flora está en el labirinto de la fauna

...vagy legalábbis csak szeretném. mert a kapkodás is több a semminél. mert a pátosz is jobb a közönynél. és végül mert az araszolgatás (ide-oda vezeklés) is pozitívabb színben tünteti fel a szereplőt az utólagos emlékezet hibás (műhibás) tükrében, mint az egy-helyben-dasein. kapkodás, pátosz és araszolgatás is volt ebben a keserű évben, egymásra másztak a fogalmak, lebírkozták egymást, de döntő mezőnyfölényt egyik sem tudott kialakítani a többivel szemben. jobb is volt így. az év utolsó negyedében már csak a pillanatnyi elmezavarnak volt betudható a szplíning, novemberben nem is idegesítettek annyira az éveleji hülyeségek, ráadásul ezeket a legutóbbi bejegyzésben foglaltak szerint egy tragikomikus (self-)performance el is oszlatta. úgyhogy most jól vagyok, és várom a sótlan szilvesztert, utolsóítéletestül, harsonástul, bebaszástul. nagy dolgokra nem számítok; az emberek bepunnyadtak, mindenki járja a saját útját vagy éppen a delirium tremens nonfiguratív rajzocskájához hegyezgeti most is a cerkát. nem és nem! komolyan, az is megfordult a fejemben, hogy itthon maradok, végignézek valami filmet koccintás előtt és koccintás után, aztán az újévben ébredek, és sebtiben belevetem magam a munkába, hogy a kezdeteket megnyomjam, és csak valahol a közepén fújjam ki magam, és heveredjek le valami kilométerkőre a téli puszta földutacskája közelében. persze ezt én sem gondolhattam komolyan, úgyhogy holnap talán lesz egy kis lovi, meg egy kis csevej, meg valami meglepetésszerű áhitat, ami majd tündér képében száll le elém. oké, azt látom, hogy az imént befejezett film élményétől még nem szabadultam, de ezt csakis a film (A faun labirintusa, 2006) számlájára írom. filmből most sok van. hamarosan megtelik a 'D:' partíció, de aztán legalább végig tudom nézni őket. ebben a pillanatban érkezett meg például teljes mellszélességgel egy Bunuel. mint a postás a filmjében. váratlanul, mert úgy volt, hogy van még néhány óra addig, de hát a sávszél meg a hátszél, meg az energiák. meg aztán örülök, hogy legalább egy bejegyzéssel többet írtam idén, mint tavaly, bár látható, hogy a hangulatom és az íráskedvem fordítottan (és csavarosan) arányosan viszonyulnak egymáshoz. na tessék, közben még egy film. úgy látszik, érdemes hajnalig ébren lenni. nem lesz újévi fogadalom, és semmi hasonló. örülnék, ha az utóbbi hónapok tempóját át tudnám menteni, és nem lennék szomorú, ha gyakrabban tehetnék fel húsbavágó kérdéseket. de ez talán már telhetetlenség. úgyhogy csomót kötve zavarodott id-em beszélőkéjére, (be)zárom az évet. kulcsra.

-,,,-

megint az átkozott sorsszerűség. egy év alatt marha nagyot fordult velem a világ, de az mégsem lehet véletlen, hogy pontosan egy évre egy tavalyi megismerkedés után sikerült visszalapátolgatni a szart a lóba. direkt élek a főnévi igeneves alakkal, mert senkit nem akarok vádolni, legfőképpen magamat nem. egyszerűen csak történt valami, amin egyrészt meglepődtem, másrészt örömteli volt. az más kérdés, hogy a szálak újból összeértek, így történhetett meg, hogy több múltbéli lánnyal is összetalálkoztam, és még egy szemüveg is eltűnt. és így persze bezárult a kör, diskurzustól okuláréig pedig mindenki sokat okosodott, az emberiség pedig sokasodott. eddig jól alakul a hónap, beüzemeltem a karácsonyra kapott laptopot, igaz, miután az internetet kezelő drivert nagy nehezen installálni tudtam a gépre, a régi gépem - mert megsértődött - bemondta az unalmast. most még nem tudni, hogy az alaplap ment-e szét vagy a vincsi, mindenesetre vagy az a terv hiúsul meg, hogy szüleimet végre bevezetem az internet gyönyöreibe, egyúttal elpaterolhatom a tök felesleges asztalt a szobámból, és kicserélhetem mondjuk egy könyvespolcra, vagy közel 20 gigányi zeném száll el néhány fontos dokumentummal a bináris szamhalmaz fölé-mellé (csak úgy gulyáslacisan). de telhetetetlen, na az aztán nem leszek. a kutatásommal így-úgy haladok, bár most éppen nem megy az, hogy egyszerre három-négy könyvet (ebből kettőt angolul) is olvassak. Szerb Antal elbeszélései óriási örömet okoztak, ahogy Radcliffe The Mysteries of Udolpho című regénye, amelynek nagyon az elején tartok, de már eddig is tanulságos. Kittler lejegyzőrendszerekről szóló traktátusa viszont már nem annyira lenyűgöző, igaz, ez elsősorban abból fakad, hogy marha nehéz a nyelvezete. eddig az egynyolcadán vagyok túl, és bő fél hónap múlva kéne elolvasnom. a karácsony újra kiborít, de legalább az ajándékokon nem nagyon kell törnöm a fejem, sőt annak is örülök, hogy tudom, a laptop után már nem is várhatok semmi mást - elég lesz az online rendelt 11 könyvet kicsomagolni. az egyetemen is megvolt a meglehetősen siralmas karácsonyi buli, amelyet egy kollektív töketlenkedés követett, miután sehová sem tudtunk beülni csapatostul a Szentestére készülő fene nagy budapesti forgatagban, így megcsappanva (féltársaság) egy nemdohányzó helyre sikerült leülnünk, majd hárman átpentünk az egyetemi évek egyik nevezetes ex-törzshelyére, a hörpintőbe, ahol aztán reggelig nyüstöltük a zenegépet. hazafelé megint Solymáron ébredtem a buszon, aztán délután ébredtem fel itthon, és nyüstöltem a gépet, és csoffadoztam. örülök, hogy hamarosan vége lesz ennek az egész (2008-as) rémálomnak, bár az utóbbi hetekre tényleg nem lehet panaszom. most még nem tudom, hogy ez a kezdet vége, vagy a vég kezdete, de majd bizonyára kiderül, hogy milyen tempót diktál az új év, milyen meglepetéseket tartogat, és mennyire tárulkozik ki előttem. reményregényt kéne írni.

fiesta, bandas, (...)

"you got a
butter mouth
butter cup
buttered buns
butter up
black hankie
straight shot
no raincoat
flame hot

(...)

big chuck
young buck
(fist fuck
cock suck)
whats the diff"

???

aquí

*_l_* ))

közeleg a beszámoló ideje az egyetemen, amitől nem azért tartok, mert ne tudnék húsz percen át akár a semmiről is beszélni (persze nem ez lesz), hanem mert az utóbbi hetekben sok mindent alárendeltem a céltudatos olvasásnak, tanulásnak. olyat például el sem tudtam volna képzelni régebben, hogy nemet mondok egy viszonylag jól fizető melóra, vagy a bérletem által akár a végtelenségig terjeszthető mozizás helyett inkább még belenézek egy utolsó utáni tanulmányba a könyvtárban, vagy éppen kissé fáradtan hazafelé bandukolok. a dolog ma kedden kissé megbukott, miután konzulensemmel együtt kitaláltunk egy sokkal érdekesebb, egyúttal nehezebb témát is amolyan bevezetésként a tulajdonképpeni "kutatás" elé. ami nagyobb gond volt, hogy tényleg rá kellett jönnöm, ezen a szinten már nincsen lébecolás és alibizés, nem lehet elsuhanni bizonyos értelmetlen kifejezések, mondatok fölött. ennek tudatában készítettem jegyzeteket de man hegel-tanulmányáról, merthogy a fenséges (mint minőség) az egyik elme annak a mezőnek, amit fel kéne tárnom (karöltve a képzelőerővel, a fantasztikummal, és a medialitással). mindez azt jelenti, hogy a kedd előtt leírtakat akár el is égethetném - nem lesznek jók semmire (azon kívül, hogy azért a sok olvasgatást nem nevezném teljesen feleslegesnek, csak hát amit amolyan romantikakutatás-történetként papírra vetettem, az már nem üti meg azt a szintet, ahol vagyok). foucault, illetve egy róla írott remek kismonográfia keresztezi hát napjaimat, és felöleli todorovot, kittlert, a már említett de mant, és az általa vizsgált német filozófusokat, ehhez jön még egy kis burke, meg egy kis coleridge, aztán ezek után talán lesz már annyi inspirációm, hogy újból elkezdhessek megszövegezni valamit.
szóval november 21-e magam miatt fontos, hogy tényleg megbizonyosodjak arról, van értelme azt csinálnom, amit csinálok. az első két szemeszter már így is kalap-kabát, sokat nem ért, így van mit bepótolni. vannak ötleteim, ez talán örvendetesnek is nevezhető, de időm az nincs, azaz például nem leszek ott a nagy évvégi konferencián, aminek aztán pedig lesz hírverése, nem lesz disznóvágós bebaszás a rokonoknál, nem lesz mámor, és nem lesz ámor. utóbbit fenntartásokkal. az már biztos, hogy a felkészülés hete a mátrában fog találni - na azt a 4-5 napot fogom nagyon megnyomni. és akkor aztán tényleg nincs mitől félni.

la ánima soledosa

there's no secret of living
just keep on walking
there's no secret of dying
just keep on flying

aquí

la confesión

well this is all about my problems to get out of drugs, cause I had enough of that, I've had the college, I've had the earning the money, and the material trip, I just decided I was going to find a new way of life
and so I took off on my bicycle, peddling up to highway one, and found myself one day in Eureka California

aquí

la costa

sótlan volt ez a hétvége. ereszkedett a hőmérséklet, több lett a felhő, lemásztak a mosolyok az emberek arcáról. az én mosolyom is elmászott valamerre, de legalább láttam egy jó filmet vasárnap este: A partot Di Caprióval. a kis taknyos megint jól tolta, és a film is a jobbak közé kapott besorolást nálam. jó, hogy szépen ki lehetett belőle mazsolázgatni A kincses szigetet, A legyek urát, az Apokalipszis mostot, meg A szarvasvadászt, dehát melyik műalkotás maradhatna ki ebből a szórásból? és egyébként is: a főszereplő lelkesedett a vietnámi vérengzést feldolgozó filmekért, így nem is csoda, hogy ezek szüzséjéből egy-kettő beficcent a filmbe is. iskolapéldája a film annak, hogyan lehet komolyabb cselekmény, illetve különféle rogyásig ismételt hatáskeltő elemek nélkül egy fasza kis dolgot összehozni - jók voltak a színészek, szépek voltak a felvételek, és a plot kissé vérszegény zökkenései éppen annyit nyújtottak ezen a vasárnapi napon, amennyi éppen kellett most nekem. pedig a tegnapi tespedtség is elmúlt, és a múlt heti mátrai képek is szétfolytak annyira az emlékezetemben, hogy már nem okoz gondot a meglétük. kicsit olyan körbe-körbeforgás volt ma is, olvasgatással, meg agyalással, de sok kézzelfogható nem kerekedett ki belőle. egy-két sort hozzáírtam a készülő első fejezethez, de nem többet. ami a legidegesítőbb, hogy már így is három dolgot olvasok egyszerre, és úgy látom, el kell kezdenem végre a fantasztikumról is írógatni, és ez azt fogja jelenteni, hogy egy egész könyvoszlopot olvasgathatok majd rotációs rendszerben, ez pedig kimerítő tud lenni. hacsak. hacsak nem.

-_-

eddig még fel sem tűnt, hogy a kutyák vonyítása, és a sziréna hangja mennyire szépen harmonizál. fejemben már el is készült egy jó kis muzsika, már csak a dobalapot kell legyártanom, meg valami éteri női hangot keresnem, és kész is. a legfontosabb, hogy végre szerezzek egy számítógépre csatlakoztatható szintetizátort (is) - zenét akarok fabrikálni!

eins, zwei, drei...

néztem a vászonra vetített képeket. az előttem lévő sorban, tőlem balra egy-két székkel a lány újból a vállára terítette a kendőt, mint kedden. nem láttam sokat az arcából, mert a mozi új székeit úgy alakították ki, hogy a néző úgy süppedhessen el benne, mint a rosszízű emlékek. a film közepénél kiment. egy ideig még reménykedtem, hogy csak rosszul láttam, hogy ez is csak egy a mozgókép által sugallt delíriumos mementókból, de tévedtem. egy hely megürült. hézagos lett a nézőtér. hazafelé minden bizonnyal felnevettem volna, ha egy megszáradt falevél spirálmozgásnak engedve hullott volna a cipőm orrára. de csak rugdaltam a leveleket a gyér világításban. telihold volt, és a foltos égitest csak nagy ritkán bukkant elő az égig érő fák foszladozó lombkoronái közt. a fénysávok szinte már zebrát festettek a hazafelé vezető töredező aszfaltcsíkra, így nem kellett oldalról felbukkanó autóktól, dudálástól tartanom. persze még így is valami hülyeséget álmodtam.

