"prewinter"

nem szabad az autóbusz hátsó részébe ülnöd - mondta egy ember a bekötőúton, miközben elhaladt mellettem. rám se nézett. nem láttam őt sosem azelőtt, és valószínűleg nem is fogom. a gyárkörzet már eddig is elnyelte az idegeneket, nem lesz máshogyan ezután sem. percekig vártam a buszmegállóban. elnéztem a szemben álló házakat. lehúzott redőnyök, kerítéshez kiszaladó majd visszasomfordáló kutya, szélfútta falevelek, mocsok. feltorlódott a kocsisor. egy teherautóból a sofőr mocskos dolgokat üvöltött ki az ablakon a megállóban fagyoskodó lánynak, aki erre összébb húzta a kabátját, és észrevétlenül hátrált, ameddig csak tudott. talán oda kellett volna mennem hozzá, de beszélni kezdett a telefonjába. ki tudja, volt-e valaki a vonal túlsó végén.

a busz beállt a megállóba, zötykölődve kinyíltak az ajtók, mindenki végigmérte a felszálló utasokat, egy öregember hangosan köhécselt, egy ideges anya lekevert egy óriási pofont a mellette ülő kisfiúnak, aki ordítani kezdett, a sofőr bemondta a következő megálló nevét a mikrofonba, majd egy gombnyomással becsukta az ajtókat, tegnap vásárolt cipőjével rálépett a gázpedálra, és fittyet sem hányva az eközben megindult kocsisorra, befarolt két autó közé, erre azok dudálni kezdtek, én meg láttam a sofőr vigyorgó arcát a fülke visszapillantó tükrében, és ekkor arra gondoltam, hogy sofőrünk bizonyára rutinos, így nem lehet bántódásunk, amíg elérünk a város egy távolabbi pontján kijelölt végállomásra, ahol majd a lány a megállóból úgy lép le a buszról, hogy odaszorítja füléhez a telefont, de már meg sem szólal, csak könnyezik, és vacog, így halad el a közeli villamosmegállóig, hogy elérjen a munkahelyére, ahol főnöke majd rögtön egy egész aktakupacot tol elé azzal, hogy ellenőrizze a számlaszámokat a cég számítógépes rendszerében található táblázat alapján, és hozzáteszi, hogy lekötelezné, ha ezúttal a munkaidő végéig maradna, és nem "lépne le" negyed órával korábban, mint tegnap.

a hátsó ülések mocskosak voltak, és valami leírhatatlan bűz uralkodott, így leültem a csukló másik oldalához legközelebb eső ülésre, és kivettem a könyvet a táskámból. pillanatokkal azután rájöttem, hogy képtelen vagyok akár egyetlen szót is kibetűzni, hiszen a hátulról előregyülemlő szag szinte fojtogatott. egy nő mérgesen kinyitotta az egyik ablakot, de erre a fiatal anyuka leüvöltötte, mire a nő résnyire visszazárta az ablakot, és kibámult az ablakon. a következő megállóban senki nem szállt fel, a sofőr feleslegesen fékezett le, feleslegesen állt be a megállóba, feleslegesen nyitotta ki az ajtókat, és feleslegesen suttogta bele a bekapcsolva hagyott mikrofonba a basszameget - mindez semmi nem használt.

éveknek tűnt, mire a busz megérkezett a végállomásra. a megállós lány mögött szálltam le, mindvégig küzdve azzal a megmagyarázhatatlan kényszerrel, hogy óvatosan megérintve kabátja vállát megszólítsam, és elhadarjak valami sületlenséget, amire talán vevő lesz. talán nem. végül elviharzott, én meg ráadásul a másik irányba tartottam, így sziluettje - ahogy a nagy öregek mondják - "lassacskán beleolvadt a ködbe".

(a pillanat megragadása mindig nehezen ment. bár hetekig tudtam fantáziálni egy kellemes másodperc hatása alatt állva, soha nem jutottam el oda, hogy tegyek is valamit. felőröltem saját magamat, miközben nem is tudtam erről. elmenetek mellettem az évek, az emberek, és a szavak, a receptorok viszont valami más világból kinyert érzetekkel foglalkoztak.)

a reggel nyűgjeit gyorsan elfelejtettem. órákkal később - magam is beletemetkezve mindenféle poros aktákba, és fel-felnézve a vibráló monitorra - arra gondoltam, milyen is lesz, amikor hazatérve újból felszippant a gyártelep, és hogyan fogok magam is felszívódni a másnap reggeli ködben egy idegen szeme láttára.

Russia On Ice (5.)

15-e, szerda, a mai nap ugyanúgy kezdődött el, mint a tegnapi. fél hétkor ébredtem föl az ébresztőóra csörgésére, az órát pedig alig tudtam lenyomni, olyan álmos voltam. gyorsan összeszedtem magam, ettem egy pirítóst, közben meghallgattam a híreket a tévében, és mivel semmi biztosat nem mondott a minisztériumi szóvívő a tegnapelőtti lövöldözésről, még most sem tudom, Kátya életben van-e. indulás előtt bepakoltam egy rozzant reklámzacskóba az ötödikesek tegnap éjjel kijavított dolgozatait, és az utca végén éppen elértem a villamost, így az első óra előtt jóval köszönhettem a portásnak, és állhattam neki tökegyedül a tanáriban a szokásos tréningnek. amióta a pszichiáterem ellátott a három idegességcsökkentő (pszichéerősítő) feladattal, azt hiszem, könnyebben tudom kezelni a kis köcsögök szemétkedéseit. múlt hónapban majdnem lekevertem az egyiknek egy pofont, mert visszapofázott, miközben a többi pondró a markába vihogott, de ma már képes vagyok elszámolni háromig, legfeljebb dolgozatírás közben köpök bele egyik-másik hajába, ez pedig éppen elég elégtétel. csak semmi nyílt erőszak! az van elég az utcákon. a becsöngetés után is egy hatalmas ordítás hallatszott az utcából, de a gyerekek már annyira hozzászoktak ehhez az egész borzalomhoz, hogy az ablakhoz sem rohantak oda. a második órán kiosztottam a dolgozatokat, a következő órán pedig témazárót irattam az elsősökkel - ahogyan a tanári felé haladva bele-belekukkantottam a tesztlapokba, úgy láttam, a legutóbbi kongresszuson felvázolt módszer valóban hatékonynak tekinthető. az ebédszünet elején gyorsan elrágtam egy szendvicset a büfé előtt, majd lementem a töksötét és töküres alagsorba, ahol a leghátsó raktár mellett már várt a hetedikesek osztályfőnöknője. az elején még úgyahogy csókolóztunk is, de mára automatizálódtak és leegyszerűsödtek a mozdulatok. közben azt suttogta, hogy a férje megint megverte. sajnáltam egy kicsit, neki egy ilyen élet jutott. óvatosan, külön-külön hagytuk el az alagsort, láttam, hogy munkatársam igazított egy utolsót a szoknyáján, mielőtt kilépett volna a sötétségből. utolsó órán beküldtek helyettesíteni, egy napilap várt a tanári asztalon, azt olvasgattam. a pályaudvaron néhányan megint úgy gondolták, hogy be kell mutatniuk célbalövő-képességüket, így egy kisebbfajta mészárlás volt, de néhányan elhúzódtunk a vadállatoktól, ők meg inkább egymást irtották, így néhányan feljutottunk a buszra. az imént elaludtam, és lefordultam a székről, a melletem ülő kissrác meg elkezdett mesélni valami történetet. hihetetlen, hogy amióta leszállították a fájdalomcsillapítók árát, minden fiatal úgy érzi, hogy tele kell tömnie magát ezzel a szarral - a srác megállás nélkül beszélt, de hamarosan rám sem nézett, csak mondta a magáét. ül még körülbelül 9-10 ember a buszon, a sofőr rádiót hallgat, de elfelejtette lehalkítani, most éppen valami kortárs sláger megy. az iskolarádióban is lement ma, de nem tudom a címét. messze vagyunk még. valamit ki kellene találnom, mert az út még hosszú,én meg természetesen otthonhagytam a Kiáltványt az éjjeliszekrényen.

adoma

A haza iránt táplált ellenérzés gyors megszüntetésének két útja: rövid, illetőleg hosszú távolmaradás. A honvágy leküzdésének két gyors módszere pedig a gyakori hazalátogatás, valamint a felejtés.

Russia On Ice (4.)

mit bámulsz? kérdezte a férfi. ő nem tudott válaszolni, de sejtette, hogy a hallgatás semmi mást nem szül a másikban, csak dühöt, ezért néhány pillanat múlva belekezdett. elnézést kérek, remélem, nem ütötte meg magát, csak eszembe jutott, ahogyan édesapámmal is megtörtént ez, már úgy értem, még akkor, amikor még nem éltem, apám akkor fiatal volt, úgy húsz-huszonkettő, és a határvidék felé tartott, arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért, talán valami nőügy, de hihetetlen, hogy elfelejtettem, pedig a vasárnapi ebédeknél gyakran elmesélte a történetet, és akkor nevettünk, és anyám kezéből is kiesett az evőeszköz, úgy hahotázott, meg a merítőkanál is belecsúszott a nagy levesestálba, és akkor meg már ez okozott derültséget, úgyhogy apám története olyan volt, mint a dominó, és ilyenkor az egész napot bearanyozta az ebéd, meg a jókedv, nem úgy, mint amikor apám felöntött a garatra, és kiabált anyuval, meg az öcsémmel, vagy éppen focimeccs volt, és vesztésre állt a csapata, mert akkor, már mint amikor az ellenfél berúgott egy gólt, apám ordibálni kezdett, meg fogta az asztalon lévő vázát, és a falhoz vágta, meg széttépte az előtte lévő újságot, de persze ilyenkor volt benne pia, és azért viselkedett így, különben, mondom, a történetével épp ellenkező hatást ért el, ráadásul ő maga is ehhez a hangulathoz igazodott, mert ilyenkor ha nyúlt is az italért, rövid lamentálás után letette, és láttuk, hogy ilyenkor maga elé néz, de mintha magába nézi, érti, és egy mosoly jelenik meg az arcán, és akkor nem iszik, visszaül a könyvéhez, vagy lemegy a műhelyébe barkácsolni valamit, mert sok időt töltött ott lent a szerszámaival, meg a különféle kacataival, és ez nekünk, kisgyerekeknek olyan volt, mint egy titkos kincsestár, nem mertünk lelopakodni, sötét is volt, meg fater sem nagyon szerette, ha ott lófrálunk, persze azóta kiderült, hogy ott tartotta a régi íróasztal egyik fiókjában a színes magazinokat, amik tele voltak meztelen nős képekkel, és gondolom, hogy öregapám néha elővette a lompost, és jól kiverte, és utána elégedetten hátradőlt annak tudatában, hogy ez itt, igen, ez itt az ő birodalma, és itt a farkát is kiverheti bármikor, nincsenek itt a kölykök, meg az asszony sem, nincsenek zavaró tényezők, semmi olyan, ami miatt idegesítenie kellene magát, nem úgy, mint a lakásban, vagy a munkahelyen, ahol van elég ok az aggodalomra, főleg, ha a kedvenc csapat vesztésre állt, ha nem volt elég ecetes a zöldbabfőzelék, mert az öreg egyébként minden apró baromságon felkapta a vizet, ha nem volt jó kedvében, morgolódott egész nap, ha kérdeztünk tőle valamit, meg sem hallotta, szóval mintha ott sem lett volna köztünk, csak mintha valami kísértet, valami alaktalan, sötét, morgó felhő lenne, de aztán másnap meg mintha mi sem történt volna, kiszámíthatatlan volt a végtelenségig, de persze szerettük, mert minden tekintetben jó apánk volt, igaz, kalkulálnunk kellett, de meg lehetett találni azt a pillanatot, amikor mindennel odamehettünk hozzá, és ilyenkor néha a fejünket is megsimogatta, és biztatott minket, ha el voltunk kenődve valami miatt, de persze ilyen esetekben a leggyorsabb megoldás a története volt, amivel egy csapásra elmúlt minden rosszkedv, szóval amikor elmesélte, hogy egyszer a buszon... a férfi eleinte odafigyelt rá, de aztán megpróbálta másra irányítani a figyelmét. nem mert közbeszólni, mert a fiú furamód megittasult a saját hangjától, mintha valami szereplési vágy űzte, hajtotta volna tovább minden kijelentésnél. megnyugtatta, hogy hamarosan a fiú inkább magának beszélt, legalábbis úgy vette ki abból, hogy maga elé nézve gesztikulált és beszélt. egy-két utas is hátrafordult, hiszen a motor zaja és a vezetőfülkéből kiszűrődő zeneszó mellett emberi hangot csak ezt az egyet lehetett hallgatni. aztán visszafordultak, és senki sem törődött a fiúval, még kiszemelt hallgatója sem. a férfi elővett a táskájából egy laposüveget, meghúzta, majd kinézett az ablakot, de miután nem látott semmit a kósza fényeken kívül, visszatette a flaskát a táskájába, majd elővette a határidőnaplóját, és írni kezdett.

