sokan. egymást nézve. én meg keresztülnézve a testeken, túlnézve a forgalmon, és a periodikusan kaméleonkodó közlekedéslámpa felett. néha egy kamion ponyvája, olykor dudálás, de többnyire szipogás, papírzsebkendő-nejlonok halk csörömpölése. valahol a hátsó sorokban könnyek is hullanak a földre, érzem a szagát. amikor elindul a menet a temető egyik végéből a másikba, a tömegiszony környékez. egymásbakaroló embereket látok, akik most találkoznak először, hirtelen feloldódik a bábeli nyelvzavar, minden visszatér a megszokott ősi kerékvágásba. kaftánok és bocskorok folytatnak dialógust, a temetőszolgák pedig olyan szorgosan lapátolják a földet, hogy a műsor túlnyúlik a szertartáson - nem mintha bárkit is zavarna. nem mintha bárkit is zavarni akármi is. hosszú sorba állok be. mindenki egymást nézi. én magamba nézek. komolyságot eröltetek az arcomra. nincs nevethetnékem, vagy ilyesmi, de feszélyez, hogy komolynak kell lennem. aztán majdnem eltörik a mécses. egy könnyes, kisírt arcot látva felfedezem a fogyást, és az ősz hajszálakat. szorítja a kezem, és úgy érzem, nem akarja elengedni. így talán most először. 'buenasz díasz, szenyor' - mondja. és nevet. és közben sír. majdnem eltört a mécses. mikor kiértem a kapun, és felszálltam egy tömött piros kilencvenhatosra, éreztem, amint csigalassúságal lefolyik egy könny az arcomon. nem látom, hiszen nem láthatom. nem is érezhetem. hallom, amint legördül, és hangosat koppan. senki nem néz fel. én pedig túlnézek a mocskos ablakon, túl a városokon és vidékeken, túl a sztratoszférán, és ott beleütközöm az emlékeimbe. szemezünk. várok, hogy ők üvöltsék el előbb magukat a fájdalomtól.
No comments:
Post a Comment