~_~

mára leapadt a gyulladás, ki tudom nyitni a számat. négy-öt napja nem gondoltam volna, hogy valaha eljön ez is, bár holnap reggel még vár rám egy fogorvosi vizit, majd feltehetően beutalóval a kezemben egy verejtékes trip a szájsebészetre is. rendesen szedtem az antibiotikumot, fájdalomcsillapítóra nem is volt szükségem. az első gyógyszeres esti kiruccanásom alkalmával még ráparáztam arra, hogy ihatok-é alkoholt vagy sem, de aztán ittam, és nem lett semmi, aztán jegeltem is a fájó gócot, aztán el is múlt minden. örülnék neki, ha nem lenne vésés a vége, de mivel most is érzem, hogy ez az átkozott bölcsességfog kijjebb kéredzkedett, feltehetőleg kell majd vele csinálni valamit.
teljesen más. van egy ismerősöm. az ismerősöm blogot ír. nem olvasom rendszeresen, mert nem tudnám rendszeresen olvasni, és a blog íróját is csak fenntartásokkal tudom kezelni. jó kis blog ez, és vitathatatlan, hogy tők őszinte, már-már naívul őszinte, éppen olyan, mint a gazdája. jók benne a bejegyzések, csak néha kicsit fárasztóak és mesterkéltek, de egy maroknyi ember vissz-visszajár, és bőszen kommentel, ahogy ez lenni szokott. meglepődve láttam ma este, hogy a legújabb bejegyzésre közel háromszáz komment jött. belemásztam hát a szövegbe, meg a kommentekbe, és megbizonyosodtam arról, hogy ez az újabb példa arra, amikor az őszinteség felér egy öngyilkossággal. a poszt Budapest és Prága képéről szólt, illetve arról, hogy utóbbinál az előbbi sokkal szebb, csak hát a jó magyar betegség szerint szarunk az egészbe bele. az utolsó megjegyzésig minden stimmel, ebben az ismerősöm megjegyzi, hogy még nem járt Prágában. puff. ez így, ilyen formában drabális hülyeség volt. jöttek is a kommentek erre vonatkozóan, Szerző pedig látható zavarban próbált egy-két kiragadott véleményre reagálni. nem akarok állást foglalni a problémában, pedig jártam is Prágában. ha állást akarnék foglalni, kommentelnék. oda. már csak arra vagyok kíváncsi, mennyi lesz az elkövetkezendő bejegyzések kommentszáma.

dientes

két napja bejelzett az agyam, és akkor még azt hittem, a három majdnem ihatatlan fröccs miatt. azóta kiderült, hogy valószínűleg a számban zajló folyamatokra figyelmeztett a testrész, amit Woody Allen valahol a "második kedvenc testrészének" nevezett. elkezdődött fészkelődni a jobb alsó-hátsó nagyőrlőm. és piszkosul szar éjszakám volt tegnap, és lesz feltehetőleg ma is. mindenben blokkol az el-elmúló, majd teljes erejéből felzúgó fájdalom. holnap megyek el fogorvoshoz, utána meg az egyetemre - előre látom, milyen vicces lesz. az még kérdés, hogy hová küldenek majd, egyáltalán elküldenek-e valahová, mert talán pici esélyem arra is van, hogy kiderül: semmi gond, csak hát a bölcsességhez vezető út nemcsak az életben rögös, hanem a szájüregben is. azután, hogy a neten utánanéztem a bölcsességfoggal kapcsolatos sebészi eljárásoknak, éppenséggel nem vagyok optimista a fájdalommentességgel kapcsolatban. egy találkozó már ugrott, a Mátra is ugrott, és ha ez lesz napok múlva, akkor a Fassbinder-retrospektív is ugrik. azt már megsiratnám. persze legfontosabb az egészség. mindezen felül még egy dolog aggaszt: egy normális szájban négy bölcsességfogra van kapacitás. akkor most negyedúton lennék???

what should I say?

"az a szerencsétlen, aki ezeket a sorokat írta, mérhetetlenül áhitozik a szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni" - kemény sorok, háromszorosan aláaknázva. most, hogy legújabb döntésem folyamán nem a monitort bámulom bagózás közben, hanem a szoba egy másik falát a fotelban ülve, volt időm többször egymás után elolvasni a régi ELTE-épületből ellopott Jordán-est plakátjának első mondatát a Szabad ötletekből. mekkora kibaszás legnagyobb költőnkkel, hogy a legtöbb magyar szerző közül talán csak őt nem lehet csupán vezetéknévvel emlegetni egy írásban. hogyan is hangzana: József halálának körülményei máig tisztázatlanok...

O0o-o0O

mivel a blogom egyúttal én is vagyok, nem csoda, hogy miután magamat is elhanyagoltam az utóbbi időben, ide sem írogatok egy ideje. aztán a dolgok úgy hozták, hogy újra felébredjek. szerdán például szüretelni voltam Budaörsön, hétvégén pedig egy szervezett, de számomra a derült égből villámcsapásként érkező, azaz teljesen spontán túrán vettem részt a Mátrában. E. kérdezte még a hét elején, nincs-e kedvem velük tartani. mondtam: igen. kicsit faramuci volt a helyzet, hiszen pont a nyaraló szomszédságában szálltunk meg, így miközben a második nap hevesen bányásztam a zsebemben lapuló papírpénzek között, hogy összeszedjem a befizetendő pénzösszeget, éppen azt láttam, hogy tesómék elcihelődnak a szomszédból. de egyébként ezt leszámítva teljesen jól éreztem magam. az első napon egy tizenhat kilóméteres, másnap egy közel tíz kilóméteres túrát nyomtunk le, szép helyeket láttam, és igazán sajnálhattam, hogy még mindig nem vettem arra a fáradságot, hogy beszerváljak egy olcsóbb digitális fényképezőgépet. és persze a világ kicsisége megint teljes valójában tárulkozott föl, hiszen a két számomra ismeretlen fiatalember közül az egyik hozzám hasonló vezetéknévvel bír, míg a másik első barátnőm faszija volt előttem nem sokkal. ezzel a két fiatalemberrel aztán az első nap éjjelén parázs vitába keveredtem - a kokárdától indultunk el, aztán egymás hátán vertük a nyálat, de komolyabb gond nem lett belőle, legalábbis engem nem nagyon hatott meg a dolog, másnap ugyanúgy röhögtünk, piáltunk és vágtattunk át a susnyáson, mintha mi sem történt volna. ezt az egészet valami nagytakarításhoz hasonló formatként fogtam föl, így hát itthon is felgányoltam a szobát, és elkezdtem komolyan venni, hogy hamarosan be kell számolnom arról az egyetemen, mit is haladtam egy év alatt a disszertációmmal. ha tényleg fél órában kell beszámolni, akkor akár most lehúzhatom magam.

lluvia y gabardína

még egy utolsó pillantás a levelesládára lefekvés előtt, majd csodálkozás, hiszen délután már töröltem egy Pink Floyd-hírlevelet, és most újra egy, reflexből katt, de aztán vissza a kukába, és újabb csodálkozás, ez egy napon belül a második hírlevél. az ok a hirtelen halálhír. a PF alapítói közül Syd után Richard Wright, a mindig szótlan billentyűs is megváltotta a jegyet, messzire el a földi siralomvölgyből. szenzációs zenész volt, mint a társai bár soha nem volt rá jellemző a reflektált brillírozás, a színfalak mögött végezte a dolgát, és nyilatkozott, ha kellett, bár a Pompeii koncertfilm alapján az a gyanúm, Davidéknek úgy kellett győzködniük, hogy 'c'mon Rick', mondjad már meg te is! az Ummagummán ő ezzel vette ki a részét. szólókarrierje nem sikerült valami frappánsan, de vitathatatlanul köze volt a PF-jelenséghez. amikor David Royal Albert Hall-beli koncertjén megjelent, mint 'featuring', már nagyon rosszul nézett ki. anno gyanakodtunk erre-arra, de legalábbis a híradások szerint a rák vitte el.
úgy látszik, ez az egész csak megerősíti az egész napon áthúzodó nosztalgikus ábrándozást. azon tanakodtam, mi köt annyira azokhoz a helyekhez, ahol az érintésvédelmi trip kapcsán megfordultunk. talán a munka emléke? vagy a látszólagos felhőtlenségé? a mai is ilyen volt: a rákospalotai szociális foglalkoztató közmunkára ítéltetett arcokkal, értelmi fogyatékosokkal, nyugdíjasokkal, fóliázógépekkel, és esővel. na a közmunkára ítélt faszi éppen nem volt semmi. valahogy szóba elegyedtünk, cigiztünk. az ég tudja mit követett el, nem is érdekel, barátságos volt. bár a nyúzott alkesz arc, a lófarok, és a kereszt alakú heg az orrnyergén nem volt éppen bizalomgerjesztő. egy újabb elbaszott indián ebben az átkozott skanzenben. hamar végeztünk, holnap folytatjuk, itthon döglés, kiütéses Fradi-győzelem a Szolnok ellen, óvatos bizakodás, azóta meg a már említett incidens - és ami azóta jött. most talán még belefér egy félórányi Szilágyi-olvasgatás is. zseniális ez a fazon! hogy nem hallottam róla 25 évig? jeélenleg sokkal nagyobb nyelvzseninek tartom, mint EP-t, a sztorik pedig Bodort és Krasznahorkait karcolgatják. elég erősen. a Hollóidő sokáig egy rébusz volt, de így belemelegedve, közel kétszáz oldal után hálás lehetek Gének, hogy kölcsönadta. mert ugye Szilágyit eddig csak kölcsönkönyvekből olvashattam. hogy lecsapjam a félmagas adogatást, azt is mondhatnám, várom már, hogy az a kurva kút megteljen kővel, aztán vihetnek is, ha akarnak...

=_=

a szerkit kihagytam, és ezzel a lendülettel még az időközben megképződött esti berúgási potenciált is sárbatiportam, azaz írtam egy esemest a volt munkatársamnak, hogy mégsem tartok velük. sajnáltam. ehelyett D.-vel elmentünk G.-hez, és meccset néztünk, és békási mojítót iddogálva beszélgettünk hajnalig, majd indultunk el, hogy aztán D.-vel a liftben arra a következtetésre jussunk, hogy akár vissza is mehetnénk, így folytatódott a félspontán tivornya, elfogytak a sörök és a jégerek, megcsappant a rumadag, az egyik gazdija fölött siránkozó-morgó busset pedig bealudt a lábaink alatt. az óbudai buszállomás éjjel-nappal nyitva tartó étkezdéjében vettem egy hamburgart, ami nem volt jó, ellenben nagyon jól esett, és buszom új megállójához átbattyogva leültem a sofőrpihenő-kasznit övező kis füves rész sarkára, tekertem egy cigit, és egyre álmosabban figyeltem, amint egy-két ember felszáll az időközben begördülő első buszra.
a lányra vártam, és ha megérkezett volna, akkor úgy gondolom, megnyugvás töltött volna el, és az életöröm szikrái. de nem jött. persze nem volt rá semmi esély, így legalább semmiféle negatív tapasztalatból származó meglepetés vagy fless sem rontotta tovább a kedélyállapotomat. egyszerűen csak jó lett volna később otthon nem csak úgy bedőlni az ágyba, és két másodperc után máris aludni, hanem egy lassan eltűnő emlékkép hatása alatt róni a mesterséges mennyország jól ismert köreit a mindennapos delírium megérkezte/beállta előtt. de nem így történt, így tehát azonnal elaludhattam, és dél körül keltem, és akkor ettem, meg kávéztam, aztán idáig még több részletben ettem, és megnéztem, ahogy online menedzselt kosárcsapatom bejut a kupa legjobb 64 csapata közé egy rendkívül izgalmas meccsen. az örömteli események eddig tartottak, már ha nem számítom a Centauri-olvasásból eredeztethető örömbuborékokat, amik csak szálltak és szálltak, és csak soká pukkantak szét valahol a sarokba szövődött nem látható pókháló-foszlányok miatt, vagy a légnyomás miatt, vagy a termodinamika kitudjahányadik tétele miatt. ott tartok, hogy nem tartok sehol.
mindenesetre a pörgés beindul jövő héten egy-két méricskéléssel tarkítva, gondolom, majd visszatérnek a hónapok óta nem látott barátok és évfolyamtársak, talán néhány új arc. talán nem.