'Russia On Ice' (3.)

az autóbusz a város széles, többsávos útjairól a kertváros szűk, kacskaringós utcácskáiba ért, hogy aztán a várost működtető hálózat egyik hajszáleréből a legnagyobb csatornába, a sztrádára érjen, ami lehetővé tette, hogy az ország nagyobb városai között megoldott legyen a közlekedés. mivel a sztrádák közelében telepítették a hadsereg fontos navigációs pontjai, de itt voltak a lőszerraktárak és a harci járművek tárolói is, a sztráda jelentette a legnagyobb kincset az országnak, olyat, mint az édességboltban a kis színes cukormázdarabkákkal tarkított nyúlós medvecukor. miközben tehát a busz már az apró világítótestekkel szegélyezett sztráda sávjain a végcél felé tartott, ő megnyalta a szája szélét. az egyik utas éppen befejezte az evést, de miután lapozott egyben a félkézzel tartott könyvben, kitartó keresgélés után egy újabb, sztaniolba csomagolt szendvicset vett elő. éhes volt, de mersze sem volt az utasoktól kunyerálni, ráadásul tudta, hogy ahol szeretet várja, ott élelem is várja. az utazás pedig már nem tart sokáig, illetve dehogynem, sokáig tart, de így, útközben, mialatt minden pillanatban egyre több lesz a megtett, és egyre kevesebb a hátralévő méter, már nem jelentett számára fontos problémát az éhség. kinézett az ablakon, de mivel egy-két lámpa gyéren világított a buszban (talán az előzékeny sofőr a belső visszapillantó tükörbe pillantva vehette észre az olvasó embert, ezért gyújtott fényt), a buszt és a sztráda egyéb gépjárműveit egyre inkább körbeölelő és beszippantani vágyó sötétség helyett csak saját elmosódó arcát látta a piszkos ablaküvegben. mindamellett feltűnő volt ápolatlansága: haja fésületlenül, tincsekben meredezett több irányba, gyér szakálla pedig álla egyes pontjain sűrűbb volt, mint máshol, lévén, hogy a szőr nem nőtt egyenletesen. egy pillanatra megijedt, hiszen a füléből kilógó fülhallgató-zsinór egy pillanatra úgy tűnt fel számára, mint a kórházban és az állam hírhedt vallatószobáiban a test legkülönfélébb pontjaira csatolt drótok, amelyek a nemrég kifejlesztett berendezés segítségével minden gondolatot, az érzelem minden rezdülését nemcsak, hogy számokra, de képekre is lefordították a terem falán elhelyezett monitorokon. az ápoltakra és a biztos ítélet miatt remegő foglyokra ez gyakorolta az első komoly reakciót, bár mivel a szerkezet tulajdonképpen kísérleti stádiumban volt, a hatásmechanizmus még nem volt kielégítően feltérképezve: volt, hogy a kórházi ágyban fekvő beteg sokkot kapott saját titkos gondolatainak látványától, és menten szörnyethalt, de előfordult az is, hogy a vallatószoba foglya a folyamatosan adagolt izommerevítő-szérum dacára erőre kapott, és csak egy-két arcra mért ütés, és egy nagyobb dózis kemikália után lehetett csak folytatni a hazugság törvényesítésének kimerítő folyamatát. kissé elkalandozott, de aztán rájött, hogy ez a légből kapott zavar valójában nem is akkora képtelenség, hiszen elmosódott alakban bár, de ő is arra gondolt, amit látott: saját magára, igénytelenségére, a szomorú szemben található csalódottságra, ugyanakkor az alig észlelhető mosolygásban, ami annak szólt, ami vár rá, a megérkezés utáni felhőtlen boldogságnak. a közelében ülő férfi hangos horkolása riasztotta fel. amikor odanézett, az elszunnyadó férfi teste éppen akkor bucskázott le ülőhelyéről. a tompa zuhanásra többen hátrafordultak, és a sofőr szemei is felvillantak a belső visszapillantótükörben. egy pillanatig csak a motor zaját lehetett hallani, de aztán egy két elnyomott kuncogás hallatszott, meg a sofőr kissé hangosabb hahotázása, amit azonban a rádió hangerejének felerősítésével próbált meg elnyomni. a régi sanzon taktusai közben tápászkodott fel a szerencsétlenül járt férfi, leporolta kabátját, és olyan nyugodt ábrázattal huppant vissza ülőhelyére, mintha nem is történt volna semmi. egymásra néztek.

'Russia On Ice' (2.)

megszokásból, mert az iskolában is mindig az utolsó padban szeretett ülni és hallgatni a tanárokat, amint szépen lassan kijönnek a béketűrésből, vagy éppen lenyugszanak, a busz hátuljában ült le. végül mégsem ott foglalt helyet, ahol akart, mert az ülőhelyen, amit kinézett magának, valami meghatározatlan állagú és színű anyag hevert. gyorsan elfordítva a fejét, nehogy káromkodjon egy hangosat, a másik oszlop egy közeli ülőhelyére huppant le. mire elővakarta a táskájából a walkmant és a fülhallgatót, már minden utas helyet foglalt, azok, akik tehát túlélték a szokásos mészárlást a felszállás előtt. láthatóan mindannyian ódzkodtak attól, hogy bárki is a közelükben legyen, ezért a tizenkét utas, beleértve őt is, a busz legkülönbözőbb helyeit foglalták le maguknak. mikor a sofőr beindította a leszedált autóbuszt, minden utas belevágott abba a foglalatosságba, ami, reményük szerint majd belengi az egész, hosszú, háromórás utazást. egyikük egy szendvicset majszolt, miközben egy szamárfüles könyvben lapozgatott, egy másik fáradt arccal, le-lecsukodó szemhéjakkal bámult ki az ablakon, a vezetőfülkéhez legközelebb helyezkedő férfi pedig megpróbált minél közelebb húzódni a befűtött fülkéhez, mert nagyon hideg volt. a közlekedési társaság szigorúan megszabta a fűthető órák számát, mivel a fővárosban zajló polgárháború következtében az ottani gyárak képtelenek voltak megfelelő számú akkumulátorral ellátni az ország vállalatait, lévén az akkumulátorokat előállító üzemek mindegyike fegyverkészítéshez alakította át gyártósorait. feljebb húzta nyakán a kopott garbót, és látta, hogy mindegyik utas izeg-mozog, fészkelődik. mindenki fázott. a busz akkor indult el zörögve-csattogva, amikor a rendfenntartók és a hullaszállítók megjelentek a peronon, hogy a mészárlás nyomait eltakarítsák. egy-két csavargó is feltűnt, de hogy sikerült-e elemelniük egy-két vérbefagyott pisztolyt vagy kézitáskát, már nem láthatta, mert a busz váratlanmód gyorsan elérte az utazósebességet, habár még jócskán a város belterületén voltak. már percek óta szorongatta kezében a fülhallgatókat, de ahelyett, hogy a zene taktusára szabott pihenésbe fogjon, feszülten figyelte az embereket, és ha elhaladtak egy-egy híresebb középület vagy nevezetesség előtt, ki-kipillantott az ablakon. végülis szerette ezt a várost, szülővárosát. szűk harminc évvel ezelőtt született az egyik városi kórházban, miután apja nagy nehezen kocsiba ültette vajúdó feleségét, és a sebességhatárt jócskán túllépve a kórházba szállította. a boldog gyermekéveket eseménytelen, szürke évek követték. jó eredménnyel éretségizett, de a meghiúsult egyetemi felvételi után, szülei unszolása ellenére sem próbálta meg a bejutást az ország valamelyik felsőoktatási intézményebe. belesüppedt az alkalmi munkákkal színezett, egyhangú életbe. néha-néha találkozott egy-két barátjával, voltak rokonlátogatások, meg nyaralások az ország keleti végében, de egyre inkább nehezére esett, hogy összeszedje magát, és normális, önálló életbe kezdjen. a szüleivel lakott a város szélén, félórára a legközelebb éjjel-nappalitól vagy kiskocsmától, és ebben az elzárt közegben próbálta kihozni magából azt, amit tudott, azaz besegített a háztartásban, a gyakori lakásfelújításban, kivitte a szemetet szerdánként, és bevásárolt a következő hétre péntekenként. órákat ült a tévé előtt szüleivel, de sokszor azt sem tudta, milyen műsort sugároznak. átbámult a képernyőn, és mindig érezte, hogy ott valami csodálatosat, valami eddig soha nem ismert és nem tapasztalt dolgot kéne látnia, de képtelen volt kisilabizálnia saját vágyait. így hát ugyanabba a körbe szorult, egy-két hetet dolgozott egy gyárban vagy raktárban, de volt olyan is, hogy a piacon gyümölcsöt árult, majd jött a tespedés, meg a semmi. az egyik munkahelyén találkozott vele először. vele, akit most nagyon szeretett volna megölelni ezen a hangos, büdös, és rendkívül hideg buszon. hozzá igyekezett.

irodalmi nobel-díj 2009

ez most egy rendhagyó bejelentkezés. azt hiszem, ha tíz évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy egy napon majd egy blogról ellinkelhetek a nobel-díj hivatalos oldalára, ahol élőképben kísérhetem figyelemmel, ahogyan kihirdetik a győztest, röhögtem volna harsányan. ám úgy hozta a sors, hogy a technika is adott, itthon meg szoftverileg-hardverileg is rendben van minden, úgyhogy most a képen látható tömeggel együtt én is feszülten várom, hogy ezt az inkább hatalmi, és nem poétikai diskurzusok meghatározta díj most kire fog szállni a hozzácsapott pénzösszeggel, és a totálbiztos világhírnévvel szemben. bár jegyezzük meg, noname alkotók nem esélyesek - minden felterjesztett szerző komoly hírnévnek örvend saját hazájában és/vagy saját nyelvterületén. a gondok leginkább abból fakadnak, hogy a kiadók üzletpolitikája minduntalan felülírja a kibontakozni így nem tudó kanonikus fejlődést: a profit utáni vágy állandóan pofonüti az esztétikumot. na jó, ha nem is állandóan, elég gyakran. 6 perc vissza... szerencsétlenek még a hátramaradt időt sem tudják normálisan kitölteni, de legalább az örvendetes, hogy nem sorolják fel a várományosokat és az esélyeseket, így legalább tényleg az ismeretlenből fog érkezni egy név. 4 perc vissza... tekerek egy cigit. 2 perc vissza... szerencsétlen le cléziót már másodszor kaparják elő. hamarosan lejjebb kerül egy szinttel a minden évben gyarapodó listán. 1 perc... leveszik a zenét. dobpergés, verejték, visszatartott lélegzet - a háttérben meg gőgicsélés, van aki inkább nem itt lenne.
a győztes: HERTA MÜLLER.
(kicsoda?)

'Russia On Ice'

már alig várta, hogy megölelhesse. hideg, csípős szél fújt, ez marta az arcát, amikor dacolva az aluljáróban vészterhesen lézengő árusokkal és sötét pillantású egyénekkel, végigvágott a mocskos köveken, és nemsokára a távolsági busz tömött megállójában találta magát rengeteg ismerős, de legalább ugyanannyi ismeretlen arc társaságában. minden arcról csalódottság volt leolvasható, már ha a pillantások vagy a száradt ajkak alig észrevehető mozdulatai egyáltalán kivehetők voltak számára a hatalmas szélben. sokan toporogtak a hidegtől lila kezükben szorítva bevásárlószatyraikat vagy táskájukat, de a várakozás és türelmetlenség ilyen nagyfokú hatásától kissé elkábulva mégis a csönd tűnt fel neki, és ez zavarta legjobban. néha, úgy tíz percenként elrobogott egy busz a megálló előtt, mocskos füstöt fújva az első sorban állók arcába, akik ezekben a percekben igencsak bánhatták, hogy szitokszavak és könyöklések árán nagy nehezen elfoglalhatták ezt a nemes pozíciót. a megálló közelében található futballpálya világító reflektorai által közrefogott térből - mint öblös lavór - hangok törtek fel, és ő úgy látta egy pillanatban, mintha örömkönnyek is. ki tudja, hogy az ellentétes vagy ellenséges pártállás következtében-e, de egy csalódott várakozó, aki későn érve az utolsó sorokban kellett, hogy vacogjon, nem fogták őt közre meleg testek, fiatal tinédzserlányok, szóval semmi praktikus vagy esztétikus öröm nem érte, mérgében köpött egyet, és káromkodott, de a sárgászöld váladék az alig látható plexin ploccsant, amely elválasztotta őt és a peront a két-kétsávos főúttól. néhányan hátrafordultak, egy pár ember nevetve visszafordult, de sokak tekintete függött a műanyagon lassan lecsurgó köpeten, az egyetlen dolgon ebben a farkasordító hidegben, amelyen csodálkozni, de akár nevetni, szomorkodni lehetett, amit akár meg lehetett volna fogni, le lehetett volna törölni - annyira élettelen volt ez az egész peronos "beállás", no meg az idegőrlő várakozás. nem is hitt a szemének, amikor begördült a busz. a szélvédő alatti rendszáma a betont súrolta, a reflektorokon ki sem buggyanhatott a fény, annyira mocskosak voltak, ennek tetejébe pedig a vezetőülésnél egy olyan morcona ember ült, amilyet még sohasem látott. kinyílt az ajtó, a tömeg pedig megindult. tudta, hogy ez lesz. hamarosan húscafatok borították a busz lépcsőjét, a buszvezető pedig csak angyali nyugalommal vakarta kétnapos borostáját, néha hümmögve az egymást mészárlókra nézett, majd rágyújtott egy cigarettára, és olyan pillantással nézett a távolba, mintha egy másodperc alatt felmérte volna annak esélyét, milyen jó is lesz az utolsó fuvar után, fáradtan hazaesve az asszony babgulyását kanalazgatni, majd rövid de alapos zuhanyozás után bedőlni mellé a puha takaró alá. amikor eldörrent az utolsó pisztolylövés, a sofőr, aki közben egy újság főcímét próbálta kibetűzni a félhomályban, rácsapott a vezetőpultra, jelezve ezzel, hogy a mészárlásra engedélyezett idő lejárt, a busznak a vállalati szabályzat szerint indulnia kell, hogy minden életben maradt utas megválthassa a jegyét, és tizenkét perc múlva már a sztrádán roboghasson a busz. mivel a tőzsdei árfolyamok úgy alakultak, hogy a lőszerhez aznap engedményesebben lehetett hozzájutni a trafikokban és a mellékutca kiskocsmáiban, a gyilok meglepően eredményes volt. tizenketten maradtunk mint az apostolok.

