klózríding

akárhányszor megyek vissza a képtárba, hogy újra szemrevételezzem kedves festményemet az eldugott beugróban, figyelve arra is, hogy a teremőrt éppen akkor temetkezzen bele a kersztrejtvénybe, vagy az alvásba, megborzongok attól, hogy soha nem sikerül ugyanannyi lépéssel megközelíteni azt a bejárattól, bár belekalkulálom a kalkulációba a tömegen való átverekedés együtthatóját, az idegen testek egymáshozérésének kiszámíthatatlan lokuszait, a szavakat, amik megálljra késztetnek, a tapintásokat, melyek véletlenül érnek csak, és nem késztetésből, vágyódásból, hideg akaratból táplálkoznak a feladó részéről. kézbesített lépéseimet elnyomják a kőlapok, követek a le nem törölt lábbelikről lecsöppenő sarat, mintha vért szagolva erednék kutyaként a megsebzett nyúl után a mezőn, miközben gazdám is fut, de már fárad, és tudom, gyorsaságomba és szaglásomba zálogosítja a majdan a családi asztalra lehelyezett sültet, és az izzadságcseppek nyomát a tollakkal ékesített kalap alatt. a festmény egy beugróban van a falra akasztva, hogy véletlenül se vegyék észre azonnal azok, akik a képtár eme fényűző, drapériákkal és zsírfoltokkal tarkított falai közé óvatoskodnak be hétköznap és hétvégén is, karon fogva kedvesüket vagy gyerekeiket, magyarázva művészettörténeti korszakokról, családi vacsorákról, nemi érésről, a focimeccsek végeredményeiről, elfojtott búbánatról és kitörni kész örömről. ma láttam sokadszorra, és emlékszem, először csak halvány kontúrokat láttam, nem is értettem, milyen tárlatvezetői gyakorlat vezetett oda, hogy ezt itt csak így odabasszák, fel a falra, a hülye laikus műsznob látogatók orra elé, hogy azok felnyársalják tekintetükkel, és elmélkedni kezdjenek a csodálat és giccs közötti megfoghatatlan esztétikai minőség mikéntjéről. aztán amikor visszajártam, feltűnedezett az alakok laza telítettsége, a háttérben megbújó szoba, a szobadíszek, és a nyitott ajtó mögül előmerészkedő titokzatos csigalépcső annak minden gyönyörével és sötét, pókhálokkal beszőtt alattomos sarkával együtt. egyik alkalommal, miután az értelmezésben eljutottam tehát valami középig nevezhető fokig, elkezdtem keresni a kép eredetijét antikváriumi képeslapokon, magazinok képsorain, emlékezetem barokkos előszobájában felaggatott poros ballonkabátaim zsebeiben, sóhajok körvonalain, nyögések intermezzóiban. bekopogtattam külvárosi kaszárnyák kapuin, vízóraleolvasót imitálva törtem be nyugdíjasok otthonaiba, és véletlenül sem nyúlva az asztalon hagyott megtakarított milliókhoz, vizslattam a szobákat, ám minden akaratom ellenére sem sikerült elcsípnam a nyulat, ami csak futott előlem, fokozódó vérzése ellenére egyre gyorsabban, mindinkább megerősítva bennem, hogy kivénhedt, elkopott szaglású eb vagyok már, és nyugdíjaztatásomhoz kéne folyamodnom egy-két jól időzített csaholással, epilepsziás rohammal. legközelebbi képtári sétámon rájöttem, meg kell idéznem a kontextus szellemét, ezért két májkrémes szendvics, és a magammal hozott kis villanyrezsón elkészített instant kávé elfogyasztása után elszívtam egy cigarettát, majd rágyújtottam egy spanglira, és az egész terhes füstöt ráfújtam a megszáradt olajfestményre, hogy megelevenedjenek végre azok a figurák, legyen mozgalmasabb a szituáció, mutassa már ki mindenki a foga fehérjét, és