+_-

a mai nap egy kedves szarrá-ázással indult a régi fóti úton, amiről eddig azt sem tudtam, hun van. már tudom. egy oviban folytatódott az érintésvédelmi kaland egy áramvédő kapcsolóval, és egy nevetségesen rövid jegyzőkönyvvel. tele volt poronttyal a hely, így nem is nagyon tököltünk a méricskéléssel, ami rosszabb, én sem tököltem itthon a jegyzőkönyvvel. inkább aludtam, és mikor felkeltem, azt következtethettem vissza (néhány szokásosan vészterhes álomfoszlány mellett), hogy elaludtam a nyakam. leszambáztam egy kávéért, és komolyan mondom, gőzöm nincs, mit csináltam egészen idáig. hosszú perceket töltöttem azzal, hogy kisilabizáljam, mi is lenne jobb, elmenni a következő szerkesztőségire, vagy nem. a mérleg egyik oldalán egy focimeccs, és egy kellemes lerészegedés, a másik oldalon a legüdítőbb társaság, és feltehetőleg egy bebaszás. a probléma persze az üdítő társaságban rejlik... előre látom, ahogy - szokás szerint - egyre lejjebb süppedek, egyre inkább nehezemre esik elindulni akármerre is, miközben hallgatom a... nem is, miközben hallgatok. végülis semmi károm nem származik abból, hogy kihagyom. könyv akad itthon is, feladat még inkább.

sufrimiento

indulás előtt két órával itt ülök újból, miközben hallom lentről a különféle szavakat, jelzős szerkezeteket, indulatokkal teli mondatokat. szinte látom, ahogy fröcsköl a bajuszról a sörcsepp, és tesped az elnyomott, kimondatlan gondolat. én inkább elvonultam. könnyed negyedórákra kapcsolódom be a beszélgetésbe, ami nem is annyira nyomasztó, tekintve, hogy alapvetően semmi bajom nincs az újból hozzánklátogató rokonyokkal. titkon abban bízom, hogy az este majd kárpótol. búcsúbuliba vagyok hivatalos, N. hat hétre Szentpétervárra megy. talán méltó lesz ez a szombat arra, hogy végleg lezárja a nyarat, bár a melegrekordok csak dőlnek és dőlnek. az ősznek semmi nyoma. indián nyár van.

soping con presentación

a konferencia annak rendje és módja szerint lezajlott. lenyomott, hogy ismét egy kis előadóterembe zsúfoltak be minket, látszólag nem érdekelt senkit az egész, csak az előadókat, illetve egyes előadók barátait/barátnőit. például E.-t. vele mentem el az ebédidőben ebédelni, majd ünnepélyes ruhát nézni a vesztendbe, meg egyéb helyekre. jót csevegtünk, miközben közösen próbáltuk felvenni a harcot a hömpölygő embertömeggel, algaszaggal a hallban, hugyszaggal a placcon. jó volt, csak elfáradtam. itthon már csak a csendes vegetálás maradt.

falta

miután befejeztem a dolgokat, és úgy döntöttem, hogy lehetne már pihenni is egyet holnap délelőttig, még megnéztem egy blogot, amit már réges-régóta nem. hiba volt, de már rájöttem, valahogy keresem is ezeket a hibákat. hiszen nem véletlenül huppannak le mellém az utolsó busz csövesei, részegei, hogy tarháljanak, cseverésszenek, vagy éppen lehányjanak (na jó, utóbbira azért még nem volt példa). amint fölszállnak a buszra, már tudom, mellém fognak lehuppanni. itt van a hiba forrása. az én-aztán-tudom-hogy-most-ez-meg-az-lesz. ezt kéne kiiktatni. mint ahogy ki kéne iktatni bizonyos webhelyek látogatását, meg talán ráférne egy jó nagy format a gépemre, miután a fájörfoksz egy olyan felhasználónevet is megörzött a frímél nyitólapon, amihez aztán már tényleg semmi közöm (a jelölőhöz tartozó entitás jól elvan, legutoljára fél éve láthattam, egy büdös szót sem szóltunk egymáshoz, de tudtam, hogy ez lesz). na igen. már megint. akkor is tudtam. egy háromlábú szék, és némi kéngőz társaságában görög jósnak is felcsaphatnék, bár én inkább a levelekből jósolást vállalom föl úgy, hogy nem is jósolok, csak jót alszom a leveleken, ha úgy adódik. szóval úgy aztán tényleg nem fogom tudni összevarrni az énképem, ha ilyen vakmerő kirándulásokat teszek a neten. kíváncsi vagyok, mikor fogok már csak röhögni az akadozott vaginamonológon, meg persze az egész kacifántos történeten. egy évet azért várok, addig nem esem pánikba, addig még 4-5 hónap. belefér. szóval a kikapcs előtt még beleolvastam egy másik szövegtérbe is, és kicsit megnyugodtam.

felicidad

az apró örömök viszik előbbre az embert. most éppen az, hogy sötétben is úgy ismerem a házat, ahol élek, hogy majdnam azonnal megtalálom a villanykapcsolót a lépcsőfordulóban, illetve a kilincset a földszinten. szerencsémre a hűtőgép világítása annak rendje és módja szerint üzemel, így csak azt kell felidéznem, hová is tettem az italt, amit most itt fogyasztok a számítógép előtt ülve, gépelve, merengve ezen-azon, hallgatva a két ventillátor halk zümmögését, meg ahogy a dohány serceg, és persze az éjszaka apró zajait, kutyák vakkantásait, ágak csörgéseit, a napszítta fapad félhalott rostjainak tülekedését, üzekedését. a teljes telítettség utáni öröm perceit élem. megpróbálom az egyikkel pótolni a másikat, ami lehetetlen. az egyik csak időleges, a másik - eddigi tapasztalataim alapján - sokkal inkább fekvő nyolcas. vagy legalábbis ennek az érzetét kelti bennem. a lehetőségek adva vannak, és kihasználásra várakoznak valahol. a döntés a kezemben, parancsomra vár a kivégzőosztag. tíz elitkatona, immár percek óta ugyanabban a pózban állnak, szorítják fegyvereiket, homlokukon izzadságcsepp gördül lefelé, de nem pislognak, amikor a sós lé a szemükhöz ér. várnak. az elítélt már régen eloldalgott, a katonáknak csupán az én vezényszavam jelenti az alig látható cérnaszálat az élet és a halál közt. de aztán én is odébbállok, felállok a rendezői székből, pihenőt hirdetek. rögtön jönnek a sminkesek, a sztár pedig bevonul a konténerbe egy lánnyal, akit az imént csípett fel a rajongók közül. megörjít a sivítózás. nyugalmat akarok. de persze telhetetlen sem akarok lenni, nincs okom panaszra. elborzaszt ez az időtlenség. arra várok, hogy beinduljon egy-két héten belül a pörgés, és a ritmus (és jajj, egy újabb áthallás, de nem tagadom, ezt is elloptam, igen, "fontos a ritmus"). kitaláltam, hogy eljárok úszni, meg futni, de ehhez is az kell, hogy átessek végre a feladatokon, illetve megoldjam őket, lemenjen ez a szeptember eleji konf, meg hogy egyáltalán megírjam rá a szöveget. szépen elterveztem, hogy minden egyes sportos napon cigi és koffein nélkül indítok (már rossz), majd leúszva sok-sok hosszt, túrós buktát és egyéb nyalánkságokat (pl. rostos gyümölcslevet) betolva mászom tovább valamerre, például könyvtárba. vagy egy kocsmába, de hát ezzel negálnám a fáradozást. nem is tudom. persze tudom, hogy miért kiáltanék állandóan, ha lehetne azt. tudom, hogy mi hiányzik - hogy ilyen szentimentálisan fejezzem ki magam. de a szentimentalizmuson van a hangsúly, bár nem erre akarnám helyezni. igen. ezt akkor most le is tudtam, köszönöm, oké, csüssz.
nyitok inkább egy új bekezdést, úgysem látom, mit csinálok. nem tudok vakon gépelni, így a hibelehetőségek lehetséges forrása igencsak táplálja a vélekedést: összevissza írkálok-firkálok. próbálok megragadni valamit, amit lehetetlen megragadni. írásjelekbe önteni a pillanatot, vagy farigcsálni az ékezeteket és a mondatzáró írásjeleket. minden kifuttatható egy végpontra: ténykedésem közepette is várok. és szemlélődöm. nézelődöm a villamoson és a buszon, felpillantok a könyvből minden megállónál vagy elemelem a tekinetetm az ablaktól, ha valaki elvonul mellettem. most már kíváncsi vagyok az emberekre, régen féltem tőlük. gimnazistaként egy kész golgota volt följönni a föld alól a mozgólépcsőn a város legmélyebb állomásáról, manapság keresem a pillantásokat. és nevetek. ez a legfontosabb, azt hiszem. legyek bármilyen szar alak, amikor kilépek az ajtón, és legyek bármennyire koki a tömegközlekedés performanszának félig tudatos és beleértett résztvevőjeként, az emberek figyelemmel tartása mosolyt csal az arcomra. teljesen nyugodt szívvel megnézem egy tizenhárom éves lány seggét (hiszen kiteszi a kirakatba), és odapillantok, amint korosabb, deresedő hajú egyedek smárolnak (hiszen fölvállalják). és akkor hümmögök magamban. és kicsit boldogabb lesz minden.
na, úgy látom még mindig nincs vége, ezért egy újabb ENTER, talán kéne valami zene is, de az órára pillantva látom, hogy hamarosan vége ennek a mámorító irkálásnak. holnap ugyanis megint frissnek kell lennem, bár a mai produkcióm meglehetősen kielégítő volt. megint belekezdtem ebbe-abba, haladtam, e-maileztem, olvastam, okultam. okkultan. még filmet is néztem este, ráadásul szellemtörténetet, a sátán kutyáját a szőr artúr konan dojl tolmácsolásában. ilyen volt a mai nap, de a lényeg nem ebben állt. a lényeg az, hogy amint a cím mondja: boldogság. az eszményi állapot, legyen az mesterségen úton előidézett vagy természetes dolgoknak betudható. ez van. ez most van. és remélem kitart.

(*_*) www (-_-)

az orosz medve felébredt ötvenéves téli álmából: Zenit - Manchester United 2:1 Monacóban. BL- idénnyító meccsnek is fantasztikus volt, meg úgy egyáltalán. jó volt ejtőzni Arsavin cselei és Scholes kiállítása (juhéjjj!) közben, hiszen sok sört magamba döntöttem, ezzel alibizve, hogy ne kelljen hajnalban névjegyek adatait begépelnem a rendszerbe, vagy jegyzőkönyvet írnom, így most elteszem magamat holnapra, hogy friss legyek és lelkes. és itt van egy esti elalvós zene is (mindezt azért, mert amikor jó néhány nappal ezelőtt kiosztottam ismerőseim között több millió karma pontot, illetve egyiküktől inkább levontam, ez utóbbi ezt az egész aktust egy közös ismerősünkre terelte, így ezzel a számmal dialektikusan azt bizonygatnám, hogy á dehogy, én aztán ártatlan vagyok, mint a ma született járvány) - szöveget ezúttal azért mégsem, aki nem tudja közben végigdúdolni legalább a refrént, attól rögtön le is vonok rengeteg karma pontot :)
- hogy árnyaljam az előbbieket: szóval én tisztában vagyok azzal, hogy kilenc gazdag hónap nem múlik el nyomtalanul, és hogy át-átszüremlenek az emlékek és beidegződések a beszédaktusokban, de talán nem kéne ezt az orrom alá dörgölni. mert ezt nem komálom. és kristeva egyébként is megmondta. meg aztán hogy tudálékos legyek, de nagyon, a Saját megismeréséhez vezető út megjárásához elsősorban a Másikat kell megismerni. vagy mi... -><-

*_-

"tomorrow is near, tomorrow is here" - ezért még gyorsan, amíg még lehet, teret nyitok a gondolatoknak. az utolsó összetegeződés a házban például, újabb jel ez az emberszámba-vétel arra, hogy a crossover megtörtént - cseppet sem váratlanul. az utolsó mérési napon (egy hétig szünetelés) még utoljára megnézhettem a lányt magamnak, mielőtt elkerekezett volna. még kondenz csík sem volt. aztán egyszer felbukkant, mint egy jelenés, már ha ő volt egyáltalán, lehet, hogy megtréfáltak az égiek. aztán ahogy jött, el is oszlott a látomás. aztán itthon a napokban megszokott rituálék sora, kiegészülve egy focimeccsel, amit harmincöt percig bírtam. nehéz három nap vár rám, írnom kéne, dolgoznom kéne. no meg a jegyzőkönyvek. no igen. kicsit besűrűsödött a nyár vége.

*...O

elhajlott védiérintkezőjű, falból kilógó dugaljak, hiányzó kötésdoboztetők, fénycsőarmatúrák, szétszedett villámhárítók, nyári szünetből visszatérő tanárok, találkozások, szólamok, összehúzódó szemöldökök, repedező bőr, görög tengerparton lebarnult bőr, piros topánok, kapcsolótér, a büfé, ahová nem jutunk be, segítőkész takarítónők, bociszemű takarítőnők sortban, melltartóban, melltartó nélkül, miután rákospalotai turisztikai információk, "ott az Opál utca, itt meg ez meg az", később "adjál egy csavarhúzót", "lemértük már a folyosói armatúrát az osztályteremből?", aztán pácolódás a kocsiban, lassú hazajövetel, elkapott pillantások, fantasy and imagination, i mean... the difference between them, depeche mode, verve remixed (god bless ella fitzgerald), bágyadtság, bealvás a buszon.
az érintésvédelmi felülvizsgálat jegyzőkönyve hasonló hangulatban készül. a CTRL+C és a CTRL+V áldásos tevékenysége a nyolcszázadik mérőpontnál. a takarítőnő képe, aki emlékeztet első barátnőmre. valami furcsa érzés. mintha a Késmárk utcában járnék 1999 nyarán - Julius Meinl, és a meszticek. rengeteg tennivaló itthon. elolvastam a januári bejegyzéseket - visszatekintve, a well-suffering esete. akárcsak most. akárcsak ma. akarcsák ebben a soha meg nem fogható pillanatban. holnap pedig élesedek, úgy láttam az adminban. a fejhallgatóm teljesen leamortizálódott. újabb tétel.