leer nietzsche (2.)

hát ez lenne a gyönyörűséges fos-halványfosszínű borító, ami szerintem förtelmes, talán még az ezüst-betűk-fekete-alapon vagy a magenta-olajzöld verzió is jobban állna, de hát ugye ez a kötet a Kertész-sorozaton belül jelent meg, ott meg ez az etalon. tegnap végül nem folytattam az olvasást, csak ma két részletben, és rájöttem, hogy - bármilyen rondán is hangzik - a Tragédia kissé "túl van írva". maga Nietzsche is említi egy helyen, hogy "legyen vége a szónokló beszédmódból!", de a könyv - sajna - végig ebben marad: húzódjon bár több oldalon át egyfajta irodalomtörténeti áttekintés, N. végig egy piedesztálról harsog a jónépnek, ez viszont egy idő után picit frusztráló. na jó, a Tragédia ettől függetlenül remekmű. tegnap nem is említettem az erős Schopenhauer-hatást, pedig ez meghatározó, az más kérdés, hogy az utószóban Kertész (vagy a kötet szerkesztője, nem tudom) végig a korábbi Nietzsche-fordítás (by Fülep Lajos) jegyzeteit idézgeti (be). az akarat a könyv egyik kulcsfogalma, habár N. reflektál arra, hogy a remek Schopenhauer-szisztémát ő más szempontból használja fel. ez is beleágyazódik a történeti keretbe, amely során N. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész után tulajdonképpen Szókrátészig jut el, aki az irodalmi műfajok közül csupán az aiszóposzi meséket értékelte, a tragédiákat nem. N. rámutat, hogy a dionüszoszi végül nála is győzedelmeskedik, hiszen kivégzése előtt valami csoda folytán verselgetni kezd, azaz kiaknázza a még soha nem használt zeneiséget. az ellentétpár, amely mentén az apollóni-dionüszoszi oppozíció jól leképezhető, kép és zene ellentétpárja. Apollón ezért lehet az álom(képek) vezérlője, Dionüszosz pedig így vezetheti dicsőségre a kar szerepét kiteljesítő tragédiát - vagy legalábbis Euripidészig, aki állítólag az apollónit és a dionüszoszit is megpróbálta lecserélni, utóbbitól egyenesen makacsul tartott, ezért az indulatot csempészte be tragédiáiba, ezzel viszont halálra ítélte a műfajt. arról sem szabad megfeledkezni ugyanis, hogy az egyre több színész felléptetésével a kar (és így a zene) vesztett az erejéből, átadva helyét a történet "képekben való elmondását" irányító apollóninak. N. aztán aktualizálja a problémát, és a könyv címzettjét, Wagnert, sőt Beethovent is megszólítja, illetve utal az operára, amely az újkor hajnalán a klasszikus görög műveltség felé gyakorolt gesztussal a tragédiát akarta feléleszteni, teret adva a zeneiségnek (Pfeiffer, korunk egyik kedvelt "médiaantropológusa" szintén arra a következtetésre jut, hogy az ókori tragédia folytatása nem a középkori színjátszás, hanem inkább az opera). nincsenek a könyvben diktatorikus fennhangok, de az érthető, hogy a propaganda anno könnyen ki tudta forgatni N. észjárását az árja ideológia tekintetében. N. buzdít és lelkesít, hangneme erőteljes, tanulmánya pedig a sok-sok okosság és a gyönyörű esszéisztikus "zeneiség" mellett erőteljesen agitatív, vagy mondjuk meggyőző (autoriter?). igaz ez annak ellenére, hogy a Tragédia úgy végződik, mint egy átlagos mese: happy enddel, amely során apollóni és dionüszoszi összebékül, hogy együttesen vezessék győzelemre a tragédiát. végül, mert bár lehetne még folytatni, de nem fogom, egy érdekes videjó a mesterről.

leer nietzsche (1.)

olvastam már a könyvet valamikor az egyetem alatt, egy órára kellett, de míg az óra körülményeiről (előadó, évfolyam, hallgatók létszáma, terem páratartalma, a körúton az óra alatt elrobogó villamosok száma, típusa, utaslétszáma, fel nem tett kérdések és ostoba válaszok száma, stb.) semmi emlékem nincs, addig a Nietzsche szövegét alkotó alapgondolat, azaz az apollóni szép és a dionüszoszi fenséges egymásra-olvasásából keletkező pazar gondolatfutam egy életre belém égett, igaz, a gondolatmenetet soha nem tudtam kielégítően reprodukálni, ellenben meggyőződésemmé vált, hogy az életben tapasztalt - akár legelemibb - rezdüléseket a szép és a fenséges "bélyegével" lássam el á la Nietzsche. így lett a Led Zeppelin, Tolsztoj, és a meggyes pite szép, míg a Pink Floyd, Dosztojevszkij, és a marcipánkenyér fenséges. nos, aztán most kiderült, hogy egy újabb óra olvasmánylistáján első tételként szerepel az említett szöveg, így gyorsan meg is rendeltem, illetve nem elég gyorsan, mert csak jóval az óra után, a hétvégén vagy a jövő héten fog megérkezni a Kertész Imre-életműsorozatban kiadott kötet, ezzel együtt elkunyeráltam barátoméktól a pazar kis Mérleg-könyvecskét, amit legszívesebben én is megrendeltem volna, de a netes rendeléshez fel kellett használnom egy kedvezményes kupont, ami viszont antikvár könyvekre nem vonatkozott, így engedve a szégyenteljes zsugori beidegződéseknek, inkább az új kiadásra kattintottam. mindegy. néhány órával ezelőtt azt gondoltam, kerül amibe kerül, addig le nem fekszem, amíg el nem olvasom, de rájöttem, hogy hülyeség félálomban értelmezni az egyébként is összetett szöveget, amelyet egyébként sem olvasok olyan áhítattal és odafigyeléssel, ahogyan kellene. nem jegyzetelek, nem jelölgetem az oldalszámokat egy mellettem elhelyezett papírosra, illetve egyetlen dolgot kiírtam: Wagner Beethoven-kötetét, hogy nehogy elfelejtsem alkalomadtán megszerezni valahonnan. végülis nem olvastam még semmit Beethovenről, Wagner pedig meglehetősen releváns személyiség (lehet) ilyen ügyben (is) (?). a célom ezúttal az, hogy mindenféle lapozgatás és bizonyos - megidézett - könyvek segítségül hívása nélkül tudjam szavakba rendezni, mi is volt ez az eddig elolvasott 100 oldal egyáltalán, illetve (és ebben rejlik az egész vállalkozás tagadhatatlanul önös érdeke) mennyire tudok egyáltalán visszaemlékezni, és csupán az emlékezetben archivált adatok felhasználásával olvasható, érthető, legalábbis többnyire világos mondatokat szőni. az első, ami eszembe jutott, hogy olvastam már háború alatt írott elméleti szöveget, ez pedig Frye nagyszerű Blake-monográfiája volt, amit viszont dőre fejjel zérus Blake-előismerettel kezdtem olvasni, ráadásul angolul, ráadásul az Akadémia bicskanyitogató levegőjében - Friedrich papa is a német egység megteremtése irányába tett meglehetősen [sic!] fenséges (vö. még, H. White) lépések közepette vetette papírra a görögségről szóló gondolatait, ezt viszont egy utólag írt, - a művel kapcsolatos - kiábrándult hangvételű előszóban köti az olvasó orrára (no persze ki más legyen elégedetlen a szövegeivel, mint Nietzsche?). a második jelentős elem (erre aztán tényleg nem lehet nem emlékezni), hogy Freud előtt néhány évtizeddel csinos kis eszmefuttatás olvasható az álomról, az álomfejtésről, élet, álom, és irodalom viszonyáról az apollóni bemutatásakor. az apollóni, amelyhez Nietzsche gyorsan hozzápasszolja az álmot (ezt a kapcsolatot pedig nem győzi hangsúlyozni) az ősi aktus, ide köthető az egész görög Panteon megteremtése, de akár Homérosz eposzai is, vagy a görög színház előfutáraként nevezetes kar, amely mellett még nem voltak színészek, maszkok, és jegyüzérek sem. ezzel szemben (de ez nem tekinthető kizáró ellentétnek) helyezkedik el a dionüszöszi, amely a zene más médiumokra lefordíthatatlan "nyelve" jóvoltából új ízt adott a színjátszásnak, a költészetnek, és a kor narkotikus szokásainak is. a dionüszoszi bakkhináliák történeti értelemben ugyanúgy a színház előfutárának nevezhető, de ez eleinte inkább keltett megbotránkozást az athéni (nyárs)polgárság körében, mai szemmel inkább hasonlított a csalódott futballdrukkerek zajos hazavonulására stadionokból, mint - akár a színházhoz hasonlítható - performanszra vagy egy rockkoncertre. a harmadik megjegyzés: valójában már az igaz, utólagosan megkonstruált kiindulópont is zseniális, mivel Nietzschét az foglalkoztatja, hogyan tudott a görögség éppen korának legzseniálisabb, vagy relatíve megnyugtató korszakában teret adni a bár katarzissal végződő, de semmiképpen nem happy tragédiáknak. az erős emberek pesszimizmusa mindenféleképpen megvizsgálandó, már csak azért is, mert (negyedik:) pszichológiai értelemben - maga a szerző is gyakran él ezzel a terminussal - mindez a dionüszoszi élvezetekhez köthető érzékcsalódások előhívta tér-és idődimenziók teljes kuszaságával fura képet alkot. persze Nietzsche nem empirikus gondolkodó, szóval ezt csak én teszem hozzá, hogy van abban valami pazar, hogy az erőseket letaglózó korabeli drogok kíséretében beszélünk pesszimizmusról, amikor az igazából nincs kifejtve, hogy miért volt szükség egyáltalán ezekre a "mesterséges mennyországokra" - itt most magammal is ellentmondásba kerültem, úgyhogy ezt most hanyagolom. a "színháztörténeti" szál tehát a színész bevonásával folytatódik, ez viszont kikényszeríti a színház "képének" átrendeződését is: kérdéses, mennyire tekinthetők csupán a kar tagjai a karnak, hiszen itt arról is szó lehetett, hogy valójában a nézők alkották a kart, azok, akik a "színpadi játékra" valójában látomásként figyeltek csak. az apollóni dikció nem tudott több lenni, mint lagymatag aláfestőzene a dionüszoszi, a kar hangja mellett. ahová belopódzott a dionüszoszi, ott az apollóni megsemmisült, állítja N. most veszem észre, nehéz ez így, úgyhogy visszavonulok - hogy olvasni-e, azt most még nem tudom, de a reflexióáradatot legközelebb folytatom.

