what should I say?

"az a szerencsétlen, aki ezeket a sorokat írta, mérhetetlenül áhitozik a szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni" - kemény sorok, háromszorosan aláaknázva. most, hogy legújabb döntésem folyamán nem a monitort bámulom bagózás közben, hanem a szoba egy másik falát a fotelban ülve, volt időm többször egymás után elolvasni a régi ELTE-épületből ellopott Jordán-est plakátjának első mondatát a Szabad ötletekből. mekkora kibaszás legnagyobb költőnkkel, hogy a legtöbb magyar szerző közül talán csak őt nem lehet csupán vezetéknévvel emlegetni egy írásban. hogyan is hangzana: József halálának körülményei máig tisztázatlanok...

O0o-o0O

mivel a blogom egyúttal én is vagyok, nem csoda, hogy miután magamat is elhanyagoltam az utóbbi időben, ide sem írogatok egy ideje. aztán a dolgok úgy hozták, hogy újra felébredjek. szerdán például szüretelni voltam Budaörsön, hétvégén pedig egy szervezett, de számomra a derült égből villámcsapásként érkező, azaz teljesen spontán túrán vettem részt a Mátrában. E. kérdezte még a hét elején, nincs-e kedvem velük tartani. mondtam: igen. kicsit faramuci volt a helyzet, hiszen pont a nyaraló szomszédságában szálltunk meg, így miközben a második nap hevesen bányásztam a zsebemben lapuló papírpénzek között, hogy összeszedjem a befizetendő pénzösszeget, éppen azt láttam, hogy tesómék elcihelődnak a szomszédból. de egyébként ezt leszámítva teljesen jól éreztem magam. az első napon egy tizenhat kilóméteres, másnap egy közel tíz kilóméteres túrát nyomtunk le, szép helyeket láttam, és igazán sajnálhattam, hogy még mindig nem vettem arra a fáradságot, hogy beszerváljak egy olcsóbb digitális fényképezőgépet. és persze a világ kicsisége megint teljes valójában tárulkozott föl, hiszen a két számomra ismeretlen fiatalember közül az egyik hozzám hasonló vezetéknévvel bír, míg a másik első barátnőm faszija volt előttem nem sokkal. ezzel a két fiatalemberrel aztán az első nap éjjelén parázs vitába keveredtem - a kokárdától indultunk el, aztán egymás hátán vertük a nyálat, de komolyabb gond nem lett belőle, legalábbis engem nem nagyon hatott meg a dolog, másnap ugyanúgy röhögtünk, piáltunk és vágtattunk át a susnyáson, mintha mi sem történt volna. ezt az egészet valami nagytakarításhoz hasonló formatként fogtam föl, így hát itthon is felgányoltam a szobát, és elkezdtem komolyan venni, hogy hamarosan be kell számolnom arról az egyetemen, mit is haladtam egy év alatt a disszertációmmal. ha tényleg fél órában kell beszámolni, akkor akár most lehúzhatom magam.

