két levegővétel között hosszú órák telnek el, ha a metróban utazva a színes reklámokat bámulod. a himbálódzó kapaszkodók alatt álló, ajtónak támaszkodó emberek szájából kicsöppenő nyál megáll úgy félúton a cseppenés közben, és semmi gusztusod felfogni. nincs gusztusod felfogni a pislogások között kihullott szempillákat, amiket az enyhe légáram befúj a cipők alá. nők és férfiak, férfiak és nők. tarkabarka embertenger. aktatáskák, szívószálak, egy tonna parfümillat. majdnem elájulsz. minden exed illata körbefog. menekülnél a színes mozaikdarabkák elől, de sajna két állomás között félúton nem tépheted fel csak úgy az ajtót. annyi időd van, hogy egész kötetnyi verset beleírhatsz a félhomályba. pislákolnak a lámpák, és a távolból egy kiáltást hallasz. most fújod ki a levegőt. egy pillanat alatt visszaáll a szimbolikus rend. egy pillanat alatt elfelejted, hogy tele vagy sebhellyel, és hogy így, félig kilyukadt tüdővel szeled a várost, mint a pék a kenyeret. úgy érzed, megzavarja nyugalmadat, hogy kinyílik az ajtó, a vagonok közti átjáró fölötti kis műszeren a nyomásmérő mutatója megugorja a vörös szintet, emberek lépnek le, és egy halom új maszat fog közre, hogy elsuhanjatok a kimondhatatlan nevű végállomás felé. együtt utaztok, így hozzá kell szoknod, hogy Egyként is csak egy vagy a Sokból. egy kissé félresikerült példány. egy fodrászollóval minduntalan kibabráló makacs tincs. egy halk sóhaj a karneválban.
No comments:
Post a Comment