1.
a híres detektívek szerették anno egy nagy társaság előtt felgombolyítani a töredezett narratívát, és úgy kiegyenesíteni azt, hogy a szobában tartózkodó tettes már néhány pillanaton belül elkaphatott sanda és vészjósló pillantásokat. mindenki rácsodálkozott ilyenkor, milyen banális is minden, mennyire apró dolgok bizonyulnak késöbb nagy horderejű nyomnak (derridista sallangokat ilyeténmódon bevonva és mellőzve egyszersmind), és mennyire ügyes is ez a bajszos belga vagy a főkötős vénkisasszony, vagy a pipázó francia, vagy a szemüveges kopasz fricc. amikor nyomozni támad kedvem a külvárosi fények egyre gyengébben pislákoló sötét terében, csak egymagam vagyok, lefedem az egész kommunikációs biszbaszt, magammal beszélgetek, és a bennem-van-a-világ mámorában ilyenkor azzal is megbarátkozom, hogy skizoid szólamaim nem hajlanak el a normálistól, magam is normális vagyok, csak éppen másképp, máshogy, másmiért. visszanyomozni a múltat - dőreség. "bolond ember, aki azt kutatja, ami volt" - hangzik fel bennem egy kedves lemezem záró betétje, meg az összes múltbéli hiábavaló fáradozás, hogy életem szeletkéit úgy passzítsam össze, hogy ne legyen köztük üres hely, levegő, és az elkészült ábra úgy illegese magát előttem, mint egy női sziluett a szoba sötétjében, miközben az ablakon kívülről úgy hívogat a fény, hogy elgondolkozom: mennyi árnyéknek kell még elvonulni szemeim előtt, hogy hátrafordulva széttépjem a bilincseket, és megmártózva a kéjben ledobjam magam a méla tudattalan lépcsőházába? szóval oknyomozásaim többnyire azzal zárulnak, hogy bámulom az árnyakat, és elmerengek a lehetetlenen. elmerengek azon, miért is ér egymáshoz két kéz, miért őrülnek meg emberek, ha szemekbe néznek, miért visszhangozzák a pillák rezzenései a gyötrő félhomályt. az utolsó busz ablakain át az autók fényeit nézem, várom, hogy a sofőr beindítsa a motort, és a törzsutasok újra egymásra mosolyoghasanak. az egyik megállóban rámtör a kétely, miért is nem indultam gyalog hazafelé, ezzel is sűrítve gondolataimat, kicsikarva agyszüleményeimből a paranoid - és igaznak tetsző - megoldást. ha így tennék, meglennének az összekötő kapcsok.
2.
mostanában úgy szelem a lépcsőfokokat, mint a szalámit. egyre vastagabbakat, egyre merészebbeket. ugyanakkor, és ezzel lepem meg magam még karácsony előtt, nem gabalyodok bele a mondatokba, leegyszerűsítve azt is mondhatnám, olyan egyszerűnek tűnik az egész. ez a tudat boldoggá tesz, bár ugyanúgy lehajtott fejjel bámulom a helyiérdekű vasút mocskos padlóját, és a hegyesorrú cipőket. a különbség az, hogy amikor felnézek, és észreveszem saját énmagam, egy alig látható félmosoly terül el a neonfények és énközöttem a tükörfunkciójú ablaküvegben. és akkor visszahajtom a fejem, és utazom tovább, és tovább gyűröm, emésztem magam, bámulom az égben elszálló dinnyehéjakat, és a Dunát felölelő füstfelhőt.
