noches cerca de la playa de las lágrimas

napjaim szeszélyesek mint egy kapcsolat. másodperceknek tűnnek a valójában többórás utazások, és csak akkor kapom fel a fejem, amikor a mozdulatlan busz összefirkált és széttépett huzatú ülésén ülve a tovasuhanó autók lámpáit, és ezek éjszakába hasított fénynyalábjait látom mozdulni, vánszorogni. a közeli templom toronyórájanak mutatói mintha ugyanolyan szöget zárnának be, vagy éppen egymáson állnának, mint cirkuszban az artisták. az egész csak múló illúzió. az emberek ruhái alatt felfedezed a sebhelyeket, a smink alatt a szépséghibákat, lábon az üszköt, hajban a korpát. mindenki szépen lassan egyivásúvá válik. a dekadens, hajnalba nyúló éjszakázásaid alatt összehörpintett mérgek egy óriási tartályba gyűlnek, összekeveredik a szénsav, a párlat, a főzet, és a gyógynövényekből sajtolt lágyan csillogó, a víz színén minduntalan megülő, lassan gomolygó esszencia. emögül szemléled a világot, ami "szinejátszó, csodaszép". kicsit torzzá válnak az alakok, az ég is inkább hasonlít színpadi díszletre, de így, reflektáltan a hamisat lesve, lassan megnyugszol, és elfogadod, hogy a sóhajok soha vissza nem térnek oda, ahonnan eltávoztak. minduntalan megbánod, amint kilépsz kémlelőlyukad mögül. akkor mintha elborítana a frász: a mozdulatok lelassulnak, vagy hangulatodtól függően annyira felgyorsulnak, hogy szemed képtelen követni ezt a barokkos örök tova-tűnést. egyszer talán űgy döntesz, hogy semmibe veszed a zavart, és úgy teszel, mintha mis em történt volna, tovagyalogolsz, átlibbensz a zebrán, miközben a türelmetlen autósok már dudálnak, egyikük-másikuk kihajol, elküld a jó kurva anyádba. de te csak imbolyogsz. talán egyszer arra is vetemedsz, hogy nem lehajtott fejjel mész be az áruház alagsorában kialakított kiskocsmába, hogy lefröccsözd magad. kedélyesen elbeszélgetsz a pultossal, és azt is elfelejted, hogy az egyenes haj jobban állt a csinos pincérnőnek, mint ez a mersterséges dajer, meg a homlokra visszacsapódó szempillaspirállal felturbózott szempillák. talán egy sört is csapolsz. prágaiasan, hogy a hab egy harapásra történő lenyelése után az ujjaidról is le kelljen nyalogatni a nedűt. ilyenkor akarsz mindig poháraljaddal nyomot hagyni a pulton, bámulni a pultoslány seggét, amint egy édes grimasszal megfordul, átmegy a pult másik felébe, törlőrongyot hoz, finom ujjaival felemeli poharad, és letörli a pultot. rongya beissza a söröd. vágyadat beissza szeme kékje. kezeid lassan vállára csomozódnak. ajkaitok összetalálkoznak, köszönnek egymásnak, meghátrálnak, újra összefonódnak. alsóneműk fekszenek összegyűrve az ágy mellett, rajtuk lassan száradó ujjlenyomat, még frissen levetettek. a felső szomszéd a seprű nyelével ütögeti a padlót, az alsó szomszéd ordibál, és kosárlabdájával apró szilánkokra töri a hálószobája plafonjára szerelt tükröt, ami annyi éven át boldogságot okozott neki, hiszen mi sem jobb egy baszás közben magadat nézni, játékosan hol a másik bal válla, hol jobb válla mellől elődugni arcodat, mindeközben mosolyogni. szóval ott tartottam, hogy óriási a zűrzavar a házban, de ti jól elvagytok. még azon is felülemelkedsz, hogy néhány órával később megint nem lesz társad, megint egyedül mész ki hétvégénként galambokat etetni a belvárosi parkba. székhelyet kell cserélned, az áruház alagsorába többé nem mehetsz vissza, háttal kell ülnöd a padokon, a buszokon nem szabad leülnöd többé. tömegben kell utaznod, össze kell préselődnöd idegenekkel. persze egy rossz szót nem szólhatok. nekem aztán tényleg nincs okom panaszra. minden a legnagyobb rendben, és ez már így lesz az idők végezetéig.