viajar

tegnap hazafelé jövet - borosan, nikotinosan, egyensúlyozva, könnyeden libegve, hogy a Batthyány téren ne lépjek világosabb kőlapokra, csak a sötétekre, és ne nézzem meg az indulási időpontot, mert bajban vagyok az idővel, és helyet keressek, ahonnan nem látom a szempárokat - rátaláltam egy Medeski Martin & Wood lemezre, és furcsamód rájöttem, nagyon hiányzott az utóbbi hónapokban a jazz által szállított diszharmónia. kiderült, nem mindegy, hogy ismert taktusok közben bámulom-e a Margit híd megállóhelyig vezető növekvő-csökkenő számsort, és a kusza vezetéktengert, vagy már-már elfeledett hangok közben. igen, talán bennem van a baj, hogy a zene nem tud mindig akkora örömet szerezni, mint amilyet szerzett most. talán unalomig hallgatok egyes előadókat, reflexből nyomogatom a play gombot, és közben ugyanazokat a gondolatfutamokat játszom le az agyamban is. minduntalan körözöm, holott ki kéne már törni ebből a rámkényszerített gondolatfolyamból. amikor tehát vége lett a számsornak és kusza vezetéktengernek, megállt a HÉV, kinyíltak az ajtók, felszálltak az emberek, és egy huppanást hallottam. lehajtott fejjel csak azt láttam, hogy valaki beült elém, méghozzá úgy, hogy összezárt lábait egy enyhe, és alig látható remegés közepette becsúsztatta a lábaim közé. nem, nem értünk egymáshoz, csak éppen úgy ültem, mint itthon szoktam, szétvetett lábakkal, kábán, hallgatva a jazzt. nem is érdekelt semmi, az istenért sem mozdultam volna meg. vártam, hogy leszállhassak, illetve hogy hazaérjek, és egyek, mert marha éhes voltam. de persze, fel is kellett néznem. hajtott a kiváncsiság. ki merészelte megzavarni állapotomat? ki gondolta úgy, hogy ráadásul menetiránynak háttal beüljön elém? egy fiatal lány volt, talán gimis, bár semmit nem láttam az arcából, csak a hajat. ez lenne a pepitatutyi-románc. bámultam hát tovább ki az ablakon, néztem a fényszórókat, a sötétbe öltözött házakat, melyek kivilágított ablakai úgy pislákoltak, mint a téli bágyadt napfényt visszaverő apró kis kövek egy fekete kesztyűn, amit nagyon szeretnék megszorítani, és viszontérezni a szorítást. néha észrevettem egy-egy embert is, bár a HÉV rohanása miatt csak pillanatokig szemlélhettem a lépteket, és a gyors mozdulatokat - végülis ki a fene kullogna ilyen pocsék hideg időben? tekintetemet óvatosan az ablak széléhez helyezve láttam, hogy ideiglenes utazópartnerem kisimítja haját a szeméből, és rézsút kibámul az ablakon. Szépvölgyi út, Tímár utca... és akkor, amikor közeledett számomra a jármű elhagyásának pillanata, belenéztem az arcába, mint amikor egy alpakka merítőkanál belemerődik egy fazék gusztusos gulyáslevesbe, felkavarva a darabokat, és a zsírfüggönyt. ki akartam hasítani magamnak valamit, egy képet talán. de csak üveges szemeket láttam. undorodva vágtattam végig buszom megállóhelyéig a peronon. hazáig már nem is láttam semmi világítót, szentjánosbogarakat sem, torkolattüzet sem. csak valami belső pislákolás űzött, ezt viszont nem láttam, hanem éreztem. éreztem akkor is, miközben a szendvicsemet ettem, és éreztem, miközben billentyűket nyomogattam, és éreztem, mikor elaludtam. jobban mondva, ez altatott el.