a főtéren felállítottak egy mobil műkorcsolyapályát az óbudai polgárok tiszteletére. látszólag még azok is jól szórakoznak, akik a palánkra támaszkodva szemlélik a bohó ifjúságot, és a magukról megfeledkezett családapákat. mindez annyira szép. a távoli padoknál óriási füstgomolyag mögül látom kinyílni a szájakat, majd maguk a szavak is párában tételeződve szállnak el a buszvégállomás felé. követem az átminősült nyelvi szólamokat - trillázva ugrálok a macskaköveken, és david bowie-t hallgatok hazafelé menet. óvatosan kikerülöm a helyet a ház előtt, ahol egy-két napja eltanyáltam, akárcsak egy burleszkben. elfeledkeztem a lábam altti talajról, az meg elhagyta magát, és kész. már meg is volt a baleset. egy ideig még söpörgettem tenyeremről a jeges piszkot, majd rájöttem, "minden hijábavaló". hülyének és furának bélyegeztek, így vonultam be a legújabb kontextusba. ezek lettek előítéleteim. ha visszajelölök, óhatatlanul bekerülök a hermeneutikai körbe, ha elutasítok, dekonstruktornak vélnek az "ádáz hatalmak". nem menekülhetek, mindenféle agyalágyult textológiai megoldást alapul véve fojtódom bele egy keserű nedűvel teli pohárba, majd valamikor, órákkal később úgy bukom fel, mint a gyöngyhalász, aki értékes gyöngyök helyett ezúttal az életét hozhatta föl magával a felszínre, hogy örvendhessenek a barátok, és a parton ragadt családtagok. egy vers, ami megakad. egy virágfüzér, ami előbb-utóbb lehullik a nyakról. egy soha meg nem írt levél, egy soha ki nem mondott heves indulatszó. ezek várják őt otthon. fortyogva leül, játszani kezd a kanállal. megérinti az asztali dekoráció szirmait, túlnéz az ablakon. hunyorítva nagy nehezen kiveszi a magot csipegető kismadarat, majd figyelmével elköveti egy ágig, ahol a madár törni kezdi a magot. megtöri, majd megeszi. aztán elszáll. sok minden elszállt, és amikor visszatért, oda, az asztal mellé, már ki is ürült a tányér, morzsás lett az asztal, illetve már ott sem volt, már a szobájában sem a székben ült, és már nem is az ágyban aludt. a rendetlenül hagyott ágynemű látószögéből észrevenni, amint épp eltűnik a lépcsőfordulóban, és már megint elesik, ugyanott, és csak próbálnám utolérni, de megszökik, gyorsabb, és gyorsabban szedi a lépcsőfokokat, ő eléri a buszt, én nem, és csak kajánul integet a hátsó ablakból, és azt gondolja, most mennyire kibaszott velem, de én elviselem, hogy félórát kell állnom, és többnyire megfagynom, mert közben újból odaér mellém. ketten állunk várva. amint beront az autóbusz, és szétfröcsköl mindent sárral, ő a legelső helyre ül, én a leghátsóra, neki háttal. csak a főtéren találkozunk. korcsolyát köt a lábára, én meg a palánkra támaszkodom. azonban az a mekkora nem mindegy, hogy én is ott szorongatom a korcsolyát a kezemben, és várok a megfelelő pillanatra, hogy amikor már mindenki aluszik, én fölmehessek a jégre, belekarcolhassak egy epigrammát a jégbe néhány sziluettel és piruettel, nézhessem a csillagokat, meg ilyenek. amikor úgy érzem, már fulladozok, felkapcsolom magamra az oxigénmaszkot, és tiszta levegőt szívva hazagyalogolok.
No comments:
Post a Comment