señorita conlaotra

megilletődve, enyhe lelkiismeretfurdalással ébredt fel elfelejtett álmából, szemei ablakokra néztek, karjai egy-két apró rezzenéstől eltekintve mozdulatlanul pihentek, miközben a test kikászálódott, és a vetített mozdulatok megérttették vele, a reggelek cseppet sem különböznek. néhány órával később eszébe jutott a kiszuperált fagyasztóra helyezett cserepes növények látványáról, hogy a rendszerváltáskörnyéki gyógyszertárszag soha nem tudta annyira elterelni a figyelmét, hogy kisgyerekként ne nézzen végig a nyugalmat sugárzó filodendronokon, és a kancsó vizen, ami mellett ott álltak a minden reggel elmosott poharak. bárcsak rendben lenne a por, gondolta. a buszon megnézték a kabátját, a jegyellenőrök pedig még a körme alá is benéztek. úgy érezte, tekintetek szegeződnek rá, amiktől le kéne hajtania a fejét, és eldobott gyufaszálak rendjét kellene elképzelnie a kisebb szeméthegyek helyett. az ismétlésen törte a fejét megállás nélkül, húsz nap másodperceit pörgette át meg-megállva. elvonultak előtte a szereplők, mintha hadvezérként nézné végig katonái páncélzatát, amin megcsillan a napfény. csatakiáltással talán az ellenségnek rohanna, hű testőreitől védve ugyanis nincs mitől tartani, vagy legalábbis haláltól nem, csak sebesüléstől, apró pofonoktól. mintha kicserélődtek volna a jelmezek, és a halotti maszkok suspensor gyanánt lecsúsztak volna derék alá. védettség, elégedett holtak. hogy aztán az italgőz, vagy valami más vezette őt el oda, ahová talán kellett, talán nem kellett bandukolnia, nem tudta. azzal viszont tisztába került, bármennyire hangosak is a szájak, a mélyen megbúvó hangszálak az igazság töredékeit is felhasználják a nagyotmondáshoz. felvilágosították erről-arról, onnantól meg már minden ment, mint a karikacsapás. háttal ült egy tükörnek, mondhatni. talán valami ilyet álmodhatott akkor is, amikor a hosszú évszázadokkal ezelőttnek tűnő napon búsan járkált fel-alá a kelés után, bár testi kelések helyett lelki daganatok működtek benne. az ismétléseknek már pedig véget kell vetni! úgy gondolta ezt ő mindig is, hogy majd valami megmondja neki a frankót, egy ember, vagy csak egy hang, kódolva, halkan. az ordításoktól mindig is menekült egy kényelmes kis szegletbe. a szegletet fura illat járja át. ettől kap erőre.

