hay un hospital en frente de la escuela

Ahogy elnéztem a párás ablakon és saját könnyfüggönyömön keresztül a hatvani Albert Schweitzer kórházt körülvevő fákat, rájöttem, nekik soha nincs mit mondaniuk a lélegeztetőgépre rakott, benyugtatózott, az életet és a halált elválasztó küszöbön egyensúlyozó embereknek. az intenzív osztály ápoltjai ugyanis ritkán néznek ki az ablakon, két lábon csak az ápolószemélyzet és a látogatók masíroznak ki-be a rémisztő lengőajtón. néha úgy éreztem, nem is vidéken vagyok, hanem valami ismeretlen, "hitelesen" talán csak egy szürreális mozifilm által bemutatható terepen, egy jelenetsorban, celluloidfoltként, passzív létezőként, amint forgat a mozigép, és ámuldoznak a nézők, hogy ilyet is tud egy rendező. szóval a férfivécében nem volt víz, a vécékefe egy vödörben ázott, az egyik vécé előtt hatalmas hugyfolt, kéztörlő vagy törülköző off. az intenzívvel szembeni félkoedukált helyiségben villany már volt, fertőtlenítéshez elengedhetetlen melegvíz viszont nem. úgyhogy csak itthon moshattam le magamról a kórt, bár a szívembe kitörölhetetlenül belevésődött a rettenet, és ezt már senki és semmi nem tudja onnan kivájni. nagyapám egy öt nappal ezelőtti hajnali szerencsétlen baleset során elvesztette agyának azon funkcióit, melyek a nyeléssel, beszéddel, kommunikációval kapcsolatosak. élőhalottként szorította kezével az életet szimbolizáló ágy melletti kapaszkodót, szíve pumpált, de csukott szemmel, elmagyarázhatatlanul már egy másik világban küszködött, oda pedig mi nem kapunk bebocsájtást. úgy látszott, sötéten túli érzékelése más kontextusban bár, de működik, simogatásunkra, szavainkra pulzusa megugrott, bár a legcsekélyebb reakciót nem mutatta, ami arról arról tanúskodott volna, hogy tudja: ott vagyunk vele. én még mindig ott vagyok vele. ott leszek vele addig, amíg a jelenkori orvostudomány fel nem adja, amíg a vidéki, hajdan - átadásakor - csúcsmodern kiskórház gépei nem jeleznek: kompetenciájuk itt már nem tud csodát tenni. nagybácsikám felesége mondta, hogy majdnem húszéves unokatestvéremnek nem nagyon volt kedve (de ez talán nem valami jó szó) eljönni az intenzívre, de a szülők ráparancsoltak. teljesen igazuk volt. nem mondom, hogy akárkin is nagymértékben változtatott volna látogatásom, de szükségem volt arra, hogy annyi jó mellett most meglássam az elkerülhetetlenhez vezető út egyik szélsőségesen megejtő és elszomorító állomását. nem mindenki végzi így, egyáltalán, nagyapám sem biztos, hogy éppen így végzi, csak az a kérdés, milyen lesz élete, ha ebből a traumából felépül? azt gondolom, nagyapa küzdelmet vív, legyőzhetetlen ellenfél tornyosul előtte, de a cél nem is a győzelem, nem is a tisztes helytállás, hanem a tisztelet. tisztelettel előremenni, tisztelettel belenézni egy puska csövébe, tisztelettel nézni a hídról a sebes folyót, tisztelettel lecsavarni az alkoholos üveg kupakját, miután a gyógyszerek már elindultak a szervezetünk kis folyosóin - ugyanannak az állapotnak a szinonímái. ha kívánhatnék, sokszor szeretném még látni őt, ahogy az emlékeimben él, ahogyan legutoljára találkotam vele, ahogyan beszélt, akadozva, szavakat kihagyva és elfelejtve. tisztelni szeretném őt, és lelkem egy részével minduntalan vele lenni. most éppen Hatvanban, az Albert Schweitzer egyik kórtermében, bámulva a fákat, de többnyire őt, és ahogyan egy kétjegyű szám olykor-olykor háromjegyűvé vált a monitor felső tartományában.