lluvia y gabardína

még egy utolsó pillantás a levelesládára lefekvés előtt, majd csodálkozás, hiszen délután már töröltem egy Pink Floyd-hírlevelet, és most újra egy, reflexből katt, de aztán vissza a kukába, és újabb csodálkozás, ez egy napon belül a második hírlevél. az ok a hirtelen halálhír. a PF alapítói közül Syd után Richard Wright, a mindig szótlan billentyűs is megváltotta a jegyet, messzire el a földi siralomvölgyből. szenzációs zenész volt, mint a társai bár soha nem volt rá jellemző a reflektált brillírozás, a színfalak mögött végezte a dolgát, és nyilatkozott, ha kellett, bár a Pompeii koncertfilm alapján az a gyanúm, Davidéknek úgy kellett győzködniük, hogy 'c'mon Rick', mondjad már meg te is! az Ummagummán ő ezzel vette ki a részét. szólókarrierje nem sikerült valami frappánsan, de vitathatatlanul köze volt a PF-jelenséghez. amikor David Royal Albert Hall-beli koncertjén megjelent, mint 'featuring', már nagyon rosszul nézett ki. anno gyanakodtunk erre-arra, de legalábbis a híradások szerint a rák vitte el.
úgy látszik, ez az egész csak megerősíti az egész napon áthúzodó nosztalgikus ábrándozást. azon tanakodtam, mi köt annyira azokhoz a helyekhez, ahol az érintésvédelmi trip kapcsán megfordultunk. talán a munka emléke? vagy a látszólagos felhőtlenségé? a mai is ilyen volt: a rákospalotai szociális foglalkoztató közmunkára ítéltetett arcokkal, értelmi fogyatékosokkal, nyugdíjasokkal, fóliázógépekkel, és esővel. na a közmunkára ítélt faszi éppen nem volt semmi. valahogy szóba elegyedtünk, cigiztünk. az ég tudja mit követett el, nem is érdekel, barátságos volt. bár a nyúzott alkesz arc, a lófarok, és a kereszt alakú heg az orrnyergén nem volt éppen bizalomgerjesztő. egy újabb elbaszott indián ebben az átkozott skanzenben. hamar végeztünk, holnap folytatjuk, itthon döglés, kiütéses Fradi-győzelem a Szolnok ellen, óvatos bizakodás, azóta meg a már említett incidens - és ami azóta jött. most talán még belefér egy félórányi Szilágyi-olvasgatás is. zseniális ez a fazon! hogy nem hallottam róla 25 évig? jeélenleg sokkal nagyobb nyelvzseninek tartom, mint EP-t, a sztorik pedig Bodort és Krasznahorkait karcolgatják. elég erősen. a Hollóidő sokáig egy rébusz volt, de így belemelegedve, közel kétszáz oldal után hálás lehetek Gének, hogy kölcsönadta. mert ugye Szilágyit eddig csak kölcsönkönyvekből olvashattam. hogy lecsapjam a félmagas adogatást, azt is mondhatnám, várom már, hogy az a kurva kút megteljen kővel, aztán vihetnek is, ha akarnak...

=_=

a szerkit kihagytam, és ezzel a lendülettel még az időközben megképződött esti berúgási potenciált is sárbatiportam, azaz írtam egy esemest a volt munkatársamnak, hogy mégsem tartok velük. sajnáltam. ehelyett D.-vel elmentünk G.-hez, és meccset néztünk, és békási mojítót iddogálva beszélgettünk hajnalig, majd indultunk el, hogy aztán D.-vel a liftben arra a következtetésre jussunk, hogy akár vissza is mehetnénk, így folytatódott a félspontán tivornya, elfogytak a sörök és a jégerek, megcsappant a rumadag, az egyik gazdija fölött siránkozó-morgó busset pedig bealudt a lábaink alatt. az óbudai buszállomás éjjel-nappal nyitva tartó étkezdéjében vettem egy hamburgart, ami nem volt jó, ellenben nagyon jól esett, és buszom új megállójához átbattyogva leültem a sofőrpihenő-kasznit övező kis füves rész sarkára, tekertem egy cigit, és egyre álmosabban figyeltem, amint egy-két ember felszáll az időközben begördülő első buszra.
a lányra vártam, és ha megérkezett volna, akkor úgy gondolom, megnyugvás töltött volna el, és az életöröm szikrái. de nem jött. persze nem volt rá semmi esély, így legalább semmiféle negatív tapasztalatból származó meglepetés vagy fless sem rontotta tovább a kedélyállapotomat. egyszerűen csak jó lett volna később otthon nem csak úgy bedőlni az ágyba, és két másodperc után máris aludni, hanem egy lassan eltűnő emlékkép hatása alatt róni a mesterséges mennyország jól ismert köreit a mindennapos delírium megérkezte/beállta előtt. de nem így történt, így tehát azonnal elaludhattam, és dél körül keltem, és akkor ettem, meg kávéztam, aztán idáig még több részletben ettem, és megnéztem, ahogy online menedzselt kosárcsapatom bejut a kupa legjobb 64 csapata közé egy rendkívül izgalmas meccsen. az örömteli események eddig tartottak, már ha nem számítom a Centauri-olvasásból eredeztethető örömbuborékokat, amik csak szálltak és szálltak, és csak soká pukkantak szét valahol a sarokba szövődött nem látható pókháló-foszlányok miatt, vagy a légnyomás miatt, vagy a termodinamika kitudjahányadik tétele miatt. ott tartok, hogy nem tartok sehol.
mindenesetre a pörgés beindul jövő héten egy-két méricskéléssel tarkítva, gondolom, majd visszatérnek a hónapok óta nem látott barátok és évfolyamtársak, talán néhány új arc. talán nem.