klózríding

akárhányszor megyek vissza a képtárba, hogy újra szemrevételezzem kedves festményemet az eldugott beugróban, figyelve arra is, hogy a teremőrt éppen akkor temetkezzen bele a kersztrejtvénybe, vagy az alvásba, megborzongok attól, hogy soha nem sikerül ugyanannyi lépéssel megközelíteni azt a bejárattól, bár belekalkulálom a kalkulációba a tömegen való átverekedés együtthatóját, az idegen testek egymáshozérésének kiszámíthatatlan lokuszait, a szavakat, amik megálljra késztetnek, a tapintásokat, melyek véletlenül érnek csak, és nem késztetésből, vágyódásból, hideg akaratból táplálkoznak a feladó részéről. kézbesített lépéseimet elnyomják a kőlapok, követek a le nem törölt lábbelikről lecsöppenő sarat, mintha vért szagolva erednék kutyaként a megsebzett nyúl után a mezőn, miközben gazdám is fut, de már fárad, és tudom, gyorsaságomba és szaglásomba zálogosítja a majdan a családi asztalra lehelyezett sültet, és az izzadságcseppek nyomát a tollakkal ékesített kalap alatt. a festmény egy beugróban van a falra akasztva, hogy véletlenül se vegyék észre azonnal azok, akik a képtár eme fényűző, drapériákkal és zsírfoltokkal tarkított falai közé óvatoskodnak be hétköznap és hétvégén is, karon fogva kedvesüket vagy gyerekeiket, magyarázva művészettörténeti korszakokról, családi vacsorákról, nemi érésről, a focimeccsek végeredményeiről, elfojtott búbánatról és kitörni kész örömről. ma láttam sokadszorra, és emlékszem, először csak halvány kontúrokat láttam, nem is értettem, milyen tárlatvezetői gyakorlat vezetett oda, hogy ezt itt csak így odabasszák, fel a falra, a hülye laikus műsznob látogatók orra elé, hogy azok felnyársalják tekintetükkel, és elmélkedni kezdjenek a csodálat és giccs közötti megfoghatatlan esztétikai minőség mikéntjéről. aztán amikor visszajártam, feltűnedezett az alakok laza telítettsége, a háttérben megbújó szoba, a szobadíszek, és a nyitott ajtó mögül előmerészkedő titokzatos csigalépcső annak minden gyönyörével és sötét, pókhálokkal beszőtt alattomos sarkával együtt. egyik alkalommal, miután az értelmezésben eljutottam tehát valami középig nevezhető fokig, elkezdtem keresni a kép eredetijét antikváriumi képeslapokon, magazinok képsorain, emlékezetem barokkos előszobájában felaggatott poros ballonkabátaim zsebeiben, sóhajok körvonalain, nyögések intermezzóiban. bekopogtattam külvárosi kaszárnyák kapuin, vízóraleolvasót imitálva törtem be nyugdíjasok otthonaiba, és véletlenül sem nyúlva az asztalon hagyott megtakarított milliókhoz, vizslattam a szobákat, ám minden akaratom ellenére sem sikerült elcsípnam a nyulat, ami csak futott előlem, fokozódó vérzése ellenére egyre gyorsabban, mindinkább megerősítva bennem, hogy kivénhedt, elkopott szaglású eb vagyok már, és nyugdíjaztatásomhoz kéne folyamodnom egy-két jól időzített csaholással, epilepsziás rohammal. legközelebbi képtári sétámon rájöttem, meg kell idéznem a kontextus szellemét, ezért két májkrémes szendvics, és a magammal hozott kis villanyrezsón elkészített instant kávé elfogyasztása után elszívtam egy cigarettát, majd rágyújtottam egy spanglira, és az egész terhes füstöt ráfújtam a megszáradt olajfestményre, hogy megelevenedjenek végre azok a figurák, legyen mozgalmasabb a szituáció, mutassa már ki mindenki a foga fehérjét, és terítse le minden résztvevő a jobb kezében tartott royal flösst a pókerasztalra. ekkor elevenedett meg először a kép - üzekedő párt láttam rajta, vadul basztak, kiharapták egymás szemgolyóját, letépték egymás körmét, közben vadul káromkodtak, és kétpercenként kiköptek a nyitva hagyott ablakon az utcára. mikor szólongatni kezdtek, azt hittem, a teremőr penderít ki mindörökre a képtárból, és elkezdi felgöngyölíteni büntetőjogi alapokra helyezett közeljövőm szecesszív narratíváját. nem, ő nem szólt semmit. viszont megijedtem, tényleg hangok értek. bizonytalanságom teljes tudatában rohantam el. sokáig elmaradtam, ám minden ismerősömnek heves gesztikulálással körítve magyaráztam a képről, amit mindenképp meg kell nézniük, és sokan meg is nézték, és elmondták, hogy ez a világhírű piktor egyik legjelentéktelenebb mázolmánya, igen, ezt a szót használták, nem ér egy véletlen pillantást sem, felejtsem el, mert az általuk feltételezett úgynevezett tudásom birtokában sokkal értékesebb műalkotások szemlélésében kéne kiélnem műértésem, még csak néhányszor bizonyított precíz megjegyzéseimet, és hidegvérű ellipsziseimet. bár felróttak még egyet s mást, dacolva velük, iksz idő után újra a képtár felé vezettem magam. a kőlapok ezúttal tiszták voltak, csak egy-két halvány vérnyomot láttam, amik mutatták nekem az utat, mintha nem tudnám, merre is kell mennem. egy döglött nyúl feküdt a képem alatt, amit belegyömöszöltem a nejlonzacskóba, amit direkt ezért hoztam magammal. a képen nyugalom fogadott, és bántott is az üresség. olyannyira bántott a semmi ilyetén hangoskodása, hogy hosszú litániába ordítottam bele minden problémámat, citáltam ókori szónokok aranyköpéseit, filozófusok axiómáit, de nem feledkeztem meg a leghíresebb mesék beszédes szimbólumairól sem, amiket az üvegkoporsótól az összekevert magokat tartalmazó tálacskákon át, az elhullajtott kenyérmorzsákig felemlegettem. a teremőr ekkor felemelte fejét, szemüvege kicsit lejjebb csúszott az orrán, már azt hittem, leesik, és összetörik, és megkérdezte, nem tudom-é, mi ül Bosch paradicsomi szökőkútjának odvában, hat betű, nincs meg belőle semmi. baszás, vágtam oda. ekkor felkapta a követ, amivel az ajtó volt kitámasztva, és hozzám akarta vágni, és éppenhogy sikerült elhajolnom, mert különben nagy baj lett volna, mert képzeljük el, bármennyire is rossz a tömítése a fürdőkádba helyezett dugónak, így bármennyire is szivárog el a víz, miközben hab testedet mosod, hajadat mosod, körmeid ágyát fertőtleníted, szépséghibáidat pofozod ki mindenféle kencével, tehát hogy mennyire is fogy az életadó folyékony szubsztancia, a behulló kő mindent kicsap, amit ott talál, legyen az hákettőó, vagy biztosíték. amikor lefelé gyalogoltam a lépcsőn, még láttam, amint befordul a múzeum elé egy szirénázó rendőrautó, megszámlálhatatlanul sok terroristaelhárító lép ki belőle, de én felhajtottam a gallérom, és sebtiben felragasztottam egy műbajúszt. elszeleltem, mint a kámfor, de elhatároztam, hogy a jövőben még további jelentésrétegeket viszek fel az így is telefestett vászonra, hogy sűrű legyen az élettartam, és az idő váza is komolyabbá válhasson, meg aztán ha már kiderült, hogy a nyúl elfogása is csak azon múlik, hogy magammal rendben legyek, ezt a problémát is megoldom valahogy.

