextusban irodalmivá. úgy játszik a szereplőkkel, a szerepekkel, a helyszínekkel, a tettekkel, és a boldog összefonódásokkal, mintha bábfigurákat mozgatna egy sereg kisiskolás előtt a színpadon. amikor hallja, hogy nevetgélés támad (akármennyire is susognak a tipikus alsóstanárnők, hogy pssszt!), végigfut tagjain a remegés. mintha a nő cirógatná, vagy valami kéjesen finomat enne. perisztaltikája arra kényszeríti, hogy hirtelen lezárja a felvonást, leengedje a függönyt, és hagyja, hogy a seregnyi lurkó úgy ömöljön ki a bábszínházból, mint a hányadék a szájból, vagy a szelek Boreászból, vagy mittudomén.
(éppen bátyámékat várjuk. hamarosan heten leszünk, Mefi pedig elbújik a hűtőláda mögött, mert fél két unokaöcsémtől. újra megkapom az úton vett ajándékokat, amiket pofátlanul és vigyorogva majd az orrunk alá nyomnak, és ejtőzhetek majd az utolsó sörrel a gyomromban, miközben hallgathatom két unokaöcsémet. majd elmennek valamikor estefelé, és várhatom, hogy jajj, jöjjön már az éjfél, meg a másnapi éjfél, meg az azutáni, meg hogy essen végre a hó, hogy az idióta barokk széjjelközhelyezett tételeit hallgathassam az ablaknál, bámulva a dolgokat, ahogy vannak, meg kicsit úgy, ahogy én szeretném, hogy legyenek.)
No comments:
Post a Comment