una día reconfortante

a discmanem már odafelé elhallgat, látom, hogy az elem kiürült, nem a lemezzel vannak gondok, pedig az sem lenne meglepő, így - a kerék fölött ülve - hevesen zötykölődve nézem a jól ismert tájat és a még soha nem látott embereket. persze még nem tudom, hogy majd idefelé jövet azt kell majd hallgatnom, hogy egy szerelmespár csókkal búcsúzkodik perceken át, így nyálas aláfestőzenét kanyarintva a felüljárón elrobogó autók zaja alá, miközben egy családanya (a gyerek légtornászokat meghazudtoló módon bucskázik át székről székre, miközben nincs baleset) hangosan nyomogatja a telefonja gombjait, így tehát ez - a csókok és a gombnyomások - valami meglepő keveredését adják természetnek és technikának, miközben - mondom - már csak néha-néha robog el egy autó a felüljárón, és nem látni már a főtérről szállingózó turistákat, és a környező sportpálya biztonságos, bokorvédte betonján füvező fiatalokat, parti sincs ma a Dokkban, tehát vizelő lányok, eldurranó pezsgősüvegek, bőrbe mélyedő műköröm, herefogás sincs. ez egy ilyen nyugalmas nap lesz, ha majd visszafelé jövök, de egyelőre még csak ott tartok, hogy 60 km/h sebességgel bucskázik át a busz kátyún, rovaron, műanyagpalackon, hogy a város immár jóval forgalmasabb pontján tegye le, ahol már emberi hangot is hallani, nem csak az enyhe szélben lengedező növények hangját, ami egyébként annyira kellemes tud lenni, hogy a villamos felé haladva kicsit meg is bánom, hogy olyan könnyen magam mögött hagytam. a villamosvezető a legelső ajtó mellett ácsorog, amikor beszáll a fülkébe, látom karján felcsúszó pólója alatt a tetoválás alsó részét, valami nonfiguratív krikszkraksz. hamarosan csönget, és elindulunk. zevarban vagyok, mert a villamos hamarosan megtelik, emberek sétafikálnak el mellettem ruhámat súrolva, közepesen idegesítő kacarászás és káromkodás zaja hallatszik, bár a szavakat nem tudom rendesen kivenni. amikor leszállok, és elindulok a buszforduló mellé, eszembe jut, hogy valamikor régen vettem egy doboz cigit a sarki kistrafikban, de hogy pontosan milyet, és hogy egyáltalán milyen okból vetődtem erre, azt már nem tudtam megnyugtatóan visszakeresni agyam adatbankjából, mert máris megérkezett, akire vártam, és öt perc múlve már egy-egy ital társaságában beszélgettünk egy füstös pincehelyiségben, miközben a szomszéd asztalnál evő-ivó két férfi gyakran abbahagyta a beszélgetést, és ránk figyelhettek, mert néha hangosak voltunk a kelleténél, bár ezt ugye ki nem szarja le. nem is fontos, hogy az elkövetkezendő órákban mi történt, azt is lehet mondani, hogy az kizárólag ránk tartozik, bizonyos értelemben titkos vagy legalábbis nem publikus, nem is témája, hanem inkább a misztikus összefüggések miatt, amik láthatatlanul bár, de összekötötték a szavakat. aztán jött a záróra,a fizetés, egy rövid séta a kerületben, hátha van még nyitva tartó hely, de hát csendrendelet, meg konzervatív párt delegálta polgármester, lényeg a lényeg, nem sok jóra számíthattunk, így még gyorsan konstatálva egy valódi méreggel felérő méregdrága hely bőséges italkínálatát, mindenki ment a maga útjára. és akkor a buszvégállomáson jöt az a zajorgia, meg a hazaút a sötétben, aztán az alvás, aztán a felébredés bő nyolc órával később, kb. hét órával ezelőtt.

siempre y nunca

ritmus nélkül, mondhatnám minden nélkül ült le éjfél előtt megszövegezni a gondolatait, nem feledve, hogy hasonló önreflexív kijelentések fogják körbevenni az egyes kijelentéseket, hogy még jobban elbizonytalanítsák a bizonytalanokat, de ezzel legalább megnyugtatva azokat az állandóan elillanó figurákat, akik már azt hitték, hogy egy kósza mozdulattal letéphető a nyakából a mindenről árulkodó diliflepni a szoba számával, a csupán a beavatottak számára érthető kóddal, és egy alig észrevehető mintás szegéllyel, amelyet egy unatkozó beteg készített zsákszámra a padlástéren kezelésének röpke tizenkét esztendeje alatt, mert éppen így tartotta kedve, és miután a sport már csak idegesítette, az akciófilmeken meg annyira felidegesítette magát, már tévét sem nézett, újságot sem olvasott, elzárta maga elől a világot, és a világ is megszakította vele a kapcsolatot, de ez nem okozott sem hiányérzetet, sem hirtelen felszabadult nagy időmennyiséget, semmit sem, ő már csak magának volt, meg a flepnidíszítésnek, és amikor becsületesen bevette a gyógyszereit, majd a pirulák lecsúsztak a torkán, ugyanolyan erővel vetette bele magát munkájába, mintha lenne erre valami különleges oka, valami istentelenül szenvedélyes motiváció, vagy egyáltalán valami, ami megmagyarázhatná mindezt. miután így elkalandozott, úgy gondolta, hogy ideje végre munkához állni, azaz nekiállni a szövésnek, a betűk hurkain és lábacskáin átvezetett tintacsíkot követve körbetekerni a gondolatokat, elfogni őket, kirántva kényelmes összefüggéseikből, új dobozkába pakolgatni, majd bevágni őket a szekrény mélyére, hogy elő se lehessen keresni soha a az arcpirító visszaemlékezéseket, gondolatfutamokat, merész versezeteket, szánalmas regénykezdeteket és dialógtöredékeket, amelyek együtt egy csinos szövegtestet képezhetnének, ha nem épp egy testrészeire szaggatott hulla darabjaiként feküdnének ott a szekrényben, tőle körülbelül egy méterre, még a karját is kinyújthatná, és így beleáshatna a múltba, a múlt irataiba, amelyekben úgy követik egymást a világmegváltó gondolatok, mint zivatarban az esőcseppek, és igen, jól látható, ezáltal nem is annyira zavaros ez a hasonlat, hiszen a földre huppanó cseppek úgy folynak össze tócsává, mint valahol egy transzcendens világban az iratai - egy kész szövetté, amely felhúzható kézre, feltekerhető a nyakba, de kalapként is remekül helytáll, ha kell, esőben csizmaként, melegben strandpapucsként hordható, esetenként öltönnyé alakítható, összegyűrhető csokornyakkendőbe, kiteríthető abrosznak, készülhet belőle győzedelmi zászló, de tetszés szerint halotti lepel, lehet vele takarózni, aludhat rajta macska, beletörölhető a vizes kéz fürdés után, a véletlenül összeolajozott könyök a gépkocsi megjavítását követően, de mindenekelőtt konfettikké lyukasztható vagy elhelyezhető a vécé melletti papírtartóba, ha elfogy az illatosított papír, és már napilapcafatok sem találhatóak a lakás pókhálós szegleteiben. az imént megint vakvágányra futott a képzelőereje, szétnézett, és egy gyors pillantással felmérte, hogy a barométer megint hazudik: a jobb halántéka lüktetett kissé az imént bevett erős fájdalomcsillapítók dacára, a páratartalmat jelző mutató viszont nem is tudott közelebb lenni a zérushoz, másrészt a barométerről lógó széljelző zsineg sem mozdult, pedig szobájában huzat volt, tekintve, hogy az átellenben lévő szoba ablaka is tárva-nyitva volt ezen a hűvös estén, nem beszélve a csendről, amelyet nem erősített meg, sőt ennek éppen ellentmondott az ablak közelében elhelyezett túlérzékeny mikrofonra csatlakoztatott hangképjelző, ami zajt mért és zajt mutatott, holott annyira, de annyira döbbent csend futott végig a kerület kihalt mellékutcájában, hogy a közeli lokál vendégei is elhallgattak, zsivajukat egyszerűen bekebelezte a csend démona, mint köldökzsinórjáról lekapcsolt védtelen űrhajóst egy fekete lyuk. azt gondolta, ezzel nem lehet vége, azaz nem lehet ezen a ponton befejezni. mégis, ahogy elmerengett a tarot által sugallt közeljövőn, eleinte akaratlanul, de aztán egyre tudatosabban próbálta elrakni közeléből az íróeszközöket és a finom levélpapírt: - ma sem írom meg a levelem. ma sem tudósítok lelkiállapotomról, így feltehetőleg elbizonytalaníthatom azokat, akik erre a levélre várnak egy szomszédos ország kicsiny lakásában. nem tudhatják meg, hogy itt vagyok, nem mondhatom el nekik, hogy hiányoznak. minden nappal nő a feszültség, így a kivárás egyre inkább egy végzetes játszma maszkját ölti magára. mindig szerettem a kalandokat. sokat voltam külföldön, raftingoltam is, és hegyeket is megmásztam. el camino, mekka, mount everest / nekem egyre megy. (így bizonygatta magának, hogy a halogatás nem bűn)

los libros...

több sorban, jelenleg inkább a kompozíció esztétikáját hangsúlyozva, így különféle nyelvből származó szavak betűi tapadnak egymáshoz olyan szorosan, hogy egy pók sem tudna közéjük bemászni, kinyújtózni pláne nem, de a baj ott veszi kezdetét, az jelenti számára a örömteli origót, amikor énmagam akarnám széttépni ezeket az összevésődött betűhalmazokat, hiszen a könyvek csak akkor engednek egymás szorításából, ha azt érzik, a kivételt majdan egy szóról szóra történő végigolvasást követően a sóhajjal kísért mélabús összecsukás aktusa zárja le, azaz az adott könyv végigolvastatik, és ha nem is szóról szóra, de amolyan nineteenth-century feminine reader módjára, azaz kisebb bakugrásokkal, de semmiképpen nem rosálással vagy vezéráldozattal, tekintve, hogy nem kéne összekeverni a betűbogarászást a sakk-kör termében minduntalan összesűrűsűdő áporodott levegő kiengedésével, egy elnyújtott szellőztetéssel, amelynek köszönhetően az elemzés is alábbhagy, és csak a sakkórák ketyegését hallani, meg amint valaki beírja lépését a füzetbe, majd ezután ökölbe szorított kezeire helyezve állát megpróbálja békaperspektíva helyett valahogy úgy szemlélni a bábuk szimbolikus rendjét, mint ahogy a csatasorba induló hadvezér tekintett végig seregén a forró sivatagban, azaz szemernyi remegés vagy félsz nélkül, bizakodva, készakarva, damaszkuszi acéllal a nyeregben. nem áll jól a hadvezér szénája, és erről persze éppen most felejtettek el beszámolni a vén augurok, hogy a madarak által a levegőégbe írt nonfiguratív ábra nem épp a legkedvezőbb előjel így a mindent eldöntő ütközet előtt, hiszen a rajz megegyezik azzal, amely a legutolsó Tarquinius által elégetett, hatalmas tudást tartalmazó könyvsorozat hetedik kötetének egészen pontosan háromszázötödik oldalán állt, a mértékletes gondolkodásról, illetve a mértéktelen piramisjátékról szóló traktátusok között - a rajzon vonalak keresztezték egymást, valamiféle rácsot alkotva a lap felett, ezt hosszan szemlélve viszont az egymást metsző egyenesek szabta négyzetekből halvány írásjelek buktak elő, ezt viszont csupán egyetlen ember tudta volna megfejteni, a varázsló, akit a legutolsó Tarquinius megveretett, majd egy fehér pálcával ütlegelve kergetett a városhatárt jelző falakig. a könyv csodák csodájára megtalálható a könyvespolcomon, nagy becsben tartom, négy éve vettem egy könyvárustól Mostarban, miután megtöltöttem a zsebem üres puskalőszerekből applikált golyóstollakkal, a török kávé ivásához használatos készlet egyes tartozékaival, és persze utána be is tértem egy kávézóba, ahol a szomszédos asztalnál ott ült egy gyönyörű lány, akinek tej folyt a szeméből, így ahelyett, hogy szóvá tettem volna a felszolgálónál a tej hiányát (bár megvallom, igen nagy merészség volt tejet kérni a zaccos, erős török kávéhoz), csak odamentem a lányhoz, és ő belekönnyezett a kávémba, és elbeszélgettünk, és kéz a kézben sétáltunk, miután kiléptünk a kávézóból, és aztán apjához vezetett, aki egy könyvet használt ahhoz, hogy arra egy sámlit téve, majd azt kirúgva maga alól felakassza magát, és akkor én elvettem a könyvet, és hatalmas pénzösszeget fizettem a lánynak, aki nem akarta elfogadni, és csak folyt a tej a szeméből, de aztán elfogadta, és csak folyt a tej a szeméből, és én sajnáltam, hogy itt kell őt hagynom, mert képtelen voltam helyesen cselekedni abban az igencsak fura helyzetben, amelyben volt egy tejet könnyező lány, egy kötélen lógó apuka, meg egy csodálkozó idegen, meg rendőrautó szirénája a távolban, meg egyszerre honvágy. könyveim között kiemelt helyen található a legutolsó Tarquinius által elégetett könyv, betűi elkoptak az olvasásban, így tanácsait nem tudom megfogadni, de ha kinyitom a háromszázötödik oldalon...