el tango de diablo

ma megnéztem a sátántangót. földbe döngölt, bár nem annyira, mint gondoltam. dermesztő volt. aztán hazafelé jövet láttam, hogy hihetetlenül tiszta az égbolt. néhány faág tartotta a csillagokat, a füst pedig rejtélyes hatást keltett. zenehallgatás közben beugrott 2003 nyara, és a sok boldog mátrai óra egy lánnyal. újból vissza-visszautazgatok, dehát miért is ne?

intermedio / interrupción

két levegővétel között hosszú órák telnek el, ha a metróban utazva a színes reklámokat bámulod. a himbálódzó kapaszkodók alatt álló, ajtónak támaszkodó emberek szájából kicsöppenő nyál megáll úgy félúton a cseppenés közben, és semmi gusztusod felfogni. nincs gusztusod felfogni a pislogások között kihullott szempillákat, amiket az enyhe légáram befúj a cipők alá. nők és férfiak, férfiak és nők. tarkabarka embertenger. aktatáskák, szívószálak, egy tonna parfümillat. majdnem elájulsz. minden exed illata körbefog. menekülnél a színes mozaikdarabkák elől, de sajna két állomás között félúton nem tépheted fel csak úgy az ajtót. annyi időd van, hogy egész kötetnyi verset beleírhatsz a félhomályba. pislákolnak a lámpák, és a távolból egy kiáltást hallasz. most fújod ki a levegőt. egy pillanat alatt visszaáll a szimbolikus rend. egy pillanat alatt elfelejted, hogy tele vagy sebhellyel, és hogy így, félig kilyukadt tüdővel szeled a várost, mint a pék a kenyeret. úgy érzed, megzavarja nyugalmadat, hogy kinyílik az ajtó, a vagonok közti átjáró fölötti kis műszeren a nyomásmérő mutatója megugorja a vörös szintet, emberek lépnek le, és egy halom új maszat fog közre, hogy elsuhanjatok a kimondhatatlan nevű végállomás felé. együtt utaztok, így hozzá kell szoknod, hogy Egyként is csak egy vagy a Sokból. egy kissé félresikerült példány. egy fodrászollóval minduntalan kibabráló makacs tincs. egy halk sóhaj a karneválban.

