felicidad

az apró örömök viszik előbbre az embert. most éppen az, hogy sötétben is úgy ismerem a házat, ahol élek, hogy majdnam azonnal megtalálom a villanykapcsolót a lépcsőfordulóban, illetve a kilincset a földszinten. szerencsémre a hűtőgép világítása annak rendje és módja szerint üzemel, így csak azt kell felidéznem, hová is tettem az italt, amit most itt fogyasztok a számítógép előtt ülve, gépelve, merengve ezen-azon, hallgatva a két ventillátor halk zümmögését, meg ahogy a dohány serceg, és persze az éjszaka apró zajait, kutyák vakkantásait, ágak csörgéseit, a napszítta fapad félhalott rostjainak tülekedését, üzekedését. a teljes telítettség utáni öröm perceit élem. megpróbálom az egyikkel pótolni a másikat, ami lehetetlen. az egyik csak időleges, a másik - eddigi tapasztalataim alapján - sokkal inkább fekvő nyolcas. vagy legalábbis ennek az érzetét kelti bennem. a lehetőségek adva vannak, és kihasználásra várakoznak valahol. a döntés a kezemben, parancsomra vár a kivégzőosztag. tíz elitkatona, immár percek óta ugyanabban a pózban állnak, szorítják fegyvereiket, homlokukon izzadságcsepp gördül lefelé, de nem pislognak, amikor a sós lé a szemükhöz ér. várnak. az elítélt már régen eloldalgott, a katonáknak csupán az én vezényszavam jelenti az alig látható cérnaszálat az élet és a halál közt. de aztán én is odébbállok, felállok a rendezői székből, pihenőt hirdetek. rögtön jönnek a sminkesek, a sztár pedig bevonul a konténerbe egy lánnyal, akit az imént csípett fel a rajongók közül. megörjít a sivítózás. nyugalmat akarok. de persze telhetetlen sem akarok lenni, nincs okom panaszra. elborzaszt ez az időtlenség. arra várok, hogy beinduljon egy-két héten belül a pörgés, és a ritmus (és jajj, egy újabb áthallás, de nem tagadom, ezt is elloptam, igen, "fontos a ritmus"). kitaláltam, hogy eljárok úszni, meg futni, de ehhez is az kell, hogy átessek végre a feladatokon, illetve megoldjam őket, lemenjen ez a szeptember eleji konf, meg hogy egyáltalán megírjam rá a szöveget. szépen elterveztem, hogy minden egyes sportos napon cigi és koffein nélkül indítok (már rossz), majd leúszva sok-sok hosszt, túrós buktát és egyéb nyalánkságokat (pl. rostos gyümölcslevet) betolva mászom tovább valamerre, például könyvtárba. vagy egy kocsmába, de hát ezzel negálnám a fáradozást. nem is tudom. persze tudom, hogy miért kiáltanék állandóan, ha lehetne azt. tudom, hogy mi hiányzik - hogy ilyen szentimentálisan fejezzem ki magam. de a szentimentalizmuson van a hangsúly, bár nem erre akarnám helyezni. igen. ezt akkor most le is tudtam, köszönöm, oké, csüssz.
nyitok inkább egy új bekezdést, úgysem látom, mit csinálok. nem tudok vakon gépelni, így a hibelehetőségek lehetséges forrása igencsak táplálja a vélekedést: összevissza írkálok-firkálok. próbálok megragadni valamit, amit lehetetlen megragadni. írásjelekbe önteni a pillanatot, vagy farigcsálni az ékezeteket és a mondatzáró írásjeleket. minden kifuttatható egy végpontra: ténykedésem közepette is várok. és szemlélődöm. nézelődöm a villamoson és a buszon, felpillantok a könyvből minden megállónál vagy elemelem a tekinetetm az ablaktól, ha valaki elvonul mellettem. most már kíváncsi vagyok az emberekre, régen féltem tőlük. gimnazistaként egy kész golgota volt följönni a föld alól a mozgólépcsőn a város legmélyebb állomásáról, manapság keresem a pillantásokat. és nevetek. ez a legfontosabb, azt hiszem. legyek bármilyen szar alak, amikor kilépek az ajtón, és legyek bármennyire koki a tömegközlekedés performanszának félig tudatos és beleértett résztvevőjeként, az emberek figyelemmel tartása mosolyt csal az arcomra. teljesen nyugodt szívvel megnézem egy tizenhárom éves lány seggét (hiszen kiteszi a kirakatba), és odapillantok, amint korosabb, deresedő hajú egyedek smárolnak (hiszen fölvállalják). és akkor hümmögök magamban. és kicsit boldogabb lesz minden.
na, úgy látom még mindig nincs vége, ezért egy újabb ENTER, talán kéne valami zene is, de az órára pillantva látom, hogy hamarosan vége ennek a mámorító irkálásnak. holnap ugyanis megint frissnek kell lennem, bár a mai produkcióm meglehetősen kielégítő volt. megint belekezdtem ebbe-abba, haladtam, e-maileztem, olvastam, okultam. okkultan. még filmet is néztem este, ráadásul szellemtörténetet, a sátán kutyáját a szőr artúr konan dojl tolmácsolásában. ilyen volt a mai nap, de a lényeg nem ebben állt. a lényeg az, hogy amint a cím mondja: boldogság. az eszményi állapot, legyen az mesterségen úton előidézett vagy természetes dolgoknak betudható. ez van. ez most van. és remélem kitart.