¿sólo una voluntad interior?

megmagyarázhatlan sorrendben, afféle (nagy)totál random módon követik egymást a különféle zenék a lejátszón, de legalább van miből válogatnia az automatikának, és ez a fene nagy szabadság nyugalommal tölt el, nem úgy, mint a háttérben ólálkodó vírusok és bajok, amelyek észlelése, azonosítása, elfogadása vagy elutasítása szorongást okoz abban az esetben, ha az előbb említett automatika felmondja a szolgálatot, így nekem kell mindenféle gombnyomással móresre tanítanom a virtuális kórokozókat vagy ártalmatlannak látszó frászkarikákat, mert hát a legfontosabb a védelem, bármi áron és módon, ha pedig nincs más, marad a gyors reset, majd egy könyv kézbevétele és olvasása, porszemek eltüntetése porrongy segítségével, evés késsel-villával, fejvesztett rohangálás az udvaron (szomszédok számától függően heves kiáltásokkal vagy anélkül), vonalak rajzolása szélén kicsét meggyűrődött papírra, izzadtságszagú ruhák kidobálása a szennyestartóba, macska vizeletének és ürülékének lakásból való eltávolítása, kondenz ammóniacsík felszámolása légfrissítő spray segítségével, vagy esetleg könyvek megszámlálása, lábjegyzetek készítése egy régi átírótömb perforált franciakockás lapjaira. ezek a momentumok persze csupán a belső akarat féltudatos áttolásai, egyúttal elfojtásai (hogy a paradigma egyben legyen), hogy nehogy aztán a végén kikössek egy pszichológus rendelőjében vagy csak egyszerűen szobájában, a hangsúly úgyis a rám váró üres és kényelmes ülőalkalmatosságon van, meg a fotel közelében található, eldugott, de észrevehető jegyzetfüzeten, tollon, meg egy érdeklődő és maximális filantrópiáról árulkodó ábrázaton - ez lenne ő, aki aztán kérdezne, én meg válaszolnék neki, hogy megmaradjon a szimbolikus rend, az égitestek éppen annyi idő alatt tegyék meg pályájukat, ahogyan az a Csillagászati kislexikon vonatkozó fejezeteiben írva vagyon, no meg hogy éppen annyi kisevőkanál ecet kerüljön bele a tányéron még mindig fortyogó kulimászba, amennyit ük-ük-ükanyám szakadozott, gótbetűs szakácskönyve ír, emleget a többi hasznos tanács mellett, melyeket azért is érdemes megfogadni, mert az ételek burkolt varázsszerek, mai szóval gyógyszerek, így az étkezőasztal mellett átélhető élvezetek jó esetben az immunrendszer bebiztosított védelmével zárulhatnak, egyfajta update-tel, amelyet egyébként bizonyos időtartamra a számítógépen található software-ek is tartalmaznak. a szorongás kisérőtüneteiről elmélkedek a szoba macskaszőrös félhomályában, és menten megőrülök, úgy érzem, mivel a hamutartó beleborul a fotelbe, a hónapok óta nyögdécselő könyvespolcok hirtelen beszkadnak a töménytelen könyv alatt, a söröskorsók elpattannak, a pénzérmék kigurulnak a pénztárcámból, hogy aztán nyolcast alkotva próbálják megmagyarázni, hogy a szorongásról aztán a végtelenségig elmélkedhetek, semmi értelme, nem lesz soha észlelhető, értékelhető, majd elfogadható vagy elutasítható végkövetkeztetés, így inkább más után kéne néznem, és ekkor kitárul az ablak, vagy az ajtó, és becsenget a postás, meg kintről hallom, hogy ürítik a kukákat a szemetesek, és ilyenkor - jajj - felkiáltok, hogy ez az átkozott rendszeresség, az ismétlődések és ismétlések mindig a körvonal ugyanazon pontjába ütköző pályája, meg a rutin, meg a tespedtség, mert még mindig elmélkedem a szorongásról, és belelapozok Kierkegaard eszmefuttatásába, de falhoz vágom, a lapok viszont feltapadnak a plafonra, hogy véletlenül se tudjam onnan őket leszedni, de minden egyes alkalommal, amikor felnézek, azt kelljen látnom, hogy valakinek mégis sikerült a betű materialitását segítségül hívva traktátust írni a létezés a priorijáról. csakugyan működhet az a belső akarat, hiszen a körkörösség felemlegetése csak a pillanatnyi elmezavarnak tudható be, a valóságban egy egyenesről beszélünk: hullámfodrok nélküli tengerről, frissen vasalt ingről, álló faszról, pántolt divatmagazin-kötetekről, szimmetriáról, harmóniáról, szépségről, fehérről, aranyról, megfejtett álomról, lezárt életszakaszról, szakmai előmenetelről, sírhantba állított fűzfavesszőről. (holnapra mondhatnának szélcsendes napot, délelőtt 20-25 fokos átleghőmérséklettel, kora délután enyhe nyári záporral, estére tücsökzenével)

concerto (después)

ezek a májusok és júniusok az előző éveket is figyelembe véve igencsak kevés beszédre, mi több írásra serkentenek, hiszen nem történik semmi érdemleges, az év közepére mindig beáll a gépezet, akarom mondani egy bizonyos fordulópontra áll be a gépezet, hogy néha már-már a monoton szorongás nem túl biztató pillanatképe is megjelenjen a retinámon, legalábbis holmi álmodás közben, amikor lezárom a gépet, becsukom aznap olvasott könyveimet, helyére teszem az írószerszámot az ágy melletti szekrény valamelyik polcán, majd homlokomig húzom a takarót, mert azt olvastam egy középkori javasasszony fennmaradt memoárjaiban, hogy csakis így lehet megelőzni, hogy semmilyen ártó szellem ne bántsa az alvót, illetve ne szennyezze be démoni álmokkal a gyermekkori emlékeit tudattalanjából előbányászni-elővájni akaró álmodót, így tehát hasonlóan cselekszem, követem az instrukciókat, de mielőtt elaludnék, az agyam egy másik élet mezején barangol, egy olyanén, amely kétségkívül megvalósulhatott volna, ha az ország gazdasági növekedése, hormonjaim száma, és a pollenkoncentrátum a megfelelő mértékben korrelál. észre sem veszem, hogy múlik az idő, telnek a napok, néhol egy kósza, Freud szabályai mentén könnyedén visszanyomozható álom, elvétve egy koleszterinben szegényebb étek az ebédlőasztalon vagy egy erőltetettségtől mentes mosoly a városban az eladópult másik oldaláról, habár legalább a forró betonon rögtön elillanó lábnyomokat nem egy titokzatos félelemtől remegő láb hagyja ott mindenki örömére-bánatára, mert különben nem lennék annyira elégedett, mint itt és most, és ez többnyire abból fakad, hogy az íráshoz szükséges nullfok ecce elérkezett: ismerősömnek hála, ha minden úgy sikerül, ahogyan kiterveltük, hamarosan évek óta összegyűlt rajzaimmal színesedik majd ez a feljegyzés-koszorú, legalábbis ezek digitális másolatával, és persze aggódom, hogy hány milligramm grafit és egyéb értékes kemikália marad ott a szkenner sík felületén, mennyivel lesznek szegényebbek ezek a pszichedelikumban fogant firkálmányok a "technikai sokszorosíthatóság korában" (via W.B.), amikor is - ismét mai tapasztalatok! - fórumokban kátéznak egymással a művelt, ponyvára éhes olvasók, munkásemberek, zuglói vállalkozók. csak pár napja tartózkodom újra itthon, hiszen a Mátrában nyaraltam néhány napot jóbarátokkal, és ha nem köszöntött volna ránk minden idők legkiábrándítóbb szemerkélős esője és misztikus ködfátyla (így együtt), azt is mondhatnám, frappánsan lógattuk a lábunkat a hegyekben, akárcsak majd a nyáron még néhányszor, legalábbis reményeim szerint, hisz' talán megadatik még ez a lehetőség, ha időben leegyeztetem a pontos paramétereket a bátyóval. a jelenlegi mulatságos egybeesés az, hogy holnap este az a zenekar fog koncertet adni, amelyik fülzúgást okozott egyszer (és persze mondanom sem kell, hogy rövid időre másodszor is), ezúttal a belvárosban, ezeket az egybeeséseket üldözöm.

"I wander through each chartered street,
Near where the chartered Thames does flow,
And mark in every face I meet,
Marks of weakness, marks of woe.

In every cry of every man,
In every infant's cry of fear,
In every voice, in every ban,
The mind-forged manacles I hear:

How the chimney-sweeper's cry
Every blackening church appalls,
And the hapless soldier's sigh
Runs in blood down palace-walls.

But most, through midnight streets I hear
How the youthful harlot's curse
Blasts the new-born infant's tear,
And blights with plagues the marriage-hearse."

(William Blake, London - published in Songs of Experience, 1794)

concerto (antes)

na annak aztán tényleg nincs értelme, hogy tudom, kimegyek este a koncertre, mert itt lesz a közelben, és mert szeretem is ezt az alvilági muzsikát, és így, ilyen feltételek között most megelőzve a koncertet, beelőzve az időt, meggyorsítva a vágyat azt hallgatom, ami lesz, azaz amit majd órák múlva fogok majd hallgatni kerületem főterén, rengeteg ember között, némileg bealkoholizálva, meg várakozással teli, annak ellenére, hogy - mondom - csökkentem a meglepetés esélyét, bár azt is kell be kell vallanom, és ez persze nem valami katartikus gondolat, hogy élőben kissé különböző a hatás, mint most a laptop előtt gépelve, és ennek oka nemcsak abban rejlik, hogy este gépelés helyett majd fejemet vesztve ugrálok, vagyis remélem, hanem mert ugye térhatás, és bármennyire is ugrálok, és hozza úgy a helyzet, hogy egyáltalán ugrálhatok az időben, a tér az más tészta. a tavalyi koncerttel (ugyanott ugyanaz ugyanúgy) az volt a bajom, hogy rosszul koreografáltam meg a helyezkedési együtthatókat, elnéztem a függvényeket, és a lapon kívülre szerkesztettem egy kört két ponton metsző egyenest, így tehát közel helyezkedtem a hangszórókhoz, a koncert után meg sípolt a fülem, és bár pont ma láttam egy kirakatban egy feliratot, miszerint aztán emiatt tényleg nem kell idegeskedni, nem kell felesleges stressz, ez egy alapvetően gyógyítható probléma, de én értelemszerűen akkor, egy évvel ezelőtt nem nagyon tudtam mit kezdeni, hiszen akkor még nem voltak ismereteim ezzel kapcsolatban, és ha csönd volt éjszaka a szobámban lefekvés előtt vagy amikor fürödtem, és hajöblítés végett lemerültem a kádmorajba, csak ez volt, a sípolás, és miután tisztában voltam azzal, hogy a nagy baj az, amikor már nem is lehet elkülönböztetni a sípolást a nem-sípolástól, igencsak megijedtem, amikor a mindennapok csendesebb mementóiban nem volt annyira feltűnő a halk zaj, az elmét egyáltalán nem cirógató, mindinkább basztató zörej, kaparászás, motozás. és ez így is volt sokáig, azaz nem érzékeltem másféle hanghatásokat, egészen kábé a munka ünnepének estéjén átélt karneválig, hiszen akkor teljesen spontán módon belekeveredtem egy koncert tömegébe, ott izzadtam és tomboltam ismeretlen fiatalok között, és nem mondanám, hogy szarul éreztem volna magam, csak hát a kabát, amely előbb rajtam, majd a kezemben, izzadtam mint az állat, és nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kikeveredhettem az egészből, meg a zenekar is abbahagyta a zenei alapon történő felspanolást, izgalomkeltést, erekciót és izgalmat, szóval fellélegeztem, de aztán hazaérve újra a zörej, és akkor igen, bevillant a tavalyi év koncertje, és lehet, hogy tudatalatt annyira visszakívántam magam oda a kerületünk terére, hogy immár teljesen tudatosan feltettem az esti zenekar lemezét, no nem bakelit vagy cédé, hanem szimpla digitális formátum, empéhárom, laptopon, meg azt gondoltam, hogy nem árt egy kis felkészítő gépelés, így indulás előtt három órával, mert ki kell magamból írnom a feszkót, amit majd egy újabb fülsípoló szakasz okoz este vagy legalábbis majd meghallom ezt az idegesítő zizegést csendben, amikor majd újra egyedül leszek, távol a tértől, amelyet akkorra már amegtisztítanak a szeméttől a kerületi önkéntesek, és a hivatásos szemétszedők, guberátorok.