esc

a lehajtott fejek a könyveket nézik, esetleg óvatos matatás körvonalazódik szemtájékon az elcédé monitor irányába. sunnyogó filoszpalánták körös-körül. lepakolok, és semmi változás. hamarosan már én is sunnyogok phaidrosz és szókratész szólamai fölött. néhány órás agytépés után utam a moszkva tér felé visz, átvágok a munkábóljövők morózus tömegén, felkászálódok a kombínóra, és elzötykölődöm a jászaiig. szépségszalon, a bejáratnál cigiznek. majdnem elnyalok egy víztócsán (pedig nem is jég). jegyvásárlás. vissza. a szépségszalon hamutartója magárahagyva, a vékony cigicsikkek úgy meredeznek ki a finom homokból, mintha legalábbis egy sün, meg a teste. elbújva a homokban, mintha egy strucc. hazafelé nincsen semmiféle struccpolitika. kihúzom magam, ahogyan a gyogyós gyógytorna-tanárom kérte. it hon az vár, ami megvárt, hogy hazaérve megnyugodjon miattam. összehajtogatok. táncoltatom a villát. kiviszem a szemetet a hidegbe. a kukába. két napom van, hogy vizsgaügyileg kicsit helyrepofozzam magam. mögöttem szöveghegyek, előttem feladathegyek. írni köll. várakozom a februári első napra, egy újabb mesterséges megújulási késztetést üldözve a cérnáról lógó csokoládé formájában. még nem vagyok elég magas, hogy elérjem. a sámli a szekrényben. a kulcs a sámlin. platón olvasgatásában kedvem fog telni. tetszenek a dialógusok, és a terjedelmes lábjegyzetek, a kiszívott füst, és a koromszálak, amik úgy szállnak a monitorom előtt el, mintha hangjegyek manifesztálódnának valami éteri zene következtében. soha nem volt ennyi blogbejegyzésem egy hónapon belül. ez egy felesleges reflektálás megint. felesleges. legfeles. felesel / és nyakleves.

encuentro (rápido)

a buszon férj és feleség egymás mellett. szótlanul. a férj leszáll a kocsmánál, a nő rezzenéstelen arccal nézi, amint a sofőr elindul a megállóból. a fodrásznál valaki azt hiszi, egy régi ismerőst fedez fel, de mégsem. tévedés. baki. a szokásos tiszteletkörök. ennyit a mai találkozásokról. sietve jegyzeteltem le az egészet, mert ilyen pillanatokban rejlik a feltárandó értelem. ahogy abban is sok minden rejlik, hogy bizonyos szektorokat nem látogatok, sőt bizonyos programokat sem futtatok a gépemen, mert akkor ez meg amaz jutna eszembe. már egy hete. már egy hete nem.