terítse le minden résztvevő a jobb kezében tartott royal flösst a pókerasztalra. ekkor elevenedett meg először a kép - üzekedő párt láttam rajta, vadul basztak, kiharapták egymás szemgolyóját, letépték egymás körmét, közben vadul káromkodtak, és kétpercenként kiköptek a nyitva hagyott ablakon az utcára. mikor szólongatni kezdtek, azt hittem, a teremőr penderít ki mindörökre a képtárból, és elkezdi felgöngyölíteni büntetőjogi alapokra helyezett közeljövőm szecesszív narratíváját. nem, ő nem szólt semmit. viszont megijedtem, tényleg hangok értek. bizonytalanságom teljes tudatában rohantam el. sokáig elmaradtam, ám minden ismerősömnek heves gesztikulálással körítve magyaráztam a képről, amit mindenképp meg kell nézniük, és sokan meg is nézték, és elmondták, hogy ez a világhírű piktor egyik legjelentéktelenebb mázolmánya, igen, ezt a szót használták, nem ér egy véletlen pillantást sem, felejtsem el, mert az általuk feltételezett úgynevezett tudásom birtokában sokkal értékesebb műalkotások szemlélésében kéne kiélnem műértésem, még csak néhányszor bizonyított precíz megjegyzéseimet, és hidegvérű ellipsziseimet. bár felróttak még egyet s mást, dacolva velük, iksz idő után újra a képtár felé vezettem magam. a kőlapok ezúttal tiszták voltak, csak egy-két halvány vérnyomot láttam, amik mutatták nekem az utat, mintha nem tudnám, merre is kell mennem. egy döglött nyúl feküdt a képem alatt, amit belegyömöszöltem a nejlonzacskóba, amit direkt ezért hoztam magammal. a képen nyugalom fogadott, és bántott is az üresség. olyannyira bántott a semmi ilyetén hangoskodása, hogy hosszú litániába ordítottam bele minden problémámat, citáltam ókori szónokok aranyköpéseit, filozófusok axiómáit, de nem feledkeztem meg a leghíresebb mesék beszédes szimbólumairól sem, amiket az üvegkoporsótól az összekevert magokat tartalmazó tálacskákon át, az elhullajtott kenyérmorzsákig felemlegettem. a teremőr ekkor felemelte fejét, szemüvege kicsit lejjebb csúszott az orrán, már azt hittem, leesik, és összetörik, és megkérdezte, nem tudom-é, mi ül Bosch paradicsomi szökőkútjának odvában, hat betű, nincs meg belőle semmi. baszás, vágtam oda. ekkor felkapta a követ, amivel az ajtó volt kitámasztva, és hozzám akarta vágni, és éppenhogy sikerült elhajolnom, mert különben nagy baj lett volna, mert képzeljük el, bármennyire is rossz a tömítése a fürdőkádba helyezett dugónak, így bármennyire is szivárog el a víz, miközben hab testedet mosod, hajadat mosod, körmeid ágyát fertőtleníted, szépséghibáidat pofozod ki mindenféle kencével, tehát hogy mennyire is fogy az életadó folyékony szubsztancia, a behulló kő mindent kicsap, amit ott talál, legyen az hákettőó, vagy biztosíték. amikor lefelé gyalogoltam a lépcsőn, még láttam, amint befordul a múzeum elé egy szirénázó rendőrautó, megszámlálhatatlanul sok terroristaelhárító lép ki belőle, de én felhajtottam a gallérom, és sebtiben felragasztottam egy műbajúszt. elszeleltem, mint a kámfor, de elhatároztam, hogy a jövőben még további jelentésrétegeket viszek fel az így is telefestett vászonra, hogy sűrű legyen az élettartam, és az idő váza is komolyabbá válhasson, meg aztán ha már kiderült, hogy a nyúl elfogása is csak azon múlik, hogy magammal rendben legyek, ezt a problémát is megoldom valahogy.