sztrím I

az idei tavasz slágerszíne a lila (lilába hajló bordó, bordóba hajló lila). három lányon is ilyen színű felső van a dicső ojeszkában. az első az egyik számítógépnél ül tőlem kábé két órára, egy halom könyv van az asztalán, dolgozik serényen kora délután óta, egyszer láttam lemenni, akkor jó sokat trécselt a barátnőjével a könyvtárral szemben lévő bejárat kőlépcsőjén üldögélve. a második a középső sor egyik helyére ült le, hamarosan megjött igazán szimpatikus barátja is (és akkor itt most egy kitérő: szóval nem szabadna morcognom úgy, mint egy vénember, semmi közöm ahhoz, hogy egyes lányok kiket választanak maguk mellé, meg egyébként is, hajlamos vagyok elsőre - többnyire negatív - ítéletet hozni, egyszóval egyáltalán nem biztos, hogy a srác valójában antipatikus volt, ez csak egy póz, hogy mindenkit lehurrogok, meg bizonyára irígykedem. ennyi.) hamar el is húztak, úgy nézett ki, kábé egy számukra ismeretlen szó jelentését akarják megnézni egy lexikonban vagy egy vers első sorát akarták lecsekkolni. a harmadikat először a bejárattól balra láttam, néhány parkoló autó mögött telefonált. lila fölső - helyben vagyunk. aztán nemsokára itt ült a 380-asnál, jobbára karnyújtásnyira. korbecslés? gőzöm sincs. lényeg, hogy olvasgatott valamit, meg egy könyvre várt, és percenként leste a kivetítőt, néha már majdnem a földig hajolt, hogy ellásson odáig a könyvek között. nemrég kimentem cigizni, és akkor már az egyik polcra támaszkodva várt. visszajöttem, és szembejött. ez volt az utolsó (és egyben az első) pillantás. a szék immár hátrahúzva, jelezve, hogy valaki frissen távozott. ha odanyúlnék, bizonyára érezném is a testmeleget, bár most a nap is odasüt. régebben elkezdtem volna, hogy jaj, de jó lenne ha ezmegaz, ettől már fényévekre vagyok, ráadásul annyira nehéz akármilyen vágyat is támasztani (ezt úgy általában érzem, meg már le is strapáltam magam: nem vagyok vágytámasztó hangulatban, hiányzik a kontextus, hiányzik a blicc). persze ha még összefutnánk (félre: a könyvtár teljesen egyértelmű misztikuma!), nem vágnám földhöz a VilLex köteteit, vagy a II.9.22. számtalan könyvét. talán épp ellenkezőleg. de nem tudhatom. legközelebb valószínűleg nem ez az én fog itt fönn ülni, hanem valamilyen más hangulatban leledző szövet, foszlány, rojt. tőlem relatíve függetlenül.

((verano))

most amolyan nyári nap és napsütés. kint tevékenykednek az emberek, előbújtak a lakásokból, nincsen munka, meg húsvétvasárnap is van. a szobámban a tegnapelőtt kimosott ruhák illata érezhető, darazsak döngicsélnek a szúnyogháló mögött. nincsenek vakkantások - a kutyák ahelyett, hogy az idegen szagokat megérezve hevesen ugatni kezdenének, inkább árnyékba bújva hűsölnek. megállt a levegő, megállt az idő. kimerevedik sok egymásutáni kis pillanat.
azt mondhatná a helyes számításaiból felnéző matematikus (elérve az élet értelmét egyetlen együtthatóra redukálva), hogy ilyen pillanatokért érdemes élni, életben maradni, életben hagyni az állatokat. lényegtelen is, hogy miért is pontosan. ezek lennének a magyarázat nélküli együtthatók: egy puszta x a négyzetrácson, a lap széle felé tartó függvény.
feltöltött akkumulátor, jót tesz a napsütés, az akolmeleg. sürgés, pörgés, forgás, embertömeg, vattacukorárusok, égbe szökkenő luftballonok, gyorsan ürülő söröskorsók, és némi filozófia vagy metafizika.

la cadena olvidada

ebédidő. egyáltalán nem vagyok éhes. bő két órája keltem, reggelire nagymama túrós buktája, kávé, cigi. utóbbiból azóta még kettő, de ez megszokott. apám valami miatt felteszi a lemezjátszóra korai egyetemi éveim kedvenc lemezét, egy Omega-albumot. emlékszem, hogy a lemez egyik számát rengeteg alkalommal hallgattam meg, és akármilyen furcsa, tényleg erőt adott azokon a napokon, melyeken valami miatt kissé elszontyolodtam / kilátástalannak láttam a helyzetem. most, évek óta először hallgatva újra a jól ismert zenét, rájöttem, hogy ma ez már kevés nekem. kérdés, hogy annak jele-e ez, hogy valami magasabb stádiumba kerültem, ahol másfajta esztétikai élvezetekkel kell palástolnom hangulati megingásaimat vagy éppen ellenkezőleg, a helyzet azóta rosszabbodott, azaz úgy kell tekintenem megmásíthatatlan hangulatomra, mint egy mélypont felé konvergáló mozgásra (?). nehezen heverem ki a hülye (mondhatni, illetve ezt mindig mondhatni szürreális) helyzeteket, tegnap pedig beleestem egy ilyenbe. nem értem, hogy egyes emberek miért érzik feljogosítva arra magukat, hogy mindenről tudjanak. mivel nem értem őket, kérdéseiket sem tudom helyén kezelni. eljöttem és elértem az utolsó buszt.

- -- --(((-_-)

ez most amolyan (emlékeztető) lesz, hogy legközelebbi alkalommal, amikor erre tévedek, lássam, mit is kellene bővebben kifejtenem, igazodva az utóbbi napok ingereihez, élményeihez. például egy bejegyzés vár a kierkegaard-blogomon (nem is számítva az olvasónaplót, jaj!), mivel a hermeneutikával kapcsolatos gyötrelmek és örömök olvasásakor belefutottam (de tényleg így, szóval nagy sebességgel, váratlanul, stb.) egy bizonyos Caputo nevű emberkébe, aki a múlt század végén kipattintotta agyából a radikális hermeneutikát teljes fegyverzetben, páncélvetővel a vállán. tette mindezt kedves dánom felhasználásával, és pont Az ismétlés kapcsán, így amíg a könyvet valahogy be nem szerzem és el nem olvasom (úgy tűnik, ez komolyan szándékomban áll - talán MTA?), legalább egy közepes hosszúságú megjegyzést megérdemel a csóka. ez tehát az egyik. a másik az, hogy újra felfedeztem egyik kedvenc bandám (ők is meglehetősen szélsőséges helyet foglalnak el zenei palettámon, nevezetesen psychotrance a műfajuk - és ez nem teknő!), az Orbitalt. a banda időközben feloszlott, de tartottak egy búcsúbulit 2004-ben Glastonburyben, kidobtak egy kétCD-s válogatást róla, amin ráadásul egy-két számra ráismertem. lényeg a lényeg, hogy ők egy testvérpár, és miután elváltak útjaik, szólókarrierbe kezdtek. mindketten összeraktak egy-egy lemezt, és ezekből látható a két tesó eltérő ízlése. az egyik csinált egy meglehetősen beteg, de igényes, effektekkel és hangokkal széttrancsírozott albumot, a másik pedig egy lírai, a klasszikus vonulatot és gyönyörű énekhangot sem nélkülöző válogatást. mindkettő szenzációs, hallgatom is rendesen őket. kábé ennyi. ízelítőként egy Orbital-sláger. (és érdekes lesz megnézni legközelebb, már ha lesz legközelebb, hogyan is fest ez a zene a két ellenkező pólus felől).

(-_-))...

(fusszball) Gera óriási gólt lőtt, csapata, a Fulham pedig mindenki óriási meglepetésére megverte a Vörös Ördögöket (mondanom sem kell, Bumfordi Vén Rúni az utolsó percekben kiállíttatta magát). a magyar ligában is potyogtak a gólok, leginkább az utolsó percekben, de újból rájöttem, hogy nagyon hiányzik az FTC ebből a gyenge bajnokságból, ráadásul bízhatunk abban, hogy az angolok egy ideig még maradnak, és valóban feltuningolják kissé a "világ leghíresebb magyar csapatát". ezen a tituluson a közelmúltban meglepődött valaki, de máig nem tudom, hogy a szintaxis vagy a referencia miatt-é. az onlájn fociban "laza játékkal" legyaláztam az utolsó előtti helyezettet. az új összeállítás így nem volt annyira szokatlan a virtuális kölköknek. kzilabdában újabb 2 pont, második hely, kosárban egypontos zakó hosszabbítás után.
(rídingkomprihensön) többnyire Filoramo jólérthető gnosztikatörténetét olvasgattam, reményeim szerint meg még vár rám egy kis Eco, meg néhány oldal Foucault - hacsak be nem alszom addig. egyre csak gyarapodik a lista, amit a Pendragon-tanulmányhoz elolvasandó szövegek alkotnak. ma egy kis ontológiai hermeneutikával bővítettem a sort. szar dolog ennyi mindent olvasni egyszerre, de máshogyan sajnos nem megy. nyár előtt össze kéne állnia a tanulmány vázának, megírni valószínűleg úgysem fogom a hőség kezdetére.

mindenekelőtt, a gól.

szóval ez történt ma. volt még egy kis beszélgetés a blogon, mivel egy felhasználó még mindig kitart amellett, hogy Radcliffe Udolphója igenis megjelent magyarul. kíváncsi vagyok a végeredményre, de szerintem a srác pofára esik. valamit nagyon összekutyult. nem ilyen formában próbálom majd ezentúl megírni az élméyneket, de most így sikerült. néha jó ez az egyszerűség a rébuszok helyett.

quiero paz

...mert tényleg békét akarok. amikor Gotan Projectet hallgatok, egyszerűnek is tűnik a project. Oh, los argentinos! De azután, a stop gomb lenyomásával, majd egy könyv elalvás előtti olvasgatásával lassacskán szertefoszlik a remény, és tudom, hogy felkelés után mindent újra kell majd kezdenem.
Kittler szerint az 1900-as évek le- vagy feljegyzőrendszere (ahogy tetszik) az őrület és a betagség közötti viszonyt szépen átcsoportosította az őrület és az írás rendszerébe. Rilke például élete végéig ódzkodott attól, hogy a fejében holmi analitikus matasson - már elkezdte a kezelést, de aztán az utolsó pillanatban megfutamodott. A megnyerő Herr Freudtól egész életében kirázta a hideg. Ha egy pillantást veszünk a Malte Laurids Brigge feljegyzéseire ennek ismeretében, szomorúan csóválhatjuk a fejünket: hát miért is nem öntötte ki szívét-lelkét ez az érzékeny fiatalember egy hozzáértő előtt? Tegyük hozzá, ha ez megtörténik, baszhatjuk Malte feljegyzéseit - Rilkének nem lesz szüksége arra, hogy érzéseit, elfojtott gyötrelmeit és vágyait betűk formájában egy papírlapra transzponálja.
kíváncsi lennék arra, hány szorongó ember utazik minden reggel a hugyszagú budapesti tömegközlekedés lestrapált járművein. néha úgy rémlik, elkapok egy-egy tekintetet, de lehet, hogy csak a mocskos ablakok tréfálnak meg. utálom, amikor síri csend honol a járművökön, a kivétel talán csak a metró, ahol normálisan nem is lehetne beszélgetni, olyan hangosan vonulnak megállóról megállóra a vénséges szovjet kasznik.
Most akkor Cholnoky Viktornak kéne igazat adnunk, aki azt állította, hogy a világot mindig a beteg emberek vitték előbbre (hogy aztán az egészségesel learathassák a babérokat)? A meglehetősen romantikus ízű véleményben azért van némi igazság, bár a tényekről nehezen lehetne csak lehántani az előítéleteket, ezeken belül saját beidegződéseinket is (a művészek vagy drogosok vagy buzik vagy alapból betegek vagy isznak mint a gödény vagy rossz társaságba sodorta őket a végzet, ahol mindenki vagy drogos volt vagy buzi vagy alapból hülye, stb.) Ezt nevezném szűklátókörűségnek.
legtöbben neurotikusak vagyunk. ez alapból nem lenne baj. senkit nem kólint fejbe egy ki tudja honnan érkező üzenet (palackban) vagy egy közepes hangerővel kiejtett cikornyásan magyaros káromkodás. csakhogy hatás... és ellenhatás. ha mindenki egy kis bura alatt sétálgatna egész élete során, valószínűleg el lenne magával az emberiség. de sajna arra rendeltettünk, hogy megtanuljunk egymás mellett élni, és hasonlók. így tehát tűrőképességtől kezdve minden olyan speciális felszerelésre szükség van, amik segítségével úgy tudjuk megvédeni személyes auránkat (személyünket és különféle intim meg nem intim zónáinkat), hogy közben nem basszuk fel senki agyát sem. sem a villamoson, sem a nyugdíjbiztosító-intézet várótermében bilétát szorongatva.