juventud y los textos

a főtéren felállítottak egy mobil műkorcsolyapályát az óbudai polgárok tiszteletére. látszólag még azok is jól szórakoznak, akik a palánkra támaszkodva szemlélik a bohó ifjúságot, és a magukról megfeledkezett családapákat. mindez annyira szép. a távoli padoknál óriási füstgomolyag mögül látom kinyílni a szájakat, majd maguk a szavak is párában tételeződve szállnak el a buszvégállomás felé. követem az átminősült nyelvi szólamokat - trillázva ugrálok a macskaköveken, és david bowie-t hallgatok hazafelé menet. óvatosan kikerülöm a helyet a ház előtt, ahol egy-két napja eltanyáltam, akárcsak egy burleszkben. elfeledkeztem a lábam altti talajról, az meg elhagyta magát, és kész. már meg is volt a baleset. egy ideig még söpörgettem tenyeremről a jeges piszkot, majd rájöttem, "minden hijábavaló". hülyének és furának bélyegeztek, így vonultam be a legújabb kontextusba. ezek lettek előítéleteim. ha visszajelölök, óhatatlanul bekerülök a hermeneutikai körbe, ha elutasítok, dekonstruktornak vélnek az "ádáz hatalmak". nem menekülhetek, mindenféle agyalágyult textológiai megoldást alapul véve fojtódom bele egy keserű nedűvel teli pohárba, majd valamikor, órákkal később úgy bukom fel, mint a gyöngyhalász, aki értékes gyöngyök helyett ezúttal az életét hozhatta föl magával a felszínre, hogy örvendhessenek a barátok, és a parton ragadt családtagok. egy vers, ami megakad. egy virágfüzér, ami előbb-utóbb lehullik a nyakról. egy soha meg nem írt levél, egy soha ki nem mondott heves indulatszó. ezek várják őt otthon. fortyogva leül, játszani kezd a kanállal. megérinti az asztali dekoráció szirmait, túlnéz az ablakon. hunyorítva nagy nehezen kiveszi a magot csipegető kismadarat, majd figyelmével elköveti egy ágig, ahol a madár törni kezdi a magot. megtöri, majd megeszi. aztán elszáll. sok minden elszállt, és amikor visszatért, oda, az asztal mellé, már ki is ürült a tányér, morzsás lett az asztal, illetve már ott sem volt, már a szobájában sem a székben ült, és már nem is az ágyban aludt. a rendetlenül hagyott ágynemű látószögéből észrevenni, amint épp eltűnik a lépcsőfordulóban, és már megint elesik, ugyanott, és csak próbálnám utolérni, de megszökik, gyorsabb, és gyorsabban szedi a lépcsőfokokat, ő eléri a buszt, én nem, és csak kajánul integet a hátsó ablakból, és azt gondolja, most mennyire kibaszott velem, de én elviselem, hogy félórát kell állnom, és többnyire megfagynom, mert közben újból odaér mellém. ketten állunk várva. amint beront az autóbusz, és szétfröcsköl mindent sárral, ő a legelső helyre ül, én a leghátsóra, neki háttal. csak a főtéren találkozunk. korcsolyát köt a lábára, én meg a palánkra támaszkodom. azonban az a mekkora nem mindegy, hogy én is ott szorongatom a korcsolyát a kezemben, és várok a megfelelő pillanatra, hogy amikor már mindenki aluszik, én fölmehessek a jégre, belekarcolhassak egy epigrammát a jégbe néhány sziluettel és piruettel, nézhessem a csillagokat, meg ilyenek. amikor úgy érzem, már fulladozok, felkapcsolom magamra az oxigénmaszkot, és tiszta levegőt szívva hazagyalogolok.

una semana alegre

semmi panaszom nem lehet. a kezdetet leszámítva egy formás időintervallum hasítódott ki az időből. a rosszat beszívták a könyvekkel telerakott polcok, és a masszív falak. percekig néztem, hátha legalább az oroszlánok a kapunál, de még ők sem. hidegen hagyták őket. a jóleső ritmikával szabattam ki a mintát keddtől szombatig, és a zavarólag ható elvarrásokat is sikerült kiegyengetnem. szombaton schelling impotencia-potencia oppozíciójának olvasása közben szemeztem egy lánnyal, thomas more pedig meggyőzött arról, hogy az egyházatyák bibliamagyarázatait kell követni az idők végezetéig, bár engem ágoston például mindig hidegen hagyott. az, hogy mindennek még nincs vége, csendes örömöt ébreszt. még majdnem 13 óráig olvashatom az időt a teleírt füzetlapról, és mérhetem a szöveget, amit majdan szétolvasva (és elírva) vagy betehetek egy füst alatt két könyv közé, vagy szét is téphetem, ha úgy akarom. énkép marad. megül.

entre los libros (otra vez)

a harmadik egymást követő szecskanapon végre minden a régi. a büfésnők általam soha nem is kért dolgokat pakolnak a kis déli menümhöz - közben persze úgy vigyorognak, mintha éppen egy csótány mászkálna a bikinivonaluk mentén. a galambok pedig csak kurrognak odaadón. mórusz tamásból pedig immár teljesen elegem van. meg a fotocellás ajtókból is. no meg persze az is idegesít, hogy a francba tudhat mindenki mindenről. úgy záporoznak a nevek, mint a napalm a pálmasorra apokalipszis idején. azaz most. persze nem mintha el akartam volna titkolni akármit is. egy jól felépített besúgóhálózat működhet a környéken. legszívesebben felcuccolnék a várba, és csak februárban jönnék le. vagy nyáron.