3.
lépteimre megrezeg a parketta, végighullámzik a tektonika a bejárati küszöbig, ott félve visszafordul, de elhal a ruhafogas alatti sávban, egy pár csizma és egy hangyatetem között. egy intésemre elhallgat a mobiltelefon, a hívásinfó és a postaláda memóriája törlődik, az összes nyelvi jelölő helyett kis csillagok látszanak, az aksi lemerül. megmarkolom a párnát, és csendben ordítok, szemem kidülled, fogaim kijjebb csúsznak ínyükből, egy-két izmom pedig olymód merevedik meg, hogy valamiféle súlyvonaluk kirajzolja meztelen testem szabásmintáját. ő tűvel és cérnával közelg. összevarr, majd zsebbe varr. ott csücsülök hamarosan egy asztalon. elfojtott kiáltásokat, nyögéseket hallok, majd egy kukatető lecsukódik, evőeszközök hullanak le a földre, valaki meggyújt egy cigarettát, rámfújják a füstöt, megremegek, tüsszentek egyet, kivesznek a zsebből, kihajtogatnak. kihajtogatnak, mint egy narratívát. ott fekszem a földön egy nagy társaságban, egy ember középen magyaráz, néhány öregasszony elájul, egy-két ember röhigcsél. azt mondják, én vagyok az ősok, én vagyok a bűntény. most már mindent értek. az van ugyanis, hogy én tehetek arról, ami velem történt. nem lett volna semmi baj, ha csendben ülök otthon, vágyakozva egy szelet pirítósra, vagy egy új háziállatra, vagy cseppnyi szeretetre így a legvészterhesebb időszakban. kiléptem a házból, és így kezdődött máig tartó bizarr kalandom: az összes találkozás, az idegen szavak, amiket nagy nehezen kisajtoltam valahogy a hangképző szerveimmel, a kiáltások, és a téglafalon hagyott néma csókok, és ahogy megöleltem egy villanypóznát, és összebújtam egy összetekert hálózsákkal. ekkor fölkeltem a földről, leporoltam magam, kiléptem az ajtón, és nyakába borultam egy nőnek, aki mindvégig sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és a nykába borulok, hiszen sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és akkor jó lesz, és akkor elmehetünk majd egy távoli galaxisba. felszálltunk az első űrhajóra. még mindig utazunk.
a híres detektívek szerették anno egy nagy társaság előtt felgombolyítani a töredezett narratívát, és úgy kiegyenesíteni azt, hogy a szobában tartózkodó tettes már néhány pillanaton belül elkaphatott sanda és vészjósló pillantásokat. mindenki rácsodálkozott ilyenkor, milyen banális is minden, mennyire apró dolgok bizonyulnak késöbb nagy horderejű nyomnak (derridista sallangokat ilyeténmódon bevonva és mellőzve egyszersmind), és mennyire ügyes is ez a bajszos belga vagy a főkötős vénkisasszony, vagy a pipázó francia, vagy a szemüveges kopasz fricc. amikor nyomozni támad kedvem a külvárosi fények egyre gyengébben pislákoló sötét terében, csak egymagam vagyok, lefedem az egész kommunikációs biszbaszt, magammal beszélgetek, és a bennem-van-a-világ mámorában ilyenkor azzal is megbarátkozom, hogy skizoid szólamaim nem hajlanak el a normálistól, magam is normális vagyok, csak éppen másképp, máshogy, másmiért. visszanyomozni a múltat - dőreség. "bolond ember, aki azt kutatja, ami volt" - hangzik fel bennem egy kedves lemezem záró betétje, meg az összes múltbéli hiábavaló fáradozás, hogy életem szeletkéit úgy passzítsam össze, hogy ne legyen köztük üres hely, levegő, és az elkészült ábra úgy illegese magát előttem, mint egy női sziluett a szoba sötétjében, miközben az ablakon kívülről úgy hívogat a fény, hogy elgondolkozom: mennyi árnyéknek kell még elvonulni szemeim előtt, hogy hátrafordulva széttépjem a bilincseket, és megmártózva a kéjben ledobjam magam a méla tudattalan lépcsőházába? szóval oknyomozásaim többnyire azzal zárulnak, hogy bámulom az árnyakat, és elmerengek a lehetetlenen. elmerengek azon, miért is ér egymáshoz két kéz, miért őrülnek meg emberek, ha szemekbe néznek, miért visszhangozzák a pillák rezzenései a gyötrő félhomályt. az utolsó busz ablakain át az autók fényeit nézem, várom, hogy a sofőr beindítsa a motort, és a törzsutasok újra egymásra mosolyoghasanak. az egyik megállóban rámtör a kétely, miért is nem indultam gyalog hazafelé, ezzel is sűrítve gondolataimat, kicsikarva agyszüleményeimből a paranoid - és igaznak tetsző - megoldást. ha így tennék, meglennének az összekötő kapcsok.