O_o

a 'szoktatom szívemet a csendhez' feliratú attitűddel nem lenne semmi baj, ha nem pont most hívnának fel azzal, hogy menjek le gólyatáborba, ha nem pont most kéne újból az érintésvédelmi felülvizsgálatok írnoki szerepét betöltenem egy negyven fokra felforrósódott rákospalotai gimnáziumban, ha nem pont most lenne sok dolgom, ám ezeket folyton tologatva nem pont most kattannék rá úgy bizonyos számítógépes örömökre, mint 15 évvel ezelőtt.
mert egyébként ténylek szoktatom szívemet a csendhez, és majdnem minden úgy is történik, mint a versben, legalábbis a vers ezt követő gondolatában: állandóan végigpörgetni az agyamban az elmúlt idők hülyeségeit, ezt az eddig marha kiábrándító évet, minden sötét mozzanatával együtt. és most mindezt csak fokozza a kánikula, amit egyre inkább nem bírok. bezombulok a melegtől - a szobámban nyitott ablak mellett van napközben kb. 30 fok, azért csak ennyi, mert éjszaka lehűlik a levegő kicsit, az ablak meg akkor is nyitva.
kár lenne félremagyarázni, az idegesít, hogy bizonyos pillanatokban vagy a macskát simogatom, aki valami túlvilági ötlettől vezérelve mászik rá a sötétben az ágyamra, és dörgölőzik az ágy mellett sorakozó könyvek sarkainak, vagy másik esetben a gépet nyüstölöm, mindezt azért, mert blokkol a csend, és ez a fájó nyugalom. pont most nem nyugodtnak kéne lennem, de látom, majd akkor érem el a kívánt állapotot, ha majd a fagyos télben már senkinek sem lesz kedve mást csinálni, mint hazatérve bebújni a meleg takaró alá, és elrebegni valami imafélét, hogy jöjjön már a jó idő, meg ilyenek.
ma találkoztam Trivulzióval, aki éppen azzal bizonyult kimondhatatlanul fárasztónak, hogy azt ecsetelte, képtelen mostanság szemezni. mert - mint elmondta - ezzel ha volt is baja a régi időkben, mégsem volt - ahogy fogalmazott - ennyire csüggeteg a helyzet. állítólag a mai nap folyamán egy rákospalotai vedelés után kissé csoffatag hangulatban - amit csak fokozott a neogót-szocigót templom látványa a kihalt kerület panelnegyedének bejáratánál - egy lányra lett figyelmes, és hát ahogyan szokta, kicsit félénk pillantásokkal próbálta belopni magát a látómezejébe. de nem, és nem. inkább a Dunát, inkább az épülő irodaházakat, inkább egy kényszeredetten himbálódzó nejlonzacskót, inkább egy gyermekét tanítgató apukát figyelt, inkább lekötötték őt bőrének mozdulatai (ahogyan az öreg és kiszáradt bőr egyre inkább összefonnyad, ráncokba tömörül, izzad és büdösödik), meg a sínpáron nyikorgó villamos hangja, meg jelen estendő borús életelemei, amik Trivulziónál ezúttal január környékén összpontosultak. a lány vissza se nézett, amikor leszállt a villamosról. no feedback. akkor találkoztam régi barátommal, miután eme esetet feldolgozandó magába döntött három korsó sört és négy vegyest az óbudai piac egyik kocsmájában. nem vigasztaltam, nem is szóltam semmi olyat, amilyet ilyenkor szokás. faképnél hagytam.
(záróakkordként szerepelne itt egy link és egy dalszöveg - Radiohead: Evertything In Its Right Place -, ha nem lenne fél egy, és ne lennék rohadt álmos. mekkora hülyeség is ezzel vigasztalódni, mármint azzal, hogy minden rendben, akkor amikor semmi sincs, most éppen csend sem. zakatol az agyam.)

*_*

zajlik az olimpija. eddig jól láthatóan magyar aranyérem nélkül, de a tököm teli a fanyalgókkal. elég csak megnézni az összesített, azaz nyári és téli olimpiai érmeket is tartalmazó éremtáblázatot, ahol úgy vagyunk első tízben, hogy a téli játékokon egy áldott aranyérmet sem szereztünk. ennyi. a sok okosmikulás nem gondol arra, hogy ez a tipikus magyar pesszimizmus esetleg kihathat a még pekingi kosztot fogyasztó sportolóinkra? a csúcs persze Schmitt Pál, a remek sportoló és tagadhatatlanul kiváló képességekkel megáldott sportdiplomata, aki viszont amióta politikai pályára (is) állt, dönti magából az ordenáré baromságokat. szerinte a kormány tehet a (!) sikertelenségről. évekkel ezelőtt nem mondtam volna, de már állítom, visszamehetne az eke szarvához krumplit duggatni.
más. svéd nagynénikém hamarosan ellátogat hozzánk. ez minden bizonnyal feldobja már a közhangulatot, amivel úgy egyébként nagy gond nincs. minden csordogál a megszokott rendben, így sziget alatt nekem sincs nagyon hiányérzetem, jól elvagyok itthon a textusokkal, és az olimpijával. mivel a napokban befejeztem a nagy focimenedzserelést, több időm is akad némileg hasznosabb dolgokra. nem is olyan régen megint volt egy találkozó a régi osztálytársakkal, ami egy taxizással ért véget, de jól alakult. keservesen berúgtam mán megint, és csak az zavart, hogy a társaságunkban lévő külhoni kislány ilyen állapotban annyira sem élvezhette angol nyelvi kompetenciámat, mint úgy egyébként. megbeszéltük, hogy talán felmehetnénk a mátrába, ahol egyébként voltak szüleim is egy hétig, én is egy hétig, bár egyedül, illetve nem egészen egyedül, de erről egy szót se, hiszen megígértem magamnak, hogy a titkot rejtő levél pecsét felnyitását a Jóistenre bízom majd a harsonák és ítéletek soha meg nem érkező napjáig. a nyár úgy alakul, ahogyan vártam: semmi felesleges mozzanat, kicsit négyszögletes mindennapok, de legalább szemernyi haladás és előrelépés. tegnap baszogatott egy kicsit a féreg ímélen, hogy nem jó úgy, ahogy csinálom, de ennyi simán belefért. egyszer úgyis megadatik majd, hogy jól picsán rúgjam.
és hogy legyen egy másabb is: aquí. egyrészt azért, mert a flaming lips válogatásán van, másrészt mert "kifejezi jelen lelki állapotomat", harmadrészt pedig akkor tartanám égőnek, ha orrba-szájba hallgatnám, de hosszú idő most akadtam rá először.

I'm not in love
So don't forget it
It's just a silly phase I'm going through
And just because
I call you up
Don't get me wrong, don't think you've got it made
I'm not in love, no no, it's because..

I like to see you
But then again
That doesn't mean you mean that much to me
So if I call you
Don't make a fuss
Don't tell your friends about the two of us
I'm not in love, no no, it's because..

I keep your picture
Upon the wall
It hides a nasty stain that's lying there
So don't you ask me
To give it back
I know you know it doesn't mean that much to me
I'm not in love, no no, it's because..

Ooh you'll wait a long time for me
Ooh you'll wait a long time
Ooh you'll wait a long time for me
Ooh you'll wait a long time

I'm not in love
So don't forget it
It's just a silly phase I'm going through
And just because I call you up
Don't get me wrong, don't think you've got it made
I'm not in love
I'm not in love

o_o

általában akkor tévézgetek hosszan, ha valahol (valamikor) egyedül vagyok. a Mátrában még duplán érthető is az, hogy mindenféle tákolmányt végigbámulok hagymázas állapotban (bár éppen ebből kifolyólag minden tákolmányban képes vagyok meglátni a tehetség szikráját, vagy legalábbis odapöccintem ezeket a szikrákat, hogy ezzel is vigasztaljam magam, stb.), hiszen nyista kompjúter, és kell a kép, szomjazom a képre, bámulom a képet, ámulok a képen // teszek a képre. az, hogy most itthon-itthon is filmeket nézek, abban a tekintetben, hogy a kompjúter él és virul, meglepő. de legyen a mentségem, hogy minden estére jut valami film, ami valami miatt érdekel. ma például megnéztem a Pokolból című tákolmányt tokkal, Deppel, nádihegedűvel, lobotómiával, vérrel, hússal, belsőségekkel, elmajszolt kenyérrel. tipikus egyszernézhető film, végülis jól összevágták: Depp főnyeremény, mint mindig, Whitechapel-t is jól visszaadták, meg a borongós hangulatot, meg a XIX. századot. a Hasfelmetsző után kajtató felügyelő egyszerre Sherlock és Dupin - hogy miért, azt hagyjuk. egy temetőben hosszan mutatnak egy fekete madárkát, pfff. az utolsó áldozat pedig úgy néz ki, mintha Rosetti szépséges felesége mászott volna le egy preraffaelita vászonról, pfff. tömény egyveleg. az utólag "rekonstruált" sztorit többnyire korrekten követi a film, bár a szabadkőmüves szál kicsit oldalbavágott // metszett. a film még fel is fedi a rejtélyt: Jack The Ripper iz dö devil. pompás. nem volt olyan szaratós a film, mint az Átok (1+2) vagy A zodiákus, de ma estére megtette. azért (is), mert ma szétuntam magam, és még ez vár rám majdnem egy hétig. most éppen megérkezett az újabb vihar - dörög, villámlik, minden elázik.

-_-

már meg is bántam, hogy beléptem. miről is írjak? csupa érdektelen infó, zagyva adat, kommentálni pedig nincs kedvem a mai nap megrázó eseményét, akármilyen szomorú, a csapból is ez fog folyni, sztorimagazinok hónapokig kutatják majd fel az elhunyt múltjának érdekesebb eseményeit, megszólaltatják a magyar sport összes nagyját, és a rokonságot. ez pedig nem érdekel. mert gusztustalan. gusztustalanabb, mint a regény, amiről a napokban írtam a blogra, és fikázták azt is, meg engem is, hogy ízléstelen szar vagyok. hát sajnos sok hülyével együtt élek egy országban. egy-kettő közülük tegnap este ellopkodta az összes csatornafedőt a ház körül, egy-kettő pedig majdnem összeverekedett a margit hídi aluljáróban. pompás. hazafelé a busz tele volt részegekkel és csövesekkel, mint mindig. a mai nap után azon sem csodálkoztam volna, ha lehánynak vagy megütnek. minden mindegy. a szerkesztőségi ülésről egy és fél tonna könyvvel jöttem el, a társaság nagy része továbbment bulizni, én hazajöttem. kezdem úgy érezni magam, mint egy száz éves papó, de talán annál nagyobb megváltás lesz a mátrai felruccanás, amit talán sikerül kéthetesre kitolnom. balhé van balhé hátán itthon is, a hangulat a béka segge alatt. ez a nyár úgy látszik ilyen. amikor a harmincfokos szobamelegben pácol szét a hő, néha legszívesebben a falba verném a fejem, gondolván, valami kurvára nem stimmel, aztán rájövök, illetve azzal bíztatom magam, hogy ez csak egy rendkívül hosszúra nyúlt rossz sorozat.

la respuesta es: 'nada'

mit érezhet a lyukas zokni, amikor már tudja, a mai napon utoljára sétáltatják meg a lábak?
mit érezhet az útszéli tábla tövébe helyezett koszorú mellől elgurult mécsestartó immár rozsdás fedele, amint felfelé emeli tekintetét rám, aki éppen elhaladok mellette?
mit érezhet egy halott zseni, kinek melankóliától duzzadó képei előtt járkálnak el az ismeretlenek, fiatalok és öregek, olyanok akik még, és olyanok, akik már nem érthetik meg őt?

mit érezhet Trivulzió, aki talán utoljára lép ki egy kocsmából? lehellete grogos, tekintete vizenyős, hosszú kabátjának földet súroló lebernyegei, foszlányai vad táncot járnak a halk szellő láthatatlan utasításait követve. megáll a bejáratnál, egy pillanatra visszanéz. én még mindig ott ülök az asztalnál, és történetén merengek. hosszan bámul, szemem sarkából én is figyelem. egy eléggé kapatos vendég majdnem fellöki az ajtóban. ő nyugalommal reagálja le ezt, majd végre elindul. lassan beissza az éjszaka, ahogy szervezetem a mérget. amikor lámpaoltás előtt tíz perccel elindulok kihalt padlásszobám felé, én is megállok a küszöbön (két világ között egyensúlyozok). mérlegelek, majd visszafordulva leköpöm a légyszartól szinte már láthatatlan Ferenc József-portrét. feloldódom az éjszakában, mint vágyaimban az élet. hazaérve ledobom többnapos göncömet a székre, és valószínűleg azonnal elalszom. (éjszaka macskák nyávognak, szúnyogok csípnek, egy vakmerő pók lavírozik át a bal szemöldökömön, egy részeg férfi egy prostituálttal veszekszik, öklére száradt vércseppjeit a háziállat vizestálkájában mossa majd meg.) no de... mit szól ehhez a háziállat???