días extrañas

ha ismerném szervezetem, lenne egy pontos térképem agyam mezőiről és szektorairól, talán teljes bizonyossággal kijelenthetném: sokat öregedtem az elmúlt egy hónapban. olykor a boldogság, olykor a bú röpített magával olyan tempóban, hogy úgy éreztem, mindent és mindenkit lehagyok, és örökre eltűnök, mert még légifelvételt sem tudnak készíteni rólam. aztán most szerencsésen landoltam, és meglepetten nézek szét a nagyvilágban.
ma például mindent szépen lassan beborított a köd. allegorikus hangulatfestés - gondoltam, és nem jártam messze az igazságtól. a könyvtárban vizsgaidőszakhoz mérten nem is voltak sokan, minden ment, ahogy szokott, olvasgattam, és lejártam slukkolni, ismerős arcokkal találkoztam, és a gépet is újra kellett indítanom egyszer. amikor a mai séták közül az utolsót kezdtem el tenni, megtenni, lépésenként, valami elhagyott. mintha a higanyszál csúszott volna le bennem. utoljára sétálgattam az Andrássy út nyomvonalán - legalábbis úgy tervezem, hogy egy ideig nem fájdítom a kirakatokat és a fennmaradt karácsonyi dekorációt. hogy ez a vég kezdete, vagy egy kezdet vége, majd eldönti a közeljövő. mindenesetre kitisztultam.

entierro (para K. E.)

sokan. egymást nézve. én meg keresztülnézve a testeken, túlnézve a forgalmon, és a periodikusan kaméleonkodó közlekedéslámpa felett. néha egy kamion ponyvája, olykor dudálás, de többnyire szipogás, papírzsebkendő-nejlonok halk csörömpölése. valahol a hátsó sorokban könnyek is hullanak a földre, érzem a szagát. amikor elindul a menet a temető egyik végéből a másikba, a tömegiszony környékez. egymásbakaroló embereket látok, akik most találkoznak először, hirtelen feloldódik a bábeli nyelvzavar, minden visszatér a megszokott ősi kerékvágásba. kaftánok és bocskorok folytatnak dialógust, a temetőszolgák pedig olyan szorgosan lapátolják a földet, hogy a műsor túlnyúlik a szertartáson - nem mintha bárkit is zavarna. nem mintha bárkit is zavarni akármi is. hosszú sorba állok be. mindenki egymást nézi. én magamba nézek. komolyságot eröltetek az arcomra. nincs nevethetnékem, vagy ilyesmi, de feszélyez, hogy komolynak kell lennem. aztán majdnem eltörik a mécses. egy könnyes, kisírt arcot látva felfedezem a fogyást, és az ősz hajszálakat. szorítja a kezem, és úgy érzem, nem akarja elengedni. így talán most először. 'buenasz díasz, szenyor' - mondja. és nevet. és közben sír. majdnem eltört a mécses. mikor kiértem a kapun, és felszálltam egy tömött piros kilencvenhatosra, éreztem, amint csigalassúságal lefolyik egy könny az arcomon. nem látom, hiszen nem láthatom. nem is érezhetem. hallom, amint legördül, és hangosat koppan. senki nem néz fel. én pedig túlnézek a mocskos ablakon, túl a városokon és vidékeken, túl a sztratoszférán, és ott beleütközöm az emlékeimbe. szemezünk. várok, hogy ők üvöltsék el előbb magukat a fájdalomtól.

jugar con las palabras

már annyiszor, hogy unom kissé. aprócska különbségek a lényeget illetően, de a mozdulatok legalábbis ugyanúgy. saját mozdulataim meg tényleg. ahogy hátrahőköl a test, és megijed az orr, na az úgy, ahogy azt nagyszüleimnél olvastam egy forró nyári napon a kertben, miközben nagymamám főztjének illata körbefolyta szaglószervem, és hívogatott. kicsit ott is maradt belőlem valami, egy leejtett darabka, jelenleg a hó alatt, a kivágott meggyfa csonkjának tövében.
már annyiszor, hogy nagyon unom. különbségek egyáltalán nincsenek. utoljára dőlök el, és ezúttal lent maradok. K.O.

