noches cerca de la playa de las lágrimas

napjaim szeszélyesek mint egy kapcsolat. másodperceknek tűnnek a valójában többórás utazások, és csak akkor kapom fel a fejem, amikor a mozdulatlan busz összefirkált és széttépett huzatú ülésén ülve a tovasuhanó autók lámpáit, és ezek éjszakába hasított fénynyalábjait látom mozdulni, vánszorogni. a közeli templom toronyórájanak mutatói mintha ugyanolyan szöget zárnának be, vagy éppen egymáson állnának, mint cirkuszban az artisták. az egész csak múló illúzió. az emberek ruhái alatt felfedezed a sebhelyeket, a smink alatt a szépséghibákat, lábon az üszköt, hajban a korpát. mindenki szépen lassan egyivásúvá válik. a dekadens, hajnalba nyúló éjszakázásaid alatt összehörpintett mérgek egy óriási tartályba gyűlnek, összekeveredik a szénsav, a párlat, a főzet, és a gyógynövényekből sajtolt lágyan csillogó, a víz színén minduntalan megülő, lassan gomolygó esszencia. emögül szemléled a világot, ami "szinejátszó, csodaszép". kicsit torzzá válnak az alakok, az ég is inkább hasonlít színpadi díszletre, de így, reflektáltan a hamisat lesve, lassan megnyugszol, és elfogadod, hogy a sóhajok soha vissza nem térnek oda, ahonnan eltávoztak. minduntalan megbánod, amint kilépsz kémlelőlyukad mögül. akkor mintha elborítana a frász: a mozdulatok lelassulnak, vagy hangulatodtól függően annyira felgyorsulnak, hogy szemed képtelen követni ezt a barokkos örök tova-tűnést. egyszer talán űgy döntesz, hogy semmibe veszed a zavart, és úgy teszel, mintha mis em történt volna, tovagyalogolsz, átlibbensz a zebrán, miközben a türelmetlen autósok már dudálnak, egyikük-másikuk kihajol, elküld a jó kurva anyádba. de te csak imbolyogsz. talán egyszer arra is vetemedsz, hogy nem lehajtott fejjel mész be az áruház alagsorában kialakított kiskocsmába, hogy lefröccsözd magad. kedélyesen elbeszélgetsz a pultossal, és azt is elfelejted, hogy az egyenes haj jobban állt a csinos pincérnőnek, mint ez a mersterséges dajer, meg a homlokra visszacsapódó szempillaspirállal felturbózott szempillák. talán egy sört is csapolsz. prágaiasan, hogy a hab egy harapásra történő lenyelése után az ujjaidról is le kelljen nyalogatni a nedűt. ilyenkor akarsz mindig poháraljaddal nyomot hagyni a pulton, bámulni a pultoslány seggét, amint egy édes grimasszal megfordul, átmegy a pult másik felébe, törlőrongyot hoz, finom ujjaival felemeli poharad, és letörli a pultot. rongya beissza a söröd. vágyadat beissza szeme kékje. kezeid lassan vállára csomozódnak. ajkaitok összetalálkoznak, köszönnek egymásnak, meghátrálnak, újra összefonódnak. alsóneműk fekszenek összegyűrve az ágy mellett, rajtuk lassan száradó ujjlenyomat, még frissen levetettek. a felső szomszéd a seprű nyelével ütögeti a padlót, az alsó szomszéd ordibál, és kosárlabdájával apró szilánkokra töri a hálószobája plafonjára szerelt tükröt, ami annyi éven át boldogságot okozott neki, hiszen mi sem jobb egy baszás közben magadat nézni, játékosan hol a másik bal válla, hol jobb válla mellől elődugni arcodat, mindeközben mosolyogni. szóval ott tartottam, hogy óriási a zűrzavar a házban, de ti jól elvagytok. még azon is felülemelkedsz, hogy néhány órával később megint nem lesz társad, megint egyedül mész ki hétvégénként galambokat etetni a belvárosi parkba. székhelyet kell cserélned, az áruház alagsorába többé nem mehetsz vissza, háttal kell ülnöd a padokon, a buszokon nem szabad leülnöd többé. tömegben kell utaznod, össze kell préselődnöd idegenekkel. persze egy rossz szót nem szólhatok. nekem aztán tényleg nincs okom panaszra. minden a legnagyobb rendben, és ez már így lesz az idők végezetéig.