para las chicas soñadoras

igazából itt eredetileg megint egy 'aquí' felirat lenne egy hyperlink formájában, meg valami dalszöveg, de rájöttem, hogy az esetleges félreértelmezések miatt nem merem kitenni azt, amit szerettem volna. húszra semmiképpen nem húzok lapot - és ezt azért mondom, mert feladóként én is félreértelmeznék. talán itt jött el az a helyzet, amiről ZsV beszélt (bár olyan gyorsan beszélte el akkor, hogy itthon vissza kellett játszanom a diktafonon, és ide-oda kellett forgatnom a szólamot, hogy kihámozhassam, mire is gondolt valójában), azaz hogy az én civil életem, meg a blogra írt szövegekbe impikált életem közötti távolság egyszer csak megfagy, hogy eljönnek azok a mementók, amikről úgysem tudok írni annak tudatában, hogy nem a Nagy Ismeretlen fátylába burkolom magam itt a virtuális térben, hanem olyanként jelenek meg egyes emberek (és saját magam) számára, ahogy a mindennapok tükörképei próbálnak meggyőzni arról, hogy az vagyok, aki. azaz én. meg aztán volt már egy játszmám ugyanitt, amikor teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt (miután ez valójában is megtörtént kicsit máshogy, kicsit mocskosabban, kicsit bénábban, több szóval, több indulattal, de ugyanannyi rejtjelezéssel, és látens félreértelmezésekkel), és inkább kiiktattam bizonyos szektorokat. szóval ez most valami komoly bejegyzés akart lenni, de valóságalapja - mondanom sem kell - nincsen. parafrazálhatnék is: "Ez a bejegyzés merő irodalom. A szereplők, a nevek, a helyszínek és az események és a szavak meg az ékezetek meg amiket írás közben gondolok suttyomban vagy a szerző képzeletének szülöttei, vagy nem, vagy a kitalált történet fordulataihoz igazodva jelennek meg a cselekményben, vagy éppen nem, tehát csupán a véletlen műve lehet bármely hasonlóság élő vagy elhunyt személyekhez, látező intézményekhez, nyilvánosházakhoz, verandás nyaralókhoz, utcákhoz, terekhez, megtörtént eseményekhez és valóságos helyszínekhez és színekhez."

para los personajes tristes

aquí

"Please do not follow where I am leading
Someone must clear these things away
Here in the burnt out husk of the morning
Struck out with nothing left to say

Yeah this was one hell of a party
Nobody ever got to bed
But the morning after's killing me
And I have to rest my head

And just where were we trying to get to
I can't recall one single word
And the faces that pushed themselves before you
Congeal into one, nothing transferred

This was one hell of a party
And it's still living in my head
But the morning after shines so cold
So follow where I live

This was one hell of a party
Nobody got to go to bed
Let's face it now, it's over
But this morning after's killing me"

noches cerca de la playa de las lágrimas

napjaim szeszélyesek mint egy kapcsolat. másodperceknek tűnnek a valójában többórás utazások, és csak akkor kapom fel a fejem, amikor a mozdulatlan busz összefirkált és széttépett huzatú ülésén ülve a tovasuhanó autók lámpáit, és ezek éjszakába hasított fénynyalábjait látom mozdulni, vánszorogni. a közeli templom toronyórájanak mutatói mintha ugyanolyan szöget zárnának be, vagy éppen egymáson állnának, mint cirkuszban az artisták. az egész csak múló illúzió. az emberek ruhái alatt felfedezed a sebhelyeket, a smink alatt a szépséghibákat, lábon az üszköt, hajban a korpát. mindenki szépen lassan egyivásúvá válik. a dekadens, hajnalba nyúló éjszakázásaid alatt összehörpintett mérgek egy óriási tartályba gyűlnek, összekeveredik a szénsav, a párlat, a főzet, és a gyógynövényekből sajtolt lágyan csillogó, a víz színén minduntalan megülő, lassan gomolygó esszencia. emögül szemléled a világot, ami "szinejátszó, csodaszép". kicsit torzzá válnak az alakok, az ég is inkább hasonlít színpadi díszletre, de így, reflektáltan a hamisat lesve, lassan megnyugszol, és elfogadod, hogy a sóhajok soha vissza nem térnek oda, ahonnan eltávoztak. minduntalan megbánod, amint kilépsz kémlelőlyukad mögül. akkor mintha elborítana a frász: a mozdulatok lelassulnak, vagy hangulatodtól függően annyira felgyorsulnak, hogy szemed képtelen követni ezt a barokkos örök tova-tűnést. egyszer talán űgy döntesz, hogy semmibe veszed a zavart, és úgy teszel, mintha mis em történt volna, tovagyalogolsz, átlibbensz a zebrán, miközben a türelmetlen autósok már dudálnak, egyikük-másikuk kihajol, elküld a jó kurva anyádba. de te csak imbolyogsz. talán egyszer arra is vetemedsz, hogy nem lehajtott fejjel mész be az áruház alagsorában kialakított kiskocsmába, hogy lefröccsözd magad. kedélyesen elbeszélgetsz a pultossal, és azt is elfelejted, hogy az egyenes haj jobban állt a csinos pincérnőnek, mint ez a mersterséges dajer, meg a homlokra visszacsapódó szempillaspirállal felturbózott szempillák. talán egy sört is csapolsz. prágaiasan, hogy a hab egy harapásra történő lenyelése után az ujjaidról is le kelljen nyalogatni a nedűt. ilyenkor akarsz mindig poháraljaddal nyomot hagyni a pulton, bámulni a pultoslány seggét, amint egy édes grimasszal megfordul, átmegy a pult másik felébe, törlőrongyot hoz, finom ujjaival felemeli poharad, és letörli a pultot. rongya beissza a söröd. vágyadat beissza szeme kékje. kezeid lassan vállára csomozódnak. ajkaitok összetalálkoznak, köszönnek egymásnak, meghátrálnak, újra összefonódnak. alsóneműk fekszenek összegyűrve az ágy mellett, rajtuk lassan száradó ujjlenyomat, még frissen levetettek. a felső szomszéd a seprű nyelével ütögeti a padlót, az alsó szomszéd ordibál, és kosárlabdájával apró szilánkokra töri a hálószobája plafonjára szerelt tükröt, ami annyi éven át boldogságot okozott neki, hiszen mi sem jobb egy baszás közben magadat nézni, játékosan hol a másik bal válla, hol jobb válla mellől elődugni arcodat, mindeközben mosolyogni. szóval ott tartottam, hogy óriási a zűrzavar a házban, de ti jól elvagytok. még azon is felülemelkedsz, hogy néhány órával később megint nem lesz társad, megint egyedül mész ki hétvégénként galambokat etetni a belvárosi parkba. székhelyet kell cserélned, az áruház alagsorába többé nem mehetsz vissza, háttal kell ülnöd a padokon, a buszokon nem szabad leülnöd többé. tömegben kell utaznod, össze kell préselődnöd idegenekkel. persze egy rossz szót nem szólhatok. nekem aztán tényleg nincs okom panaszra. minden a legnagyobb rendben, és ez már így lesz az idők végezetéig.

ordenadorissimus

az adatok feldolgozás alatt
az adatok feldolgozás alatt
az adatok feldolgozás alatt
...
...
adatok feldolgozva

tegnap este annyi minden eszembe jutott, hogy már ott tartottam, kikászálódok az ágyból, felveszem a szemüvegemet, bekapcsolom a gépet, és írok, aztán az álom úgy gondolta, mégse legyen így. így hát elaludtam, és reggelre mindent elfelejtettem a tegnapiakból. csupán egy-két álomkép foszladozott éppen szét, miközben a reggeli kávét hörpintgettem. úgy emlékszem, felmentem a nyaralóba azzal az emberrel, akivel a legkevésbé szeretnék, illetve hát a tudatalattim megint bemutatott a tudatom fölött szállingózó puttóknak. de mindegy, ezúttal nem volt komoly semmi. álmocska volt csupán.
reggelre evőeszközök voltak letéve a papucsok helyett a bolyhos szőnyegre. összekanalazta a pókhálókat a sarokból, beleszúrta a villát egy lexikonba, a késsel pedig szétvágott egy bimbót, ami az ablakon keresztül a szobába benövő faágon lepult, mint egy kisiskolás a hátsó padban. a tavaszkezdetet ebből az aktusból szűrte le. a teát már lent fogyasztotta el, de égette a nyelvét. sós volt a tegnapi fájdalom, beborogatta, és kukákat borogatott kifelé menet. tett egy kört a busszal, bárányfelhőket terelt szemével, esővizet ivott.
két énem van. van egy haragos énem. no meg van egy vidám énem. tegnap délután a haragos énem tartott stand-up comedy-t reflektorfényben csekély hallgatóság előtt. félreforulva az ágyon bámultam a tapéta mintázatát, és a vonalakba próbáltam beleerőszakolni minden kesernyés ízdarabkát, ami szétmételyezte már a lágy szájpadlásomat. aztán megnyugodtam. reggelre fejfájással ébredtem, és amint belebújtam a papucsokba, észrevettem, mennyire serényen szövögették a pókok a hálójukat az elmúlt hónapokban. meg kellett néznem egy verseskötet 82. oldalát (ezt kívánta a közérdek): "Kezd megőrülni Nárcisz." Kafa! Miután kétszer egymás után nyolcvankét mp alatt raktam ki a pasziánszt, megijedtem a jeltől, de aztán rájöttem, ma hülyeség újrakezdeni.
hazaért, evett. megéhezett a mindennapi körök rajzolgatása során. átszelte a térképet, megtörölte a száját. a zsíros szalvétát magasbedobókat megszégyenítő lazasággal ejtette bele a televízió tetejére vágott lyukba. aztán bámulta a tévét egy ideig, majd eszébe jutott, hogy írnia kell. bekapcsolta a számítógépet, és várt. lassan melegedtek be a szektorok, csíkokból és pontokból állt össze az üzenet a képernyőn

az adatok feldolgozva
az adatok feldolgozva
az adatok feldolgozva
...
...
az adatok feldolgozás alatt - gondoltam, és újból elaludtam

futból, libros, japoneses

a memóriám a focimeccsekkel kapcsolatban határozottan rosszul működik, de ezt a mai BL-negyeddöntőt egy ideig nem fogom elfelejteni. már csak azért sem, mert megszerettem a Liverpool-t. nem értem, miért is nem figyeltem föl rájuk előbb, hiszen kis kedvenceim egyetlen focis "intertextje" is a we'll never walk alone-hoz kapcsolódik (fearless). a mai nappal tehát ünnepélyesen livöpúl drukkernek nevezem magam, nagyobb szurkolótáborokban persze csak halkan, illetve igazodva a helyhez, az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, illetve a szurkolók hajhosszához, ilyenekhez. más. ma a család abszintozott. jóanyámék köpni-nyelni nem tudtak, ami nyolcvanas alkoholfok esetében talán nem meglepő. tegnap viszont hosszú idő után először sikerült előcsalnom a zöld tündért a szimplás abszintozás alkalmával. és ez egy jó hír, váratlanságával meggyőzte a hangulatomat arról, hogy változnia kellene, bár az igazi tavasz még várat magára. mindenesetre a várkerületben már beindult a tavasz: turistahordák járják az oroszlánosudvart. digó napszemüvegekhez, és elhízott talján seggekhez tartozó szájakból előböffenő röhögést vernek vissza a galéria ablakai, angolok köpeteitől lesz mocskos a macskakő, japcsik fényképezőgépeinek villanásai fakítanak a falon. persze így az igazi. jobban behallatszik az olvasóterembe az egy emelettel lentebb tartott konferencia után tartott állófogadás zaja - hihetetlen, hogy kábé ötven öltönyös-kosztümös madárijesztő milyen ricsajt képes csapni. amikor cigizni menvést áttörtem rajtuk, egyet-kettőt legszívesebben seggbe rúgtam volna már, hogy kuss, vannak fönt olyanok, akik éppen vizsgára tanulnak, nyelvvizsgára gyakorolnak, ógörög szövegeket próbálnak kisilabizálni, SMS-ben szakítanak éppen, és a megfelelő szavakat keresik, vagy éppen aludni akarnak. vazze! zríni mesterrel hamarosan elkészülök, bár bosszant, hogy minden ötletemet megírta már valamelyik filosz - így nem lesz annyira motivált a pénteki referátum. más. egy dolog látni, és más dolog átélni. látva olyan egyszerű, átélve olyan bonyolult, zavaros. mondom ezt úgy, hogy most is éppen előrerohanok. akarom mondani - más értelemben meg éppen - kivárok, vagy közönyös álláspontra helyezkedem. na például erre jók a könyvtárban eltöltött méla órák, a lapozgatások, a járkálás, az óránként-másfélóránként elszívott cigi meg a szintetikus kávéförmedvény. ott fönn a napszemüvegeken megcsillanó napfényt szintetizálva látóidegemmel semmi gonosz és lélekromboló nem jut eszembe. amint hazaérek, azon agyalok, kivel hogyan mikor. persze ez csak egy vicc. itthon első dolgom az, hogy kikönyökölök a tetőablakon, belenézek a napba, és ha már nagyon szúr, ha már nagyon fáj, hogy már megint, kecsketejben fürdöm, és borba fullasztott angolnát lakmározom.

con cerveza, con triste

26, számjegyek összege 8. meglehetősen dekadensre sikerült ezúttal az "ünneplés", ráadásul éjfél körül kissé elvetettem a sulykot - lefeküdtem, és sörgőzösen, borostásan, csak úgy elaludtam. ma nagy nehezen sikerült átküldenem a majdan megjelenő szöveget e-mailen, bár nem volt könnyű, mintha a technika ördöge csakazértis azon fáradozott volna, hogy 'ezt most ne'. végül megkönnyebbültem, amikor üres dokumentumok és hibaüzenetek helyett a teleírt papírost láttam eltávozni a bináris számrendszer globális folyosóin. minden mai programomat lemondtam, kicsit rendbeszedtem itthon magam, no meg a szobát, amiben a ruhapiramisok hamarosan elérték volna azt, hogy tárlatvezetést tarthassak a poros tetőtérben. kiderült, hogy még öt alkalommal kell Törökbálintra mennem, és hogy áprilisban szabad a nyaraló. bár a tervezett május elseje meghiúsult, addig feltehetőleg meglátogatom a Vöröskő Éttermet, és a csinos pincérnőt, még kérdés, hogy kivel, és pontosan mikor. legszívesebben egyedül mennék, de ehhez el kell varrnom néhány szálat addig, ami nem bizonyul valami egyszerű feladatnak. meg varrónő sem vagyok egyébként.

