a 'szoktatom szívemet a csendhez' feliratú attitűddel nem lenne semmi baj, ha nem pont most hívnának fel azzal, hogy menjek le gólyatáborba, ha nem pont most kéne újból az érintésvédelmi felülvizsgálatok írnoki szerepét betöltenem egy negyven fokra felforrósódott rákospalotai gimnáziumban, ha nem pont most lenne sok dolgom, ám ezeket folyton tologatva nem pont most kattannék rá úgy bizonyos számítógépes örömökre, mint 15 évvel ezelőtt.
mert egyébként ténylek szoktatom szívemet a csendhez, és majdnem minden úgy is történik, mint a versben, legalábbis a vers ezt követő gondolatában: állandóan végigpörgetni az agyamban az elmúlt idők hülyeségeit, ezt az eddig marha kiábrándító évet, minden sötét mozzanatával együtt. és most mindezt csak fokozza a kánikula, amit egyre inkább nem bírok. bezombulok a melegtől - a szobámban nyitott ablak mellett van napközben kb. 30 fok, azért csak ennyi, mert éjszaka lehűlik a levegő kicsit, az ablak meg akkor is nyitva.
kár lenne félremagyarázni, az idegesít, hogy bizonyos pillanatokban vagy a macskát simogatom, aki valami túlvilági ötlettől vezérelve mászik rá a sötétben az ágyamra, és dörgölőzik az ágy mellett sorakozó könyvek sarkainak, vagy másik esetben a gépet nyüstölöm, mindezt azért, mert blokkol a csend, és ez a fájó nyugalom. pont most nem nyugodtnak kéne lennem, de látom, majd akkor érem el a kívánt állapotot, ha majd a fagyos télben már senkinek sem lesz kedve mást csinálni, mint hazatérve bebújni a meleg takaró alá, és elrebegni valami imafélét, hogy jöjjön már a jó idő, meg ilyenek.
ma találkoztam Trivulzióval, aki éppen azzal bizonyult kimondhatatlanul fárasztónak, hogy azt ecsetelte, képtelen mostanság szemezni. mert - mint elmondta - ezzel ha volt is baja a régi időkben, mégsem volt - ahogy fogalmazott - ennyire csüggeteg a helyzet. állítólag a mai nap folyamán egy rákospalotai vedelés után kissé csoffatag hangulatban - amit csak fokozott a neogót-szocigót templom látványa a kihalt kerület panelnegyedének bejáratánál - egy lányra lett figyelmes, és hát ahogyan szokta, kicsit félénk pillantásokkal próbálta belopni magát a látómezejébe. de nem, és nem. inkább a Dunát, inkább az épülő irodaházakat, inkább egy kényszeredetten himbálódzó nejlonzacskót, inkább egy gyermekét tanítgató apukát figyelt, inkább lekötötték őt bőrének mozdulatai (ahogyan az öreg és kiszáradt bőr egyre inkább összefonnyad, ráncokba tömörül, izzad és büdösödik), meg a sínpáron nyikorgó villamos hangja, meg jelen estendő borús életelemei, amik Trivulziónál ezúttal január környékén összpontosultak. a lány vissza se nézett, amikor leszállt a villamosról. no feedback. akkor találkoztam régi barátommal, miután eme esetet feldolgozandó magába döntött három korsó sört és négy vegyest az óbudai piac egyik kocsmájában. nem vigasztaltam, nem is szóltam semmi olyat, amilyet ilyenkor szokás. faképnél hagytam.
(záróakkordként szerepelne itt egy link és egy dalszöveg - Radiohead: Evertything In Its Right Place -, ha nem lenne fél egy, és ne lennék rohadt álmos. mekkora hülyeség is ezzel vigasztalódni, mármint azzal, hogy minden rendben, akkor amikor semmi sincs, most éppen csend sem. zakatol az agyam.)
mert egyébként ténylek szoktatom szívemet a csendhez, és majdnem minden úgy is történik, mint a versben, legalábbis a vers ezt követő gondolatában: állandóan végigpörgetni az agyamban az elmúlt idők hülyeségeit, ezt az eddig marha kiábrándító évet, minden sötét mozzanatával együtt. és most mindezt csak fokozza a kánikula, amit egyre inkább nem bírok. bezombulok a melegtől - a szobámban nyitott ablak mellett van napközben kb. 30 fok, azért csak ennyi, mert éjszaka lehűlik a levegő kicsit, az ablak meg akkor is nyitva.
kár lenne félremagyarázni, az idegesít, hogy bizonyos pillanatokban vagy a macskát simogatom, aki valami túlvilági ötlettől vezérelve mászik rá a sötétben az ágyamra, és dörgölőzik az ágy mellett sorakozó könyvek sarkainak, vagy másik esetben a gépet nyüstölöm, mindezt azért, mert blokkol a csend, és ez a fájó nyugalom. pont most nem nyugodtnak kéne lennem, de látom, majd akkor érem el a kívánt állapotot, ha majd a fagyos télben már senkinek sem lesz kedve mást csinálni, mint hazatérve bebújni a meleg takaró alá, és elrebegni valami imafélét, hogy jöjjön már a jó idő, meg ilyenek.
ma találkoztam Trivulzióval, aki éppen azzal bizonyult kimondhatatlanul fárasztónak, hogy azt ecsetelte, képtelen mostanság szemezni. mert - mint elmondta - ezzel ha volt is baja a régi időkben, mégsem volt - ahogy fogalmazott - ennyire csüggeteg a helyzet. állítólag a mai nap folyamán egy rákospalotai vedelés után kissé csoffatag hangulatban - amit csak fokozott a neogót-szocigót templom látványa a kihalt kerület panelnegyedének bejáratánál - egy lányra lett figyelmes, és hát ahogyan szokta, kicsit félénk pillantásokkal próbálta belopni magát a látómezejébe. de nem, és nem. inkább a Dunát, inkább az épülő irodaházakat, inkább egy kényszeredetten himbálódzó nejlonzacskót, inkább egy gyermekét tanítgató apukát figyelt, inkább lekötötték őt bőrének mozdulatai (ahogyan az öreg és kiszáradt bőr egyre inkább összefonnyad, ráncokba tömörül, izzad és büdösödik), meg a sínpáron nyikorgó villamos hangja, meg jelen estendő borús életelemei, amik Trivulziónál ezúttal január környékén összpontosultak. a lány vissza se nézett, amikor leszállt a villamosról. no feedback. akkor találkoztam régi barátommal, miután eme esetet feldolgozandó magába döntött három korsó sört és négy vegyest az óbudai piac egyik kocsmájában. nem vigasztaltam, nem is szóltam semmi olyat, amilyet ilyenkor szokás. faképnél hagytam.
(záróakkordként szerepelne itt egy link és egy dalszöveg - Radiohead: Evertything In Its Right Place -, ha nem lenne fél egy, és ne lennék rohadt álmos. mekkora hülyeség is ezzel vigasztalódni, mármint azzal, hogy minden rendben, akkor amikor semmi sincs, most éppen csend sem. zakatol az agyam.)
No comments:
Post a Comment