2.
mostanában úgy szelem a lépcsőfokokat, mint a szalámit. egyre vastagabbakat, egyre merészebbeket. ugyanakkor, és ezzel lepem meg magam még karácsony előtt, nem gabalyodok bele a mondatokba, leegyszerűsítve azt is mondhatnám, olyan egyszerűnek tűnik az egész. ez a tudat boldoggá tesz, bár ugyanúgy lehajtott fejjel bámulom a helyiérdekű vasút mocskos padlóját, és a hegyesorrú cipőket. a különbség az, hogy amikor felnézek, és észreveszem saját énmagam, egy alig látható félmosoly terül el a neonfények és énközöttem a tükörfunkciójú ablaküvegben. és akkor visszahajtom a fejem, és utazom tovább, és tovább gyűröm, emésztem magam, bámulom az égben elszálló dinnyehéjakat, és a Dunát felölelő füstfelhőt.
3.
lépteimre megrezeg a parketta, végighullámzik a tektonika a bejárati küszöbig, ott félve visszafordul, de elhal a ruhafogas alatti sávban, egy pár csizma és egy hangyatetem között. egy intésemre elhallgat a mobiltelefon, a hívásinfó és a postaláda memóriája törlődik, az összes nyelvi jelölő helyett kis csillagok látszanak, az aksi lemerül. megmarkolom a párnát, és csendben ordítok, szemem kidülled, fogaim kijjebb csúsznak ínyükből, egy-két izmom pedig olymód merevedik meg, hogy valamiféle súlyvonaluk kirajzolja meztelen testem szabásmintáját. ő tűvel és cérnával közelg. összevarr, majd zsebbe varr. ott csücsülök hamarosan egy asztalon. elfojtott kiáltásokat, nyögéseket hallok, majd egy kukatető lecsukódik, evőeszközök hullanak le a földre, valaki meggyújt egy cigarettát, rámfújják a füstöt, megremegek, tüsszentek egyet, kivesznek a zsebből, kihajtogatnak. kihajtogatnak, mint egy narratívát. ott fekszem a földön egy nagy társaságban, egy ember középen magyaráz, néhány öregasszony elájul, egy-két ember röhigcsél. azt mondják, én vagyok az ősok, én vagyok a bűntény. most már mindent értek. az van ugyanis, hogy én tehetek arról, ami velem történt. nem lett volna semmi baj, ha csendben ülök otthon, vágyakozva egy szelet pirítósra, vagy egy új háziállatra, vagy cseppnyi szeretetre így a legvészterhesebb időszakban. kiléptem a házból, és így kezdődött máig tartó bizarr kalandom: az összes találkozás, az idegen szavak, amiket nagy nehezen kisajtoltam valahogy a hangképző szerveimmel, a kiáltások, és a téglafalon hagyott néma csókok, és ahogy megöleltem egy villanypóznát, és összebújtam egy összetekert hálózsákkal. ekkor fölkeltem a földről, leporoltam magam, kiléptem az ajtón, és nyakába borultam egy nőnek, aki mindvégig sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és a nykába borulok, hiszen sejtette, hogy egyszer kilépek az ajtón, és akkor jó lesz, és akkor elmehetünk majd egy távoli galaxisba. felszálltunk az első űrhajóra. még mindig utazunk.
No comments:
Post a Comment