volver

már majdnem három napja, hogy magam mögött hagytam a mátrai nyaralót, de a teljes átállás (azaz az a stádium, amikor végképp elfelejtem, hogy igenis van más állapot, tudatállapot, van olyan, hogy nem basznak szét a mindennapok zűrös-bajos baromságai) még mindig nem történt meg. egy ideig valószínűleg nem is fog megtörténni, mivel gondoskodtam arról, hogy legyen min töprengenem még most is. túl sok újjal nem kecsegtetett az új felismerés, tudom, hogy az év elején, újév után másfél héttel valami elpattant, ha nem is végérvényesen. legalábbis merem remélni. ambivalens az egész, hiszen néha gyermeteg hülyeségnek tűnnek a közelmúlt eseményei, néha viszont felnagyítom őket, és rémisztőnek tűnnek a nagyítólencse alatt. hangulatfüggő. két szélsőséges hangulat között ingázom azóta is, de míg a semmit akár bármelyik pillanatban szétteríthetem, és elnyújtozhatok rajta (micsoda geci nagy képzavar!), addig karneváli pillanatokat igencsak nehezen tudok előidézni, vagyis nehezen találok ilyeneket, hogy beléjük vethessem magam. (és most, ha nem akarnék titkolózni, simán felsorolhatnám, hogy mit határoztam el saját magammal és környezetemmel szemben a jövőre vonatkozólag, de míg titkolózni is olyan jó, addig az is ott motoszkál bennem, hogy Tolsztoj kis fogadalomfüzére már a leírást követő másnap megbomlott, azaz nem is olyan jó minden szarra reflektálni egy naplólapon, vagy egy idétlen bejegyzésben.) tény, hogy megint bölcsebb lettem, és most is tíz centivel a föld felett lebegek, mint egy jógi, és szívom be a friss levegőt, miközben egy másik tájon (talán a jóemlékű terepen?) lejtőzök, hempergőzök. úgy hallottam, most hó van a Mátrában. bátyám valami bográcsozós performanszon ügyködött, miközben unokaöcsémék hógolyóztak. fasza. mi meg pont ezelőtt jöttünk vissza a tömegbe, a mocsokba. hamarosan szerintem újra ott leszek fönn, mivel vonz az a másféle állapot, tudatállapot, meg hogy éjfél körül fát kelljen hasogatnom a bágyadt lámpafényben, aztán meg bedobálnom a fadarabokat a forró cserépkályha száján át a gyomorba, dacolni minden pillanatban azzal, hogy újabb heget szerzek valamelyik végtagomra, amit aztán nem tudok eltakarítani, így heges emberként létezem tovább. bár ez csak egy nyomatékosított kép, de hogy miért, felesleges túlmagyarázni.

esto no me importa

felkelt, és úgy érezte, hogy semmihez sincs köze. üresnek érezte magát, mint egy benzintank ha üres. benézett a fák közé, megpróbálta elhúzni az ég felé törő törzsek alkotta sűrű függönyt. kémlelte az eget, de egy ellenséges vadészrepülőgép sem lépett be a megszokott légtérbe, így inkább elmajszolt néhány falatot a hajnalból megmaradt süteményekből, és a hirtelen felindulásból meghirdetett készenléti állapotot is elegyengette egy-két gombnyomással az irányítópulton. leült rajzolni. majd olvasni próbált, de a szavak - ahogyan korábban a vonalak - elvágtattak előtte, ő meg semmit nem ragadhatott meg belőlük.

al lado de la cerveza

soha nem fogom elfelejteni, ahogy az a lány nézett a fiúra. a fiú lehajtotta a fejét, a lány meg azért mégsem pillanthatott a fiú arca alá, melyik lány vetné alá magát ily módon akármiért is. (talán ő.) így tehát nézte őt, még ha az nem is nézett vissza. a padlót bámulta, talán mormogott valamit, lényegtelen. a lány csak nézte - kezében cigaretta füstölt, a könyök és a felkar ott pihent az asztalon - úgy, ahogyan az a nagykönyvben írva vagyon. aztán még beszélgettek is. de akkor a lány már nem nézett annyira szerelmetesen. feltehetőleg a szavakba öntötte azt, amit percekkel, félórákkal korábban még a pillantásba. nem tudom mi történt, nem hallottam őket. elég volt látni mindezt.

(sin título)

fertő. (fertőrákos.) hömpölyögnek, kézenfogva, vagy még az sincs. egy félig kivilágított ablakban azt látom, a bemondó éppen eltolja magától a mikrofont. réveteg tekintettel kibont egy szendvicset, majszol. néhány méterrel odébb, néhány lépcsővel lentebb - a mélyben - csak réveteg tekintetek araszolnak a bezáró boltok, és a hangos mulatóhelyek által megszabott keskeny, mocskos, és nyáláztatta ösvényen. ami kitörni készülne, elfojtom. itt elfojtom. valahol máshol, valaki másnak adom ki, ha nem is egyenesen arcba (sugárban), de körülírva, és persze óvatosan.

képtelen múlatni az időt. most ért haza, de már menne is. végigjárná újból ugyanazt, a megszokottat, ha rajta múlna.

conciencia (ratio ac sensus)

(1.)
Marno verseskötetét jó lassú, de mégis kimért lépésekben olvasni. jegyzetvonások nem is kellenek a füzetbe, a jelentés nem fullasztó (tárolható). nárcisszal találkozunk, mintha egy olyan könyvbe néznénk, ami tipográfiailag tart tükröt énképünk elé. az utazás közben versdarabkákba botlunk, ahogy maga nárcisz is - a versírásra reflektálva piacozik és szeli ketté a várost, mint szike a két agyféltekét összerántó lebenyeket.
(2.)
Szávay lemosta az ellenfelét - elődöntős. Kittler pedig egyszerűen zseniális. közben beficcent egy kis szimulákrum Baudrillard-tól, de hiszen még nem késő ehhez sem.
(3.)
Volt anno egy hülye vicc arról, hogy is mire jó a kulcstartó - arra, hogy az összes kulcsunkat egyszerre veszíthessük el. Most ez jutott eszembe a kontinentális internet-kontaktokról. Elég egy olló, és nyissz. Néhány országnak marad a társasjáték és a nyílt anarchia.
(4.)
Megjavítottam a mahjongg-rekordomat. ilyen legutoljára Szenteste volt, most tíz másodperccel jobb időt teljesítettem. Szávay elbukta a döntőt, Egyiptom újra megnyerte az Afrika-kupát. Néhány óra múlva visszatérek Törökbálintra - újból robot. bízom a márciusban.

dinero

az a helyzet, hogy mocsokul rákattantam roisín murphy zenéjére (a koproduktívra és a szinglikarrierista vonulatra is), két vizsga közti fellélegzés révén meg az olvasásra is. bár még nem tartok ott, hogy igazán azt küldjem, amit szeretnék, most az ideiglenes széklábfaragás is megteszi, végülis nem választottam magamnak két alkalommal sem olvashatatlan szartákolmányokat. banki ügyleteket intézgetek, meg más ügyleteket is, jót tesz a mozgás, a kacskaringózás az utcánkban, és még a szmog is feldob. szerdán feltehetőleg még egy folyóiratbemutatóra is eljutok, aztán meg meló jön, ugyanott, mint nyáron. az utóbbi napokban több lehetőség suhantott meg, no meg az időjárás is kezd kibírhatóbbá válni - jessz!

señorita conlaotra

megilletődve, enyhe lelkiismeretfurdalással ébredt fel elfelejtett álmából, szemei ablakokra néztek, karjai egy-két apró rezzenéstől eltekintve mozdulatlanul pihentek, miközben a test kikászálódott, és a vetített mozdulatok megérttették vele, a reggelek cseppet sem különböznek. néhány órával később eszébe jutott a kiszuperált fagyasztóra helyezett cserepes növények látványáról, hogy a rendszerváltáskörnyéki gyógyszertárszag soha nem tudta annyira elterelni a figyelmét, hogy kisgyerekként ne nézzen végig a nyugalmat sugárzó filodendronokon, és a kancsó vizen, ami mellett ott álltak a minden reggel elmosott poharak. bárcsak rendben lenne a por, gondolta. a buszon megnézték a kabátját, a jegyellenőrök pedig még a körme alá is benéztek. úgy érezte, tekintetek szegeződnek rá, amiktől le kéne hajtania a fejét, és eldobott gyufaszálak rendjét kellene elképzelnie a kisebb szeméthegyek helyett. az ismétlésen törte a fejét megállás nélkül, húsz nap másodperceit pörgette át meg-megállva. elvonultak előtte a szereplők, mintha hadvezérként nézné végig katonái páncélzatát, amin megcsillan a napfény. csatakiáltással talán az ellenségnek rohanna, hű testőreitől védve ugyanis nincs mitől tartani, vagy legalábbis haláltól nem, csak sebesüléstől, apró pofonoktól. mintha kicserélődtek volna a jelmezek, és a halotti maszkok suspensor gyanánt lecsúsztak volna derék alá. védettség, elégedett holtak. hogy aztán az italgőz, vagy valami más vezette őt el oda, ahová talán kellett, talán nem kellett bandukolnia, nem tudta. azzal viszont tisztába került, bármennyire hangosak is a szájak, a mélyen megbúvó hangszálak az igazság töredékeit is felhasználják a nagyotmondáshoz. felvilágosították erről-arról, onnantól meg már minden ment, mint a karikacsapás. háttal ült egy tükörnek, mondhatni. talán valami ilyet álmodhatott akkor is, amikor a hosszú évszázadokkal ezelőttnek tűnő napon búsan járkált fel-alá a kelés után, bár testi kelések helyett lelki daganatok működtek benne. az ismétléseknek már pedig véget kell vetni! úgy gondolta ezt ő mindig is, hogy majd valami megmondja neki a frankót, egy ember, vagy csak egy hang, kódolva, halkan. az ordításoktól mindig is menekült egy kényelmes kis szegletbe. a szegletet fura illat járja át. ettől kap erőre.