ordenadorissimus

az adatok feldolgozás alatt
az adatok feldolgozás alatt
az adatok feldolgozás alatt
...
...
adatok feldolgozva

tegnap este annyi minden eszembe jutott, hogy már ott tartottam, kikászálódok az ágyból, felveszem a szemüvegemet, bekapcsolom a gépet, és írok, aztán az álom úgy gondolta, mégse legyen így. így hát elaludtam, és reggelre mindent elfelejtettem a tegnapiakból. csupán egy-két álomkép foszladozott éppen szét, miközben a reggeli kávét hörpintgettem. úgy emlékszem, felmentem a nyaralóba azzal az emberrel, akivel a legkevésbé szeretnék, illetve hát a tudatalattim megint bemutatott a tudatom fölött szállingózó puttóknak. de mindegy, ezúttal nem volt komoly semmi. álmocska volt csupán.
reggelre evőeszközök voltak letéve a papucsok helyett a bolyhos szőnyegre. összekanalazta a pókhálókat a sarokból, beleszúrta a villát egy lexikonba, a késsel pedig szétvágott egy bimbót, ami az ablakon keresztül a szobába benövő faágon lepult, mint egy kisiskolás a hátsó padban. a tavaszkezdetet ebből az aktusból szűrte le. a teát már lent fogyasztotta el, de égette a nyelvét. sós volt a tegnapi fájdalom, beborogatta, és kukákat borogatott kifelé menet. tett egy kört a busszal, bárányfelhőket terelt szemével, esővizet ivott.
két énem van. van egy haragos énem. no meg van egy vidám énem. tegnap délután a haragos énem tartott stand-up comedy-t reflektorfényben csekély hallgatóság előtt. félreforulva az ágyon bámultam a tapéta mintázatát, és a vonalakba próbáltam beleerőszakolni minden kesernyés ízdarabkát, ami szétmételyezte már a lágy szájpadlásomat. aztán megnyugodtam. reggelre fejfájással ébredtem, és amint belebújtam a papucsokba, észrevettem, mennyire serényen szövögették a pókok a hálójukat az elmúlt hónapokban. meg kellett néznem egy verseskötet 82. oldalát (ezt kívánta a közérdek): "Kezd megőrülni Nárcisz." Kafa! Miután kétszer egymás után nyolcvankét mp alatt raktam ki a pasziánszt, megijedtem a jeltől, de aztán rájöttem, ma hülyeség újrakezdeni.
hazaért, evett. megéhezett a mindennapi körök rajzolgatása során. átszelte a térképet, megtörölte a száját. a zsíros szalvétát magasbedobókat megszégyenítő lazasággal ejtette bele a televízió tetejére vágott lyukba. aztán bámulta a tévét egy ideig, majd eszébe jutott, hogy írnia kell. bekapcsolta a számítógépet, és várt. lassan melegedtek be a szektorok, csíkokból és pontokból állt össze az üzenet a képernyőn

az adatok feldolgozva
az adatok feldolgozva
az adatok feldolgozva
...
...
az adatok feldolgozás alatt - gondoltam, és újból elaludtam