(Té szűklátókörűsége mindazonáltal rendkívül idegesítő. a szóvirágok helyett előkerülhetnének végre a konkrétumok is. kíváncsi lennék például a részletekre mindenféle gyanús eseménnyel kapcsolatban. hol volt például a mai zászlófelvonás alatt? hol kolbászolt, miközben rendőrök lepték el a metropoliszt? estére esett be, miután az ajtó kinyitása után félig eszméletlenül bedőlt az előszobába. száradt vérrel kevert könny lepte be az arcát, és annyit suttogott, hogy "itt aztán mindenki megbolondult")

los pasos invertidos

a rossz idő dacára sokan ettek kapucniban, téli kabátban a város egyik sétálóutcájának étkezdéjében, a kihelyezett asztaloknál, székeknél. a lehullott morzsákat nem szedegették össze galambok, mert ők inkább összehúzták magukat valami titkos helyen. számukra ítéletidő tombolt, az emberek viszont mint a teremtés legtökéletesebb egyedei nem törődtek a kegyetlen időjárással. mikor a tornádó kifordította alapjaiból az egyik irodaházat, sokan csak legyintettek. este villám csapkodott mindenfelé, de magukról megfeledkezett emberek több emelet mélyen a föld alatt egy diszkógömb csillámló eufóriájától elkábulva üzekedtek a táncparketten. nem volt számukra más kiút. a vihar lassan elvonult, nyomait hetekig takarították a közterületfenntartók. máskor meg süt a nap. megtelik a tér öregasszonyokkal, akik vicsorítva szórják a mindenféle magokat kedves galambjaiknak. ilyenkor lépni nem lehet. néhányan meglendítik sétapálcáikat. hasztalan. a várudvarban délután csak apró foltokat világít meg a nap, de az is csak ablakról visszaverődő fény. néhányan valóban meg vannak győződve arról, hogy kabát maradhat a ruhatárban, ki lehet csak úgy menni egy szál vékony pólóban pihenni a szemközti múzeum kőlépcsőjére. turisták vánszorognak el előttem, magyaráznak a térkép felett, összedugják a fejüket. teljes a káosz. a város lelke ugyanis képtelen befogadni őket.

palackposta. a levél pecsétviasszal kódolva. óvatos vagyok. nehogy valami is... szóval nem akarok megszólalni, ha nem feltétlenül muszáj. az ablakon duruzsoló esőcseppek: zene füleimnek. gondolatban összeállítok egy kamaradarabot. nem tudom sokáig mellőzni az epikus dimenziót. hiányérzetem támad, ha nincsen történet, nincsenek szereplők, meg legalább egy-két halkan kisajtolt morféma. sajnálom, hogy nem én jöttem rá először, hogy a szívnek is van alkímiája.

(a klipnek semmi köze az alkímiához, egyszerűen csak nem tudok többet írni)

röhej

...az, hogy az előző bejegyzésbe rakott videót letiltották 'erőszak' címén. hogy mi volt benne erőszakos, azt nem értem. a klipp mindenesetre elérhető itt, bár ez egy hosszú mix, úh valószínűleg átvariálták. a suffer well legélvezhetőbb formájában pedig így található meg, bár elég fura gahan hangja. gondoltam, hogy egy stúdióalbum elkészítésekor megvannak a lehetőségek különböző csiszolgatási munkálatokhoz, de az eredeti verzió és ez kissé "ég és föld"-feeling.

cuerpos sufrientes

"az egyik így, a másik úgy"
(frappáns észrevétel egy barokk prédikációgyűjteményből)

Where were you when I fell from grace
Frozen heart, an empty space
Something's changing, it's in your eyes
Please don't speak, you'll only lie
I found treasure not where I thought
Peace of mind can't be bought
Still I believe

I just hang on
Suffer well
Sometimes it's hard
It's hard to tell

An angel led me when I was blind
I said take me back, I've changed my mind
Now I believe
From the blackest room, I was torn
You called my name, our love was born
So I believe

I just hang on
Suffer well
Sometimes it's hard
It's hard to tell

I just hang on
Suffer well
Sometimes it's hard
So hard to tell

amordolor

(hat) legalábbis a fájdalom hat. lenyom, mintha legalábbis gomb vagy utolsó (ízetlen) falat. lennék. mármint én. kábé húsz perccel ezelőtt behallatszott valami zaj a főútról. a külső körből ugyanis ide még éppen elér a zaj. írásba fojtok. Dével kocsmáztunk, de csak lájtosan, öregurassan. hosszúlépések. körkapcsolás: palermo-juventus (nedved suhintott egyet, de ebből nem lett gól, cissoko betalált, a zebrák végül elvitték a három pontot), real madrid-betis (szégyenteljes hazai győzelem, casillas bénázik, de azért elismerem, hogy jó hálóőr), barca-espanyol (szomorúság, szomorúság). bánat. szóval ez van, meg fiatalok, Dé meg is jegyzi a batthyány felé visszamenet, hogy az alkeszek kilencig, aztán a bulira alapozó fiatalok kilenctől buliig. egy nagyon szétesett fazont leteremt a pultoskisasszony (enyhe jóindulattal), mert kisajátít egy hamutartót. aztán megkapjuk, pucolás késik. nem is ez a fontos. a fontos az, hogy felvegyem az előző bejegyzés zárszavát, zárfonalát, azaz hogy a fájdalom okozásának állandóan elő-előtűnő képzetét, zavarát, koholt valóságalapját. hazafelé bandukolva a fagyos-havas bekötőúton egyszerűnek, ezzel együtt elhibázottnak tűnnek a mozdulatok, a tarsolyban maradtakat persze baszhatom, most már úgyis mindegy. agymenés. éjfélkor jöttem fel a szobába, miután elmajszoltam egy majonézes kenyeret, hogy gyorsan észhez térjek, legyen energia. végigzongoráztam a leggyakrabban látogatott oldalakon, tettem egy kitérőt egy közösségi portálon, és képeket nézegettem. elkezdtem rákmozgásban haladni. megbántam azt, amit nem is olyan régen még biztosnak hittem (fel kell emelni a kezemet, hüvelykujjam és mutatóujjam közé kell fognom egy sakkfigurát, mindegy melyiket, aztán lépni, és - gondoltam zavartan - mindenképpen leütni egyet az ellenfél hadseregének tagjai közül). nem is tudnám megmondani, hogy most akkor az összes bábut felborítottam, és morcosan felkeltem az asztaltól vagy csak a vezért döntöttem fel kegyes utalásként, aztán gratulálva a győzőnek az üres motelszoba felé indultam. az üres szoba mindenesetre stimmel. valamibe kapaszkodnom kell, de nem a kapaszkodásra figyelek, hanem arra, amibe kapaszkodom. ezért óhatatlanul zuhanás lesz a vége. óvom a szükségleteket, tulságosan kesztyűs kézzel bánok velük. visszalépek egyet, és a fejemhez kapok. érzéketlen, kegyetlenül higgadt, másfelől nyugtalan önbizalomhiányos. felhasítom az almát, a héjat a dohányzacskóba ejtem, mert annyira száraz a dohány, hogy kell a vérfrissítés. minden hónapban. a dohány átázik. nem tudom könnyen szívni, de lesz valami aromája. legalább olyan, mintha háromszor drága menőbb dohányt vennék. az ismeretlenségbe burkolózni - hülyeség. ki kell buknia annak, ami a lelket nyomja, de nem késleltetve, hanem azonnal, nem máshol, csak a szájon, szavakkal megfogalmazva, egész mondatokba belefogalmazva, ha kell. a poétikai lelemények lényege, hogy eltereljük a figyelmet a főhősről. Trivulzió így szívódhat fel a ködben, a szokott testtartásban. senkit nem érdekel már. és akkor néhány szót az összefüggésről: "azt nevezzük összefüggésnek, amikor a testek testben-lélekben egymás felé konvergálnak vagy legalábbis ennek esélye fenntartható egy adott kontextusban. a nem fizikai értelemben vett mágnesesség képes felülírni és alábecsülni a természetesnek ható mozgást. a művelet megoldását továbbá az is nehezítheti, ha az egyik test kígyóként mászik el a másik mellett. ilyenkor szokás mindenféle csapdát állítani, de a csapdák nem szerezhetők be minden vegyesboltban. a csapdákat odaképzeljük. immaterializáljuk. és innentől válik halottá az ügy." mea maxima culpa. nemcsak azért, mert ma este ittam, és mert annyira megbűvölt a végállomáson álldogáló helyiérdekűvasút első kocsijának ablakából látszódó óriásreklám, de bizonyára ezek is fokozták a hangulatot. többnyire azért, mert elhamarkodott döntésekből eddig is jól álltam, de gondoltam, ezúttal nem ezt a gyüjteményt szaporítom. inkább öleléseket gyűjtenék, meg csókokat, meg ha kell hallgatást, de semmiképp nem felesleges szavakat. folytatva: pohár borokat üveglapról felemelt borospoharakból, étkeket a nem szokványos alakú tányérokból, mécseseket a tükrös oldalú kockáról, hosszú fekete hajszálakat a párnáról, ujjlenyomatokat a bőrről. de mindezeket nem nyilvántartásba, hanem csak úgy, mindenfajta feszességtől, kényszertől, kötelezettségtől mentesen. a szolgálati pisztolyomat most adtam le az irodában, egyetlen töltény árválkodik a zsebemben.

obuda

legyen mondjuk [öt]. öt előttem várakozó a rendelőintézet szájsebészetén. egy kis paletta, idegesítő körkép. legszívesebben elfeledkeznék arról, hol vagyok, mi vár rám, és ekkor megérkezik egy fiú, aki összeszorítja a fogait, de látszik, hogy folyamatosan vérzik. az anyja nevetgél. az öccse focicipőben, mackóalsóban a mobiltelefonját pörgeti a kezében. van még egy idegrángásos csaj, meg egy alkesz csöves, aki mindenhová bekopog. persze előttem megy be, hogy jól felidegesítse a dokit, aki úgy turkál a számban, mint nagyi a keltésztában. lidokain. kint havazik. fel-alá sétálgatnak az emberek. véreseket köpök. befedi a hó. a buszvezető ezúttal bemondja a megállók neveit. elhangzik, hogy 'temetőő'. a hó veri az ablakot. mellettem egy kislány, kifestett körmökkel, percenként húzgálja le a dereka alá a derekáig érő kiskabátot. jól néz ki, ellenben befagy a segge. de ő vállalja a kockázatot. a legfontosabb, hogy dögös legyen. egyébként volt osztálytársam húga. és mivel bosszantó az egyezés, nem írom le a keresztnevét. a doki azt csinálta, hogy felvágta az ínyemet, és kitisztogatta. látom, hogy a kibújó bölcsességfogamon alvadt vérréteg. amint nyelvemmel hozzáérek, kellemetlen érzés fut végig karomon, hátamon. azt mondta a doki, hogy akkor is tisztítsam le a fogat, ha a falat kell is kaparnom. pont így mondta "ha a falat kell is kaparnom". mindez még előttem tornyosul. mint feladat. kint fúj a szél. talán a hó is veri az ablakot. egy-két ember lézeng a gyárterületen, a portás el-elbóbiskol. kóbor kutyák találkoznak össze az erdőben. néhány megállóval odébb egy hajléktalan próbál meginni egy felest, de csak a sötét ablakokat, bezárt ajtót látja. előveszi táskájából a bort. a plexi alján néhány korty maradt. megissza. nem elég. soha nem elég. részeg s mindig szomjúhozik. a fogkefe sörtéi majd véresek lesznek. véreset köpök majd fogmosás után, ki tudja hány napon át. azt is mondta a doki, hogy ha újból baj lesz, ki kell kapni egy fogamat. abban az esetben jobb oldalon hátul, az ún. négyes partícióban hat fogam lesz. ezt nevezik aránytalanságnak. megértem, hogy egyesek úgy siratják meg kihúzott fogaikat, mint ha testrészüket vesztenék el. sokszor ébredtem rémülettel az álmok után, amelyekben apró darabokban hullottak ki a fogaim. sokszor megnéztem az álmoskönyvben, mit jelent ez, de mindig elfelejtettem. most is. hülyeség magyarázni az álmokat. ez is egy médium transzpozícionálásával egyenértékű kis szeleburdi tett. Krúdy szeleburdi volt, gyakran le is vágta lakásán a villanyt a korabeli ELMŰ. lila tintával álmokat magyarázott. ivott és csak magyarázott. semmi kedvem nincs fájdalmat okozni magamnak.