+_-

a mai nap egy kedves szarrá-ázással indult a régi fóti úton, amiről eddig azt sem tudtam, hun van. már tudom. egy oviban folytatódott az érintésvédelmi kaland egy áramvédő kapcsolóval, és egy nevetségesen rövid jegyzőkönyvvel. tele volt poronttyal a hely, így nem is nagyon tököltünk a méricskéléssel, ami rosszabb, én sem tököltem itthon a jegyzőkönyvvel. inkább aludtam, és mikor felkeltem, azt következtethettem vissza (néhány szokásosan vészterhes álomfoszlány mellett), hogy elaludtam a nyakam. leszambáztam egy kávéért, és komolyan mondom, gőzöm nincs, mit csináltam egészen idáig. hosszú perceket töltöttem azzal, hogy kisilabizáljam, mi is lenne jobb, elmenni a következő szerkesztőségire, vagy nem. a mérleg egyik oldalán egy focimeccs, és egy kellemes lerészegedés, a másik oldalon a legüdítőbb társaság, és feltehetőleg egy bebaszás. a probléma persze az üdítő társaságban rejlik... előre látom, ahogy - szokás szerint - egyre lejjebb süppedek, egyre inkább nehezemre esik elindulni akármerre is, miközben hallgatom a... nem is, miközben hallgatok. végülis semmi károm nem származik abból, hogy kihagyom. könyv akad itthon is, feladat még inkább.

sufrimiento

indulás előtt két órával itt ülök újból, miközben hallom lentről a különféle szavakat, jelzős szerkezeteket, indulatokkal teli mondatokat. szinte látom, ahogy fröcsköl a bajuszról a sörcsepp, és tesped az elnyomott, kimondatlan gondolat. én inkább elvonultam. könnyed negyedórákra kapcsolódom be a beszélgetésbe, ami nem is annyira nyomasztó, tekintve, hogy alapvetően semmi bajom nincs az újból hozzánklátogató rokonyokkal. titkon abban bízom, hogy az este majd kárpótol. búcsúbuliba vagyok hivatalos, N. hat hétre Szentpétervárra megy. talán méltó lesz ez a szombat arra, hogy végleg lezárja a nyarat, bár a melegrekordok csak dőlnek és dőlnek. az ősznek semmi nyoma. indián nyár van.

soping con presentación

a konferencia annak rendje és módja szerint lezajlott. lenyomott, hogy ismét egy kis előadóterembe zsúfoltak be minket, látszólag nem érdekelt senkit az egész, csak az előadókat, illetve egyes előadók barátait/barátnőit. például E.-t. vele mentem el az ebédidőben ebédelni, majd ünnepélyes ruhát nézni a vesztendbe, meg egyéb helyekre. jót csevegtünk, miközben közösen próbáltuk felvenni a harcot a hömpölygő embertömeggel, algaszaggal a hallban, hugyszaggal a placcon. jó volt, csak elfáradtam. itthon már csak a csendes vegetálás maradt.