futból, libros, japoneses

a memóriám a focimeccsekkel kapcsolatban határozottan rosszul működik, de ezt a mai BL-negyeddöntőt egy ideig nem fogom elfelejteni. már csak azért sem, mert megszerettem a Liverpool-t. nem értem, miért is nem figyeltem föl rájuk előbb, hiszen kis kedvenceim egyetlen focis "intertextje" is a we'll never walk alone-hoz kapcsolódik (fearless). a mai nappal tehát ünnepélyesen livöpúl drukkernek nevezem magam, nagyobb szurkolótáborokban persze csak halkan, illetve igazodva a helyhez, az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, illetve a szurkolók hajhosszához, ilyenekhez. más. ma a család abszintozott. jóanyámék köpni-nyelni nem tudtak, ami nyolcvanas alkoholfok esetében talán nem meglepő. tegnap viszont hosszú idő után először sikerült előcsalnom a zöld tündért a szimplás abszintozás alkalmával. és ez egy jó hír, váratlanságával meggyőzte a hangulatomat arról, hogy változnia kellene, bár az igazi tavasz még várat magára. mindenesetre a várkerületben már beindult a tavasz: turistahordák járják az oroszlánosudvart. digó napszemüvegekhez, és elhízott talján seggekhez tartozó szájakból előböffenő röhögést vernek vissza a galéria ablakai, angolok köpeteitől lesz mocskos a macskakő, japcsik fényképezőgépeinek villanásai fakítanak a falon. persze így az igazi. jobban behallatszik az olvasóterembe az egy emelettel lentebb tartott konferencia után tartott állófogadás zaja - hihetetlen, hogy kábé ötven öltönyös-kosztümös madárijesztő milyen ricsajt képes csapni. amikor cigizni menvést áttörtem rajtuk, egyet-kettőt legszívesebben seggbe rúgtam volna már, hogy kuss, vannak fönt olyanok, akik éppen vizsgára tanulnak, nyelvvizsgára gyakorolnak, ógörög szövegeket próbálnak kisilabizálni, SMS-ben szakítanak éppen, és a megfelelő szavakat keresik, vagy éppen aludni akarnak. vazze! zríni mesterrel hamarosan elkészülök, bár bosszant, hogy minden ötletemet megírta már valamelyik filosz - így nem lesz annyira motivált a pénteki referátum. más. egy dolog látni, és más dolog átélni. látva olyan egyszerű, átélve olyan bonyolult, zavaros. mondom ezt úgy, hogy most is éppen előrerohanok. akarom mondani - más értelemben meg éppen - kivárok, vagy közönyös álláspontra helyezkedem. na például erre jók a könyvtárban eltöltött méla órák, a lapozgatások, a járkálás, az óránként-másfélóránként elszívott cigi meg a szintetikus kávéförmedvény. ott fönn a napszemüvegeken megcsillanó napfényt szintetizálva látóidegemmel semmi gonosz és lélekromboló nem jut eszembe. amint hazaérek, azon agyalok, kivel hogyan mikor. persze ez csak egy vicc. itthon első dolgom az, hogy kikönyökölök a tetőablakon, belenézek a napba, és ha már nagyon szúr, ha már nagyon fáj, hogy már megint, kecsketejben fürdöm, és borba fullasztott angolnát lakmározom.

con cerveza, con triste

26, számjegyek összege 8. meglehetősen dekadensre sikerült ezúttal az "ünneplés", ráadásul éjfél körül kissé elvetettem a sulykot - lefeküdtem, és sörgőzösen, borostásan, csak úgy elaludtam. ma nagy nehezen sikerült átküldenem a majdan megjelenő szöveget e-mailen, bár nem volt könnyű, mintha a technika ördöge csakazértis azon fáradozott volna, hogy 'ezt most ne'. végül megkönnyebbültem, amikor üres dokumentumok és hibaüzenetek helyett a teleírt papírost láttam eltávozni a bináris számrendszer globális folyosóin. minden mai programomat lemondtam, kicsit rendbeszedtem itthon magam, no meg a szobát, amiben a ruhapiramisok hamarosan elérték volna azt, hogy tárlatvezetést tarthassak a poros tetőtérben. kiderült, hogy még öt alkalommal kell Törökbálintra mennem, és hogy áprilisban szabad a nyaraló. bár a tervezett május elseje meghiúsult, addig feltehetőleg meglátogatom a Vöröskő Éttermet, és a csinos pincérnőt, még kérdés, hogy kivel, és pontosan mikor. legszívesebben egyedül mennék, de ehhez el kell varrnom néhány szálat addig, ami nem bizonyul valami egyszerű feladatnak. meg varrónő sem vagyok egyébként.