viajar

tegnap hazafelé jövet - borosan, nikotinosan, egyensúlyozva, könnyeden libegve, hogy a Batthyány téren ne lépjek világosabb kőlapokra, csak a sötétekre, és ne nézzem meg az indulási időpontot, mert bajban vagyok az idővel, és helyet keressek, ahonnan nem látom a szempárokat - rátaláltam egy Medeski Martin & Wood lemezre, és furcsamód rájöttem, nagyon hiányzott az utóbbi hónapokban a jazz által szállított diszharmónia. kiderült, nem mindegy, hogy ismert taktusok közben bámulom-e a Margit híd megállóhelyig vezető növekvő-csökkenő számsort, és a kusza vezetéktengert, vagy már-már elfeledett hangok közben. igen, talán bennem van a baj, hogy a zene nem tud mindig akkora örömet szerezni, mint amilyet szerzett most. talán unalomig hallgatok egyes előadókat, reflexből nyomogatom a play gombot, és közben ugyanazokat a gondolatfutamokat játszom le az agyamban is. minduntalan körözöm, holott ki kéne már törni ebből a rámkényszerített gondolatfolyamból. amikor tehát vége lett a számsornak és kusza vezetéktengernek, megállt a HÉV, kinyíltak az ajtók, felszálltak az emberek, és egy huppanást hallottam. lehajtott fejjel csak azt láttam, hogy valaki beült elém, méghozzá úgy, hogy összezárt lábait egy enyhe, és alig látható remegés közepette becsúsztatta a lábaim közé. nem, nem értünk egymáshoz, csak éppen úgy ültem, mint itthon szoktam, szétvetett lábakkal, kábán, hallgatva a jazzt. nem is érdekelt semmi, az istenért sem mozdultam volna meg. vártam, hogy leszállhassak, illetve hogy hazaérjek, és egyek, mert marha éhes voltam. de persze, fel is kellett néznem. hajtott a kiváncsiság. ki merészelte megzavarni állapotomat? ki gondolta úgy, hogy ráadásul menetiránynak háttal beüljön elém? egy fiatal lány volt, talán gimis, bár semmit nem láttam az arcából, csak a hajat. ez lenne a pepitatutyi-románc. bámultam hát tovább ki az ablakon, néztem a fényszórókat, a sötétbe öltözött házakat, melyek kivilágított ablakai úgy pislákoltak, mint a téli bágyadt napfényt visszaverő apró kis kövek egy fekete kesztyűn, amit nagyon szeretnék megszorítani, és viszontérezni a szorítást. néha észrevettem egy-egy embert is, bár a HÉV rohanása miatt csak pillanatokig szemlélhettem a lépteket, és a gyors mozdulatokat - végülis ki a fene kullogna ilyen pocsék hideg időben? tekintetemet óvatosan az ablak széléhez helyezve láttam, hogy ideiglenes utazópartnerem kisimítja haját a szeméből, és rézsút kibámul az ablakon. Szépvölgyi út, Tímár utca... és akkor, amikor közeledett számomra a jármű elhagyásának pillanata, belenéztem az arcába, mint amikor egy alpakka merítőkanál belemerődik egy fazék gusztusos gulyáslevesbe, felkavarva a darabokat, és a zsírfüggönyt. ki akartam hasítani magamnak valamit, egy képet talán. de csak üveges szemeket láttam. undorodva vágtattam végig buszom megállóhelyéig a peronon. hazáig már nem is láttam semmi világítót, szentjánosbogarakat sem, torkolattüzet sem. csak valami belső pislákolás űzött, ezt viszont nem láttam, hanem éreztem. éreztem akkor is, miközben a szendvicsemet ettem, és éreztem, miközben billentyűket nyomogattam, és éreztem, mikor elaludtam. jobban mondva, ez altatott el.

DC++

(az előző bejegyzés és az ún. valóság között csakis véletlenszerű egyezés lehet. nincsenek sebeim ugyanis, és egy profán félistent sem láttam ugyanis. variációkról van szó, mint oly sokszor már. egy kicsiny kezdőpontból, emlékdarabból, érzésből, impresszióból építek - ha nem is katedrálist vagy légvárat - de masszív házacskát. az ajtók nyitva, mint olykor Janus temploma esetében, és megterített asztal várja az erre járókat. és maj még felhúzok egy szárnyat is, vendégszobákkal.)

