Végre eljutottam a Cirkóba, és végre megnéztem a Prágai történetet. Nem csalódtam benne. Rideg dán minimalizmus ötvözve Prága tipikusan közép-kelet-európai atmoszférájával, és a groteszkkel. Kicsit olcsó poén, ahogy a cseh emberek képtelenek megérteni a külföldi vendégek óhajait, de lehet úgy is érteni az egészet, hogy ennek funkciója van. Remekbeszabott jelenet, amikor a főszereplő dánul majd angolul beszél egy cseh énekesnőnek, aki persze szart sem ért az egészből, viszont a fickó így, igazi címzett, illetve a kódot nem birtokló címzett társaságában tud olyan szinten megnyílni, ahogy azt felesége, a negyvenet karcolgató Maya kíván oly sok ideje. Szóval a házaspár a fickó apjának temetése ürügyén érkezik Prágába, majd itt bontakozik ki házasságuk vége - miközben az apuci holtteste Dánia helyett Szingapúr felé tart, a vásznon egy dramaturgialig precíz vívódás szemtanúi lehetünk. Lehettem. Hazafelé találkoztam minden idők legmurisabb buszsofőrjével, de ennyi. Holnap egy heremenutika-előadás és egy bájos oroszóra segítségével próbálok kimászni a mocsokból, amibe az elmúlt napok alatt bekerültem. A szobámban akkora kupi van, mint a legsötétebb egyetemi időszak alatt, valami megpattant bennem, és keményen hanyagolom magam, azt hiszem. Ingázom legbelül, holott tudom a helyes megoldást, várakozom (ki tudja mire), és csak tolom, tolom az időt, hogy végre kiugorjon a helyéről a másodpercmutató, én meg lassan elaludjak, és egy kreált álomvilágban éljem újra életem legbizarrabb kalandjait, mementóit. Nem vagyok biztos abban most sem, hogy teljesen a valóságban lennék, jelenvalólétem befészkelődik a jelen és a valólét közé, hiányzik egy darabka, és nem tudom, mennyi baromságot fogok még összehordani ahelyett, hogy megpróbálnám tömör mondatokba önteni a gondolataim. Ma sem fog sikerülni.
No comments:
Post a Comment