klózríding

akárhányszor megyek vissza a képtárba, hogy újra szemrevételezzem kedves festményemet az eldugott beugróban, figyelve arra is, hogy a teremőrt éppen akkor temetkezzen bele a kersztrejtvénybe, vagy az alvásba, megborzongok attól, hogy soha nem sikerül ugyanannyi lépéssel megközelíteni azt a bejárattól, bár belekalkulálom a kalkulációba a tömegen való átverekedés együtthatóját, az idegen testek egymáshozérésének kiszámíthatatlan lokuszait, a szavakat, amik megálljra késztetnek, a tapintásokat, melyek véletlenül érnek csak, és nem késztetésből, vágyódásból, hideg akaratból táplálkoznak a feladó részéről. kézbesített lépéseimet elnyomják a kőlapok, követek a le nem törölt lábbelikről lecsöppenő sarat, mintha vért szagolva erednék kutyaként a megsebzett nyúl után a mezőn, miközben gazdám is fut, de már fárad, és tudom, gyorsaságomba és szaglásomba zálogosítja a majdan a családi asztalra lehelyezett sültet, és az izzadságcseppek nyomát a tollakkal ékesített kalap alatt. a festmény egy beugróban van a falra akasztva, hogy véletlenül se vegyék észre azonnal azok, akik a képtár eme fényűző, drapériákkal és zsírfoltokkal tarkított falai közé óvatoskodnak be hétköznap és hétvégén is, karon fogva kedvesüket vagy gyerekeiket, magyarázva művészettörténeti korszakokról, családi vacsorákról, nemi érésről, a focimeccsek végeredményeiről, elfojtott búbánatról és kitörni kész örömről. ma láttam sokadszorra, és emlékszem, először csak halvány kontúrokat láttam, nem is értettem, milyen tárlatvezetői gyakorlat vezetett oda, hogy ezt itt csak így odabasszák, fel a falra, a hülye laikus műsznob látogatók orra elé, hogy azok felnyársalják tekintetükkel, és elmélkedni kezdjenek a csodálat és giccs közötti megfoghatatlan esztétikai minőség mikéntjéről. aztán amikor visszajártam, feltűnedezett az alakok laza telítettsége, a háttérben megbújó szoba, a szobadíszek, és a nyitott ajtó mögül előmerészkedő titokzatos csigalépcső annak minden gyönyörével és sötét, pókhálokkal beszőtt alattomos sarkával együtt. egyik alkalommal, miután az értelmezésben eljutottam tehát valami középig nevezhető fokig, elkezdtem keresni a kép eredetijét antikváriumi képeslapokon, magazinok képsorain, emlékezetem barokkos előszobájában felaggatott poros ballonkabátaim zsebeiben, sóhajok körvonalain, nyögések intermezzóiban. bekopogtattam külvárosi kaszárnyák kapuin, vízóraleolvasót imitálva törtem be nyugdíjasok otthonaiba, és véletlenül sem nyúlva az asztalon hagyott megtakarított milliókhoz, vizslattam a szobákat, ám minden akaratom ellenére sem sikerült elcsípnam a nyulat, ami csak futott előlem, fokozódó vérzése ellenére egyre gyorsabban, mindinkább megerősítva bennem, hogy kivénhedt, elkopott szaglású eb vagyok már, és nyugdíjaztatásomhoz kéne folyamodnom egy-két jól időzített csaholással, epilepsziás rohammal. legközelebbi képtári sétámon rájöttem, meg kell idéznem a kontextus szellemét, ezért két májkrémes szendvics, és a magammal hozott kis villanyrezsón elkészített instant kávé elfogyasztása után elszívtam egy cigarettát, majd rágyújtottam egy spanglira, és az egész terhes füstöt ráfújtam a megszáradt olajfestményre, hogy megelevenedjenek végre azok a figurák, legyen mozgalmasabb a szituáció, mutassa már ki mindenki a foga fehérjét, és terítse le minden résztvevő a jobb kezében tartott royal flösst a pókerasztalra. ekkor elevenedett meg először a kép - üzekedő párt láttam rajta, vadul basztak, kiharapták egymás szemgolyóját, letépték egymás körmét, közben vadul káromkodtak, és kétpercenként kiköptek a nyitva hagyott ablakon az utcára. mikor szólongatni kezdtek, azt hittem, a teremőr penderít ki mindörökre a képtárból, és elkezdi felgöngyölíteni büntetőjogi alapokra helyezett közeljövőm szecesszív narratíváját. nem, ő nem szólt semmit. viszont megijedtem, tényleg hangok értek. bizonytalanságom teljes tudatában rohantam el. sokáig elmaradtam, ám minden ismerősömnek heves gesztikulálással körítve magyaráztam a képről, amit mindenképp meg kell nézniük, és sokan meg is nézték, és elmondták, hogy ez a világhírű piktor egyik legjelentéktelenebb mázolmánya, igen, ezt a szót használták, nem ér egy véletlen pillantást sem, felejtsem el, mert az általuk feltételezett úgynevezett tudásom birtokában sokkal értékesebb műalkotások szemlélésében kéne kiélnem műértésem, még csak néhányszor bizonyított precíz megjegyzéseimet, és hidegvérű ellipsziseimet. bár felróttak még egyet s mást, dacolva velük, iksz idő után újra a képtár felé vezettem magam. a kőlapok ezúttal tiszták voltak, csak egy-két halvány vérnyomot láttam, amik mutatták nekem az utat, mintha nem tudnám, merre is kell mennem. egy döglött nyúl feküdt a képem alatt, amit belegyömöszöltem a nejlonzacskóba, amit direkt ezért hoztam magammal. a képen nyugalom fogadott, és bántott is az üresség. olyannyira bántott a semmi ilyetén hangoskodása, hogy hosszú litániába ordítottam bele minden problémámat, citáltam ókori szónokok aranyköpéseit, filozófusok axiómáit, de nem feledkeztem meg a leghíresebb mesék beszédes szimbólumairól sem, amiket az üvegkoporsótól az összekevert magokat tartalmazó tálacskákon át, az elhullajtott kenyérmorzsákig felemlegettem. a teremőr ekkor felemelte fejét, szemüvege kicsit lejjebb csúszott az orrán, már azt hittem, leesik, és összetörik, és megkérdezte, nem tudom-é, mi ül Bosch paradicsomi szökőkútjának odvában, hat betű, nincs meg belőle semmi. baszás, vágtam oda. ekkor felkapta a követ, amivel az ajtó volt kitámasztva, és hozzám akarta vágni, és éppenhogy sikerült elhajolnom, mert különben nagy baj lett volna, mert képzeljük el, bármennyire is rossz a tömítése a fürdőkádba helyezett dugónak, így bármennyire is szivárog el a víz, miközben hab testedet mosod, hajadat mosod, körmeid ágyát fertőtleníted, szépséghibáidat pofozod ki mindenféle kencével, tehát hogy mennyire is fogy az életadó folyékony szubsztancia, a behulló kő mindent kicsap, amit ott talál, legyen az hákettőó, vagy biztosíték. amikor lefelé gyalogoltam a lépcsőn, még láttam, amint befordul a múzeum elé egy szirénázó rendőrautó, megszámlálhatatlanul sok terroristaelhárító lép ki belőle, de én felhajtottam a gallérom, és sebtiben felragasztottam egy műbajúszt. elszeleltem, mint a kámfor, de elhatároztam, hogy a jövőben még további jelentésrétegeket viszek fel az így is telefestett vászonra, hogy sűrű legyen az élettartam, és az idő váza is komolyabbá válhasson, meg aztán ha már kiderült, hogy a nyúl elfogása is csak azon múlik, hogy magammal rendben legyek, ezt a problémát is megoldom valahogy.

el tango de diablo

ma megnéztem a sátántangót. földbe döngölt, bár nem annyira, mint gondoltam. dermesztő volt. aztán hazafelé jövet láttam, hogy hihetetlenül tiszta az égbolt. néhány faág tartotta a csillagokat, a füst pedig rejtélyes hatást keltett. zenehallgatás közben beugrott 2003 nyara, és a sok boldog mátrai óra egy lánnyal. újból vissza-visszautazgatok, dehát miért is ne?

intermedio / interrupción

két levegővétel között hosszú órák telnek el, ha a metróban utazva a színes reklámokat bámulod. a himbálódzó kapaszkodók alatt álló, ajtónak támaszkodó emberek szájából kicsöppenő nyál megáll úgy félúton a cseppenés közben, és semmi gusztusod felfogni. nincs gusztusod felfogni a pislogások között kihullott szempillákat, amiket az enyhe légáram befúj a cipők alá. nők és férfiak, férfiak és nők. tarkabarka embertenger. aktatáskák, szívószálak, egy tonna parfümillat. majdnem elájulsz. minden exed illata körbefog. menekülnél a színes mozaikdarabkák elől, de sajna két állomás között félúton nem tépheted fel csak úgy az ajtót. annyi időd van, hogy egész kötetnyi verset beleírhatsz a félhomályba. pislákolnak a lámpák, és a távolból egy kiáltást hallasz. most fújod ki a levegőt. egy pillanat alatt visszaáll a szimbolikus rend. egy pillanat alatt elfelejted, hogy tele vagy sebhellyel, és hogy így, félig kilyukadt tüdővel szeled a várost, mint a pék a kenyeret. úgy érzed, megzavarja nyugalmadat, hogy kinyílik az ajtó, a vagonok közti átjáró fölötti kis műszeren a nyomásmérő mutatója megugorja a vörös szintet, emberek lépnek le, és egy halom új maszat fog közre, hogy elsuhanjatok a kimondhatatlan nevű végállomás felé. együtt utaztok, így hozzá kell szoknod, hogy Egyként is csak egy vagy a Sokból. egy kissé félresikerült példány. egy fodrászollóval minduntalan kibabráló makacs tincs. egy halk sóhaj a karneválban.

esc

a lehajtott fejek a könyveket nézik, esetleg óvatos matatás körvonalazódik szemtájékon az elcédé monitor irányába. sunnyogó filoszpalánták körös-körül. lepakolok, és semmi változás. hamarosan már én is sunnyogok phaidrosz és szókratész szólamai fölött. néhány órás agytépés után utam a moszkva tér felé visz, átvágok a munkábóljövők morózus tömegén, felkászálódok a kombínóra, és elzötykölődöm a jászaiig. szépségszalon, a bejáratnál cigiznek. majdnem elnyalok egy víztócsán (pedig nem is jég). jegyvásárlás. vissza. a szépségszalon hamutartója magárahagyva, a vékony cigicsikkek úgy meredeznek ki a finom homokból, mintha legalábbis egy sün, meg a teste. elbújva a homokban, mintha egy strucc. hazafelé nincsen semmiféle struccpolitika. kihúzom magam, ahogyan a gyogyós gyógytorna-tanárom kérte. it hon az vár, ami megvárt, hogy hazaérve megnyugodjon miattam. összehajtogatok. táncoltatom a villát. kiviszem a szemetet a hidegbe. a kukába. két napom van, hogy vizsgaügyileg kicsit helyrepofozzam magam. mögöttem szöveghegyek, előttem feladathegyek. írni köll. várakozom a februári első napra, egy újabb mesterséges megújulási késztetést üldözve a cérnáról lógó csokoládé formájában. még nem vagyok elég magas, hogy elérjem. a sámli a szekrényben. a kulcs a sámlin. platón olvasgatásában kedvem fog telni. tetszenek a dialógusok, és a terjedelmes lábjegyzetek, a kiszívott füst, és a koromszálak, amik úgy szállnak a monitorom előtt el, mintha hangjegyek manifesztálódnának valami éteri zene következtében. soha nem volt ennyi blogbejegyzésem egy hónapon belül. ez egy felesleges reflektálás megint. felesleges. legfeles. felesel / és nyakleves.

encuentro (rápido)

a buszon férj és feleség egymás mellett. szótlanul. a férj leszáll a kocsmánál, a nő rezzenéstelen arccal nézi, amint a sofőr elindul a megállóból. a fodrásznál valaki azt hiszi, egy régi ismerőst fedez fel, de mégsem. tévedés. baki. a szokásos tiszteletkörök. ennyit a mai találkozásokról. sietve jegyzeteltem le az egészet, mert ilyen pillanatokban rejlik a feltárandó értelem. ahogy abban is sok minden rejlik, hogy bizonyos szektorokat nem látogatok, sőt bizonyos programokat sem futtatok a gépemen, mert akkor ez meg amaz jutna eszembe. már egy hete. már egy hete nem.

juventud y los textos

a főtéren felállítottak egy mobil műkorcsolyapályát az óbudai polgárok tiszteletére. látszólag még azok is jól szórakoznak, akik a palánkra támaszkodva szemlélik a bohó ifjúságot, és a magukról megfeledkezett családapákat. mindez annyira szép. a távoli padoknál óriási füstgomolyag mögül látom kinyílni a szájakat, majd maguk a szavak is párában tételeződve szállnak el a buszvégállomás felé. követem az átminősült nyelvi szólamokat - trillázva ugrálok a macskaköveken, és david bowie-t hallgatok hazafelé menet. óvatosan kikerülöm a helyet a ház előtt, ahol egy-két napja eltanyáltam, akárcsak egy burleszkben. elfeledkeztem a lábam altti talajról, az meg elhagyta magát, és kész. már meg is volt a baleset. egy ideig még söpörgettem tenyeremről a jeges piszkot, majd rájöttem, "minden hijábavaló". hülyének és furának bélyegeztek, így vonultam be a legújabb kontextusba. ezek lettek előítéleteim. ha visszajelölök, óhatatlanul bekerülök a hermeneutikai körbe, ha elutasítok, dekonstruktornak vélnek az "ádáz hatalmak". nem menekülhetek, mindenféle agyalágyult textológiai megoldást alapul véve fojtódom bele egy keserű nedűvel teli pohárba, majd valamikor, órákkal később úgy bukom fel, mint a gyöngyhalász, aki értékes gyöngyök helyett ezúttal az életét hozhatta föl magával a felszínre, hogy örvendhessenek a barátok, és a parton ragadt családtagok. egy vers, ami megakad. egy virágfüzér, ami előbb-utóbb lehullik a nyakról. egy soha meg nem írt levél, egy soha ki nem mondott heves indulatszó. ezek várják őt otthon. fortyogva leül, játszani kezd a kanállal. megérinti az asztali dekoráció szirmait, túlnéz az ablakon. hunyorítva nagy nehezen kiveszi a magot csipegető kismadarat, majd figyelmével elköveti egy ágig, ahol a madár törni kezdi a magot. megtöri, majd megeszi. aztán elszáll. sok minden elszállt, és amikor visszatért, oda, az asztal mellé, már ki is ürült a tányér, morzsás lett az asztal, illetve már ott sem volt, már a szobájában sem a székben ült, és már nem is az ágyban aludt. a rendetlenül hagyott ágynemű látószögéből észrevenni, amint épp eltűnik a lépcsőfordulóban, és már megint elesik, ugyanott, és csak próbálnám utolérni, de megszökik, gyorsabb, és gyorsabban szedi a lépcsőfokokat, ő eléri a buszt, én nem, és csak kajánul integet a hátsó ablakból, és azt gondolja, most mennyire kibaszott velem, de én elviselem, hogy félórát kell állnom, és többnyire megfagynom, mert közben újból odaér mellém. ketten állunk várva. amint beront az autóbusz, és szétfröcsköl mindent sárral, ő a legelső helyre ül, én a leghátsóra, neki háttal. csak a főtéren találkozunk. korcsolyát köt a lábára, én meg a palánkra támaszkodom. azonban az a mekkora nem mindegy, hogy én is ott szorongatom a korcsolyát a kezemben, és várok a megfelelő pillanatra, hogy amikor már mindenki aluszik, én fölmehessek a jégre, belekarcolhassak egy epigrammát a jégbe néhány sziluettel és piruettel, nézhessem a csillagokat, meg ilyenek. amikor úgy érzem, már fulladozok, felkapcsolom magamra az oxigénmaszkot, és tiszta levegőt szívva hazagyalogolok.

una semana alegre

semmi panaszom nem lehet. a kezdetet leszámítva egy formás időintervallum hasítódott ki az időből. a rosszat beszívták a könyvekkel telerakott polcok, és a masszív falak. percekig néztem, hátha legalább az oroszlánok a kapunál, de még ők sem. hidegen hagyták őket. a jóleső ritmikával szabattam ki a mintát keddtől szombatig, és a zavarólag ható elvarrásokat is sikerült kiegyengetnem. szombaton schelling impotencia-potencia oppozíciójának olvasása közben szemeztem egy lánnyal, thomas more pedig meggyőzött arról, hogy az egyházatyák bibliamagyarázatait kell követni az idők végezetéig, bár engem ágoston például mindig hidegen hagyott. az, hogy mindennek még nincs vége, csendes örömöt ébreszt. még majdnem 13 óráig olvashatom az időt a teleírt füzetlapról, és mérhetem a szöveget, amit majdan szétolvasva (és elírva) vagy betehetek egy füst alatt két könyv közé, vagy szét is téphetem, ha úgy akarom. énkép marad. megül.