la elección y el pucherazo

A)
bele is mártom tollam a fekete epébe, ami kis kübliben itt várja mellettem, hogy felhasználódjon, és elhasználódjon, megsemmisítve saját magát, felitatva a keserédes szájízt a rémes falatok után, megakadályozva, hogy ebben az évben odaadjam akárkinek is a mesebeli aranyalmát, pedig itt állnak előttem most is (igaz már el-elhalványulva) mindhárman, csábítanak és csalogatnak, hogy "addnekem", de én hajthatatlan vagyok, illetve jól kivárok, bár ebben a kivárásban félszegségem is benne foglaltatik, meg a számban egyre csak termelődő méz, amit most semelyikükre sem csorgatom rá, hogy rossz legyen nekik, illetve hogy jó ne legyen, mert nem mindegy, hogy pozitív vagy negatív haragot táplálok a nők iránt, mert mindegyik mást kíván, mert mindegyik máshogy lélegzik, és más testtartással fordít nekem hátat. múlt szombaton határoztam úgy, hogy egyikükkel szemben túlságosan elfogult vagyok, esetleges döntésemmel komoly korlátokat döntenék le, ami nekem nem lenne jó. lenyűgöz, persze, hogy lenyűgöz, másképp nem lenne itt (és itt el-elmosódva), intellektusa elbájoló, ujja finoman fúródik be a bőrömbe, ám éppen amikor beteljesülne valami, véget vetek - szomorúan, keserűen, és tudom, elszalasztottam egy csábosan felkínálkozó lehetőséget. nem telt el sok idő, és keresztülhúzva mindenféle konvenciót és hagyományt, leintettem másikukat is, illetve talán diszkvalifikáltam, vagy nem is tudom, mit mondjak. erre most nem is fecsérelném a kusza betűszörnyetegeket, hiszen vér csöppen a lapra minduntalan a sebből, mit okozott. harmadikuk eltávozott egy arra kószáló profán főistennel, utánuk sem tudtam szólni, hogy "ügyesen, okosan", eltűntek a ködben, majd a kontúrok is felszívódtak.
B)
rosszul vagyok. izzadok, és lüktet az agyam. egy pók mászik a karomon. talán telihold van, de nem látok ki az ablakon. az ablakomon köd ül. a fejemen meg feltehetőleg egy rossz szellem. lógássza a lábait, sarkaival a szemeimet érinti. rosszul vagyok. azt hittem, minden rendben, történt, ami történt, szar így, de mindegy, nem baj, hogy elnapoltam akármit is. aztán a dramaturgia bezavart, és óvatlanul sötét ajánlatot kaptam. nem is holni Éva, vagy kígyó, maga a sötét főkrampusznak öltözött ürdüng szorított halántékomhoz egy stukkert, mormolva, hogy igenis adjam ki kezeimből az aranyalmát, adjam neki, ő meg majd befekteti. és "befekteti" választottamat is, hiszen arról szól a játék, hogy neki választok, és nem magamnak. a legszebbet kellett kiválasztanom. óvatosan előoldalgott egy szuszogó bokor mögül. mindenhol széthullott csipkebogyó hevert. megigazította kócos haját, szemcsepp a véreres szemeknek, bőrradír a szemölcsöknek, seggberúgás a halottnak. bűnbánón mosolygott - gondolom. lehajtott fejjel közeledett. karonfogták. elvezették. hogy hová viszik, nem tudom. hogy mi lesz velem, nem tudom. mögöttem nimfák táncoltak, halk muzsikaszó hangzott. hátrafelé araszolok.
(zárlat)
most vegyük úgy, hogy tettem egy ikszet. jól is érzem magam. mindenféleképpen jobban, mint azelőtt, mint amikor az időt fordítva mérte az óra, és úgy tűnt, minden apró atomokra hullik szét, én meg a lepkeháló otthonhagyottságának birtokában csak fejem kapkodom, és ennyi. az imént fordítottam vissza az órát, már helyes kerékvágásban menetelnek a mutatók. elképeszt a nyugalom. hangosan ugatnak a kutyák, és leginkább kategorikusan fűzöm át a cérnát a tű lyukán. kimérve.

el primero

szervezetem elkezdte termelni a fekete epét. soha nem akartam még ennyire távoltartani magam szaturnuszi állapotomtól, erre tessék.