entre los libros (otra vez)

a harmadik egymást követő szecskanapon végre minden a régi. a büfésnők általam soha nem is kért dolgokat pakolnak a kis déli menümhöz - közben persze úgy vigyorognak, mintha éppen egy csótány mászkálna a bikinivonaluk mentén. a galambok pedig csak kurrognak odaadón. mórusz tamásból pedig immár teljesen elegem van. meg a fotocellás ajtókból is. no meg persze az is idegesít, hogy a francba tudhat mindenki mindenről. úgy záporoznak a nevek, mint a napalm a pálmasorra apokalipszis idején. azaz most. persze nem mintha el akartam volna titkolni akármit is. egy jól felépített besúgóhálózat működhet a környéken. legszívesebben felcuccolnék a várba, és csak februárban jönnék le. vagy nyáron.

días extrañas

ha ismerném szervezetem, lenne egy pontos térképem agyam mezőiről és szektorairól, talán teljes bizonyossággal kijelenthetném: sokat öregedtem az elmúlt egy hónapban. olykor a boldogság, olykor a bú röpített magával olyan tempóban, hogy úgy éreztem, mindent és mindenkit lehagyok, és örökre eltűnök, mert még légifelvételt sem tudnak készíteni rólam. aztán most szerencsésen landoltam, és meglepetten nézek szét a nagyvilágban.
ma például mindent szépen lassan beborított a köd. allegorikus hangulatfestés - gondoltam, és nem jártam messze az igazságtól. a könyvtárban vizsgaidőszakhoz mérten nem is voltak sokan, minden ment, ahogy szokott, olvasgattam, és lejártam slukkolni, ismerős arcokkal találkoztam, és a gépet is újra kellett indítanom egyszer. amikor a mai séták közül az utolsót kezdtem el tenni, megtenni, lépésenként, valami elhagyott. mintha a higanyszál csúszott volna le bennem. utoljára sétálgattam az Andrássy út nyomvonalán - legalábbis úgy tervezem, hogy egy ideig nem fájdítom a kirakatokat és a fennmaradt karácsonyi dekorációt. hogy ez a vég kezdete, vagy egy kezdet vége, majd eldönti a közeljövő. mindenesetre kitisztultam.

entierro (para K. E.)

sokan. egymást nézve. én meg keresztülnézve a testeken, túlnézve a forgalmon, és a periodikusan kaméleonkodó közlekedéslámpa felett. néha egy kamion ponyvája, olykor dudálás, de többnyire szipogás, papírzsebkendő-nejlonok halk csörömpölése. valahol a hátsó sorokban könnyek is hullanak a földre, érzem a szagát. amikor elindul a menet a temető egyik végéből a másikba, a tömegiszony környékez. egymásbakaroló embereket látok, akik most találkoznak először, hirtelen feloldódik a bábeli nyelvzavar, minden visszatér a megszokott ősi kerékvágásba. kaftánok és bocskorok folytatnak dialógust, a temetőszolgák pedig olyan szorgosan lapátolják a földet, hogy a műsor túlnyúlik a szertartáson - nem mintha bárkit is zavarna. nem mintha bárkit is zavarni akármi is. hosszú sorba állok be. mindenki egymást nézi. én magamba nézek. komolyságot eröltetek az arcomra. nincs nevethetnékem, vagy ilyesmi, de feszélyez, hogy komolynak kell lennem. aztán majdnem eltörik a mécses. egy könnyes, kisírt arcot látva felfedezem a fogyást, és az ősz hajszálakat. szorítja a kezem, és úgy érzem, nem akarja elengedni. így talán most először. 'buenasz díasz, szenyor' - mondja. és nevet. és közben sír. majdnem eltört a mécses. mikor kiértem a kapun, és felszálltam egy tömött piros kilencvenhatosra, éreztem, amint csigalassúságal lefolyik egy könny az arcomon. nem látom, hiszen nem láthatom. nem is érezhetem. hallom, amint legördül, és hangosat koppan. senki nem néz fel. én pedig túlnézek a mocskos ablakon, túl a városokon és vidékeken, túl a sztratoszférán, és ott beleütközöm az emlékeimbe. szemezünk. várok, hogy ők üvöltsék el előbb magukat a fájdalomtól.

jugar con las palabras

már annyiszor, hogy unom kissé. aprócska különbségek a lényeget illetően, de a mozdulatok legalábbis ugyanúgy. saját mozdulataim meg tényleg. ahogy hátrahőköl a test, és megijed az orr, na az úgy, ahogy azt nagyszüleimnél olvastam egy forró nyári napon a kertben, miközben nagymamám főztjének illata körbefolyta szaglószervem, és hívogatott. kicsit ott is maradt belőlem valami, egy leejtett darabka, jelenleg a hó alatt, a kivágott meggyfa csonkjának tövében.
már annyiszor, hogy nagyon unom. különbségek egyáltalán nincsenek. utoljára dőlök el, és ezúttal lent maradok. K.O.

viajar

tegnap hazafelé jövet - borosan, nikotinosan, egyensúlyozva, könnyeden libegve, hogy a Batthyány téren ne lépjek világosabb kőlapokra, csak a sötétekre, és ne nézzem meg az indulási időpontot, mert bajban vagyok az idővel, és helyet keressek, ahonnan nem látom a szempárokat - rátaláltam egy Medeski Martin & Wood lemezre, és furcsamód rájöttem, nagyon hiányzott az utóbbi hónapokban a jazz által szállított diszharmónia. kiderült, nem mindegy, hogy ismert taktusok közben bámulom-e a Margit híd megállóhelyig vezető növekvő-csökkenő számsort, és a kusza vezetéktengert, vagy már-már elfeledett hangok közben. igen, talán bennem van a baj, hogy a zene nem tud mindig akkora örömet szerezni, mint amilyet szerzett most. talán unalomig hallgatok egyes előadókat, reflexből nyomogatom a play gombot, és közben ugyanazokat a gondolatfutamokat játszom le az agyamban is. minduntalan körözöm, holott ki kéne már törni ebből a rámkényszerített gondolatfolyamból. amikor tehát vége lett a számsornak és kusza vezetéktengernek, megállt a HÉV, kinyíltak az ajtók, felszálltak az emberek, és egy huppanást hallottam. lehajtott fejjel csak azt láttam, hogy valaki beült elém, méghozzá úgy, hogy összezárt lábait egy enyhe, és alig látható remegés közepette becsúsztatta a lábaim közé. nem, nem értünk egymáshoz, csak éppen úgy ültem, mint itthon szoktam, szétvetett lábakkal, kábán, hallgatva a jazzt. nem is érdekelt semmi, az istenért sem mozdultam volna meg. vártam, hogy leszállhassak, illetve hogy hazaérjek, és egyek, mert marha éhes voltam. de persze, fel is kellett néznem. hajtott a kiváncsiság. ki merészelte megzavarni állapotomat? ki gondolta úgy, hogy ráadásul menetiránynak háttal beüljön elém? egy fiatal lány volt, talán gimis, bár semmit nem láttam az arcából, csak a hajat. ez lenne a pepitatutyi-románc. bámultam hát tovább ki az ablakon, néztem a fényszórókat, a sötétbe öltözött házakat, melyek kivilágított ablakai úgy pislákoltak, mint a téli bágyadt napfényt visszaverő apró kis kövek egy fekete kesztyűn, amit nagyon szeretnék megszorítani, és viszontérezni a szorítást. néha észrevettem egy-egy embert is, bár a HÉV rohanása miatt csak pillanatokig szemlélhettem a lépteket, és a gyors mozdulatokat - végülis ki a fene kullogna ilyen pocsék hideg időben? tekintetemet óvatosan az ablak széléhez helyezve láttam, hogy ideiglenes utazópartnerem kisimítja haját a szeméből, és rézsút kibámul az ablakon. Szépvölgyi út, Tímár utca... és akkor, amikor közeledett számomra a jármű elhagyásának pillanata, belenéztem az arcába, mint amikor egy alpakka merítőkanál belemerődik egy fazék gusztusos gulyáslevesbe, felkavarva a darabokat, és a zsírfüggönyt. ki akartam hasítani magamnak valamit, egy képet talán. de csak üveges szemeket láttam. undorodva vágtattam végig buszom megállóhelyéig a peronon. hazáig már nem is láttam semmi világítót, szentjánosbogarakat sem, torkolattüzet sem. csak valami belső pislákolás űzött, ezt viszont nem láttam, hanem éreztem. éreztem akkor is, miközben a szendvicsemet ettem, és éreztem, miközben billentyűket nyomogattam, és éreztem, mikor elaludtam. jobban mondva, ez altatott el.

DC++

(az előző bejegyzés és az ún. valóság között csakis véletlenszerű egyezés lehet. nincsenek sebeim ugyanis, és egy profán félistent sem láttam ugyanis. variációkról van szó, mint oly sokszor már. egy kicsiny kezdőpontból, emlékdarabból, érzésből, impresszióból építek - ha nem is katedrálist vagy légvárat - de masszív házacskát. az ajtók nyitva, mint olykor Janus temploma esetében, és megterített asztal várja az erre járókat. és maj még felhúzok egy szárnyat is, vendégszobákkal.)

la elección y el pucherazo

A)
bele is mártom tollam a fekete epébe, ami kis kübliben itt várja mellettem, hogy felhasználódjon, és elhasználódjon, megsemmisítve saját magát, felitatva a keserédes szájízt a rémes falatok után, megakadályozva, hogy ebben az évben odaadjam akárkinek is a mesebeli aranyalmát, pedig itt állnak előttem most is (igaz már el-elhalványulva) mindhárman, csábítanak és csalogatnak, hogy "addnekem", de én hajthatatlan vagyok, illetve jól kivárok, bár ebben a kivárásban félszegségem is benne foglaltatik, meg a számban egyre csak termelődő méz, amit most semelyikükre sem csorgatom rá, hogy rossz legyen nekik, illetve hogy jó ne legyen, mert nem mindegy, hogy pozitív vagy negatív haragot táplálok a nők iránt, mert mindegyik mást kíván, mert mindegyik máshogy lélegzik, és más testtartással fordít nekem hátat. múlt szombaton határoztam úgy, hogy egyikükkel szemben túlságosan elfogult vagyok, esetleges döntésemmel komoly korlátokat döntenék le, ami nekem nem lenne jó. lenyűgöz, persze, hogy lenyűgöz, másképp nem lenne itt (és itt el-elmosódva), intellektusa elbájoló, ujja finoman fúródik be a bőrömbe, ám éppen amikor beteljesülne valami, véget vetek - szomorúan, keserűen, és tudom, elszalasztottam egy csábosan felkínálkozó lehetőséget. nem telt el sok idő, és keresztülhúzva mindenféle konvenciót és hagyományt, leintettem másikukat is, illetve talán diszkvalifikáltam, vagy nem is tudom, mit mondjak. erre most nem is fecsérelném a kusza betűszörnyetegeket, hiszen vér csöppen a lapra minduntalan a sebből, mit okozott. harmadikuk eltávozott egy arra kószáló profán főistennel, utánuk sem tudtam szólni, hogy "ügyesen, okosan", eltűntek a ködben, majd a kontúrok is felszívódtak.
B)
rosszul vagyok. izzadok, és lüktet az agyam. egy pók mászik a karomon. talán telihold van, de nem látok ki az ablakon. az ablakomon köd ül. a fejemen meg feltehetőleg egy rossz szellem. lógássza a lábait, sarkaival a szemeimet érinti. rosszul vagyok. azt hittem, minden rendben, történt, ami történt, szar így, de mindegy, nem baj, hogy elnapoltam akármit is. aztán a dramaturgia bezavart, és óvatlanul sötét ajánlatot kaptam. nem is holni Éva, vagy kígyó, maga a sötét főkrampusznak öltözött ürdüng szorított halántékomhoz egy stukkert, mormolva, hogy igenis adjam ki kezeimből az aranyalmát, adjam neki, ő meg majd befekteti. és "befekteti" választottamat is, hiszen arról szól a játék, hogy neki választok, és nem magamnak. a legszebbet kellett kiválasztanom. óvatosan előoldalgott egy szuszogó bokor mögül. mindenhol széthullott csipkebogyó hevert. megigazította kócos haját, szemcsepp a véreres szemeknek, bőrradír a szemölcsöknek, seggberúgás a halottnak. bűnbánón mosolygott - gondolom. lehajtott fejjel közeledett. karonfogták. elvezették. hogy hová viszik, nem tudom. hogy mi lesz velem, nem tudom. mögöttem nimfák táncoltak, halk muzsikaszó hangzott. hátrafelé araszolok.
(zárlat)
most vegyük úgy, hogy tettem egy ikszet. jól is érzem magam. mindenféleképpen jobban, mint azelőtt, mint amikor az időt fordítva mérte az óra, és úgy tűnt, minden apró atomokra hullik szét, én meg a lepkeháló otthonhagyottságának birtokában csak fejem kapkodom, és ennyi. az imént fordítottam vissza az órát, már helyes kerékvágásban menetelnek a mutatók. elképeszt a nyugalom. hangosan ugatnak a kutyák, és leginkább kategorikusan fűzöm át a cérnát a tű lyukán. kimérve.

el primero

szervezetem elkezdte termelni a fekete epét. soha nem akartam még ennyire távoltartani magam szaturnuszi állapotomtól, erre tessék.