(---IIIoIII---)

(négyes) négyessy. szóval legyen ez egy stílusgyakorlat. edzés minden porcikának, tréning minden billentyűnek. vonyítás, majd nyüszítés. meglepetten nézte a kutyát, amint elhalad előtte, bejelöl egy villanypóznát, majd elkutyagol. felkelt. a másik irányba eredt. ott már várták. persze nem hallgatott el a beszélgetés, mikor kabátját a fogasra akasztotta, és akkor sem, amikor egy másik asztaltól hozott székkel odafurakodott cimborái közé. rágyújtott egy cigarettára, és passzív szemlélőként figyelte, amint a beszélgetés mindenki torkára csomót köt. hirtelen magára ismert. a hely falán húzódó tükörben mintha elkapta volna önnön pillantását. azon nyomban visszabújt egy fej mögé, az asztal közepe felé fordult, majd rendelt egy italt, és elnyomta a cigaretta bűzös csutkáját a nemrég kiürített nagy hamutartóban. titokban egy kört rajzolt a füsttel. senki nem vette észre a rituálét, csak azt, hogy egyre többször szólalt meg. kezdetben csak vakkantott egyet-kettőt, majd összefüggően beszélt. a hangokból szavak, a szavakból mondatok kerekedtek, és csillogó szemeket látott, meg néha elfordulva a jövő-menő vendégeket, az imbolygó pincért, plafonnak ütköző beszédfoszlányokat, ruhadarabokat, a résre nyitott ablakon beverődő esőt, sétapálcák kopogását, szirénafényt, örömtüzet. amikor már nyüszítéssé kerekedtek a kezdeti vakkantások, tudta, szünetet kell tartania. még éppen nem érezte senki bántónak, hogy olyan sokáig tartotta szóval a többieket, így időleges visszavonulása kedélyes nyugalmat, további italokat, nevetést hozott az asztalhoz. felfigyelt egy félig elsötétített asztalkára a sarokban. az asztalnál halvány lámpafényben egy nő és egy férfi arcának mozgú kontúrjait figyelhette meg. a vonalak olykor összeértek. szétváltak. összeértek. szétváltak. most biztos azt beszélik meg, hogy holnap hova menjenek, hol töltsék együtt az időt, hol mutatkozzanak karonfogva, meg hogy mi történt a nagyvilágban, sztárocskák merre hömbölögtek, a leghíresebb focicsapatok hány gólt rámoltak be ellenfeleik kapujába, hol tart a válság, merre közlekedik a 118-as villamos. tudta, hogy a pár holnap ilyenkor is felfedezhető lesz a városban. ugyanilyen leosztásban, ugyanilyen tónusban. talán boldogok lesznek, talán nem, de ez már nem az ő dolga. az ő dolga jelenleg az, hogy kifejtse véleményét az országgyűlésben elhatalmasodott célnélküli ugatásról. véleménye rossz szájízt eredményezett néhány hallgatóban. vita kerekedett, de csak egy szék repült, az is kint, hiszen az ablakon túl az látszott, hogy kisebb csődület kerekedett időközben a téren, néhányan pedig úgy gondolták, hogy mondanivalójuknak fizikai ráhatással kell érvényt adni. mikor a vendégek mindegyike visszült székébe, a pár már nem volt ott a sarki asztalnál. egy sötét ruhába öltözött ötvenes férfi foglalta el az asztalt, és amennyire a terem másik végéből látszott, éppen egy kis alakú kiadványban lapozgatott hevesen. a pár tehát megfutamodott. okok keresgélése helyett kényelmesen hátradőlt a székben, rendelt még egy italt, rágyújtott még egy cigire. aztán mindezt megismételte 34 perc múlva. addigra már kevesen maradtak. gondolta, utolsó sörét a zárás előtt negyedórával kéri majd ki. még lesz nála pénz, és még nem lesz annyira berúgva, hogy haza ne találjon a kivilágítatlan mellékutcában. elsőre megtalálja majd a helyes kulcsot a zárba, és két gyorsan elkészíthető szendvics elfogyasztása után majd aludni indul. eszébe jut majd az elmúlt nap, az apró örömök, és a valamikor talán felhasználható megfigyelések. még szólt a telefon, majdnem hatperces beszélgetést folytatott egy nimfával, aztán tényleg elaludt, és azt álmodta, hogy leveleken alszik, az égen pedig világít a telihold, elúszik egy-két felhő, és amolyan nyugalom van, mint egy rendelőintézet várótermében.

(---II---)

3. megcsúszott a tekintetem a vállán. lassan feltápászkodott, de a melltartó csipkés pántjai lekötözték. Té barátom hatásos szövegének ezúttal tényleg nem dőltem be, láttam, hogy kőrészeg. bizonyára valami évtizedekkel ezelőtti emlékkép villant be egyre inkább szétfolyó gondolkodása közepette. szóképzése egyenes arányban állt a szétfolyással. a szétfolyás egy bűzös pocsolya felé konvergált menthetetlenül. voltaképpen sajnáltam. amikor a pincérnő kihozta neki újabb grogját, Té megpróbálta tetemre hívni a melleket. bűvölte őket véreres szemeivel, pupillái apró rezdüléseivel próbálta diktálni az ütemet, de a mellek csak nem akartak visszajelezni. ehelyett hátat fordítottak, és eltűntek a pult mögött. Té az idő megállításán próbálkozott, hogy a körülményeket tekintve semmilyen káros következmény ne adódjon abból, hogy benéz a titokzatos pult mögé. ott már kész karnevál volt. egy-két végtag ujjakba vékonyodó sziluettjét láttam csak megmozdulni, de nem értettem, mi folyik ott valójában. Té kortyolt egyet a grogból, és bizonyára belekezdett volna valami régi - már többször előidézett - anekdotába, de nem hagytam, hogy megszólaljon. lassan kibújtam a pántok közül, bár a könyörgő tekintetek sokáig megidéztek. persze már nem Tével szemben ültem a füstben, hanem egy más füstkoncentrációjú helyen, néhány kerülettel arrébb, ahol nem volt titokzatos a pult, talán nem is volt pult, már nem emlékszem. akadozva ejtettem ki a szavakat, de nem didaktikus akartam lenni, hanem részeg voltam magam is. feltámadtak az elfojtott vágyaim, de tudtam, hogy ismét képtelen leszek mozdulatokká alakítani a hangokat. ezért mozdulatlanul ültem, és egy sláger refrénjét dudorásztam. visszavágytam volna Téhez? ennyire talán én sem lehetek szerencsétlen! Té aztán persze rávette a pincérnőt, hogy zárás előtt odaüljön hozzá. a nő egész este erre várt. talán Té hírneve tette, hogy a nő olvasott a véreres szemekből, a remegő ujjakból, az asztalon hagyott piszkos ujjlenyomatokból, és az egyenesen arcába fújt cigarettafüstből. nem kellett megszólalni. nem kellett tenni semmit soha többé. a férfi megállította az időt, táncra hívta a kebleket, és azok kéjesen verték vissza a tektonikát. pazar keringő volt, vagy talán francia négyes - isten tudja.

(---I---)

2. az írás akkor a legjótékonyabb, ha a beszéd már fáj. mert bújik a bölcsességfog. vagy egyszerűen csak szájzár. lecsavarom a toll kupakját, esetleg betétet cserélek, kihegyezem a ceruzát, elindítok egy szövegszerkesztőt, vagy egyszerűen csak krikszkrakszokat karcolgatok a fába (kiskanállal vések hieroglifákat a börtönrácsba). összeszedegetem a gondolatokat. kiskosárkába. szelektálok, várok. aztán megy minden magától. az ágyamon például három párna van egymáson, a legfelsőn megszáradt nyálfoltok, ezért van mintával felfelé. a legalsó túl bolyhos, ezért nem is szeretek rajta aludni, mindig ott van a lábamnál a földön. az ágytakaróval csak akkor takarózom, ha hideg van, de ez gyakran előfordul, mivel kirohadt a szigetelés, így a nagyon hideg idő nálam a szobában is 20 fok alatti hőmérsékletet jelent, és azt nem szeretem. nyáron általában meleg van, pedig az ablakok egész álló nap nyitva. ilyenkor izzadok, és ha még egy jóféle sört is beverek, kissé megszédülök. viszont szeretem a könnyen elérhető delíriumot. nem annyira jó, mint szeretkezni, de ez egyedül ugyebár nem megoldható. szeretem, amikor leszedjük egymásról a különböző ruhadarabokat, aztán meztelenül összebújunk. nem szeretem a technozenét és a káposztás tésztát. örülök, ha a magyar fociválogatott gólt szerez, és szomorú vagyok, ha különféle programok különféle találkákat meghiúsítanak. pedig nem vagyok nagyravágyó és akaratos. inkább mindent óvatosan és csendben. neszelek mint egy macska. macskánk már öreg. néha megremeg, és indokolatlan nyervákolásba kezd hajnalban. lehet, hogy fáj valamije. intézkedni fogok, hogy szakember vessen rá egy pillantást. a macskánk az egyetlen olyan hosszú zsineg a házban, amellyel az utóbbi közel másfél évtizedet kévébe lehetne kötni. ha nem lenne, elveszteném a kontrollt időegységek felett. sokszor most sem tudom, milyen nap van. holnap péntek (hat percen belül). mindenféle feladatokat kell teljesítenem a városban. most nem a városban vagyok, tehát vár rám egy út. buszon, villamoson, metrón. és boldog leszek, mert találkozunk.

sueños

1. ki kell hámoznom a hangok orgiájából azt az éles vonyítást, ami én vagyok. ha ezt megteszem, úgy érezhetem majd magam, mint egy üres teremben, ahol csupán az elrongálódott vezetékből ki-kiszökő áramdarabkák világítják meg a kopasz falakat, és az eldobott csikkektől hangos linóleumot. egy székben ülök, és hallom, amint elvonulnak előttem az alakok. cetlit nyomnak kezembe, érvényesítem, majd visszaadom a belépőt. mindenki nagyon várja már, hogy átessen ezen az unalmas ceremónián. a vonyítás üldözte őket idáig, és most arra várnak, hogy a bálterembe beszabadulva saját hangjukat se hallhassák. pingvinek járkálnak benn itallal teli tálcákkal, a képzelőerőt maximumig fokozó lenge ruhácskákban úszkáló sellők simulnak hozzá a boldog vendégekhez. zenekar játszik a színpadon, a dobos eksztázisban. az énekes kellemes baritonja a hölgyeket egyre közelebb csalogatja a színpadhoz, a férfiak hamarosan a játékterem bejáratánál gyülekeznek. egy pillanatban minden elborul. egy hölgy elesik, minden szempár az esendőre vetül. egy pillanatra csend lesz. felhallatszik a távolból a vonyítás (kutyák, sziréna, családi perpatvar?). kint ülök a székben. a letépett jegydarabokkal törölgetem a szemem, de már nem bírom sokáig.

la Otra

a bejegyzések ideje mindig akkor jön el, ha történik valami. így kap értelmet többek között az is, hogy a semmi is valami. a semmi a leghálásabb téma, főleg ha csak az írás aktusával semmizem a misztikus, nonfiguratív kondenz csíkokká alakuló, fekete hajzuhataggal - és az egyszerűség kedvéért csak így mondom - egyéb dolgokkal felvértezett valamit. ha Té újabb nőügyeivel fáraszt, én leginkább elbujdosnék. íme egy ügyes semmizés. Té csak beszél tovább, valószínűleg fel sem tűnik neki, hogy én már otthon a paplan alól pislogok, és várom, hogy beszórjanak valami altató (ámde afrodiziákus mellékjelentésekkel is rendelkező) boszorkányszérummal. Té elé újabb és újabb emberek ülnek le, hallgatják őt egy-két ital erejéig, majd továbbállnak - a férfiak elhömbölögnek szeretőikhez, majd hazamásznak feleségeikhez, de előtte persze megsimogatják gyerekük fejét, aki éjnek évadján is FPS-gyönyörbe fojtja bele fáradó fantáziáját és ujjperceit. a Té elé ülő nőket egy pillanatra komolyan megbabonázza a sokat látott kalandor kellemes modora (a typical English Gentleman), félreérthetetlen utalásrendszere (an ordinary Renaissance Man), asztal alatti mozdulatsora és a szövegfolyamot széttördelő csóksor (A). de persze ezúttal egyikből sem lesz semmi (kurvából nem lesz szalonna) - Tének újabb nőügye van, és csak arra a Másikra koncentrál - ezúttal. ideiglenesen. csak irígykedem. 2009 úgy kezdődik, hogy mesterségesen kell lecsillapítani magam különféle médiumokkal (széttépett regénylapok, írásba fojtott bánat, hasisfüsttől mérgezett képcső). Té egy marha szerencsés ember, és valószínűleg azért, mert hallgat, ha beszélni kellene, és folyamatosan beszél, ha igazából csendben kéne maradnia. abszolút inverz működése valamiért mégis megkapó lehet. az más kérdés, hogy aztán többnyire őrületbe kergeti kiválasztott áldozatait. nem mintha tudatos viselkedés lenne ez, csak inkább kíváncsiságtól fűtött. minden Másik után gazdagodik valamivel, hogy ezt aztán beépítse az újabb építgetésbe - egyre kevesebb a hézag, egyre több pénz jut hőszigetelőre. praktikusabbak a nyílászárók, hatásosabbak a riasztóberendezések, nagyobb a terasz, fenségesebb a kilátás. no de mire? most az egyszer tehát kimásztam a takaró alól, és egy újabb réteg ruha magamra rángatása után (mivel hidegek errefelé a téli éccakák) visszamentem a kocsmába. Té ott ült az asztalnál, bal kezében cigaretta füstölt, jobb kezével egy groggal félig teli poharat markolt. előtte frissen csapolt sör. távozóban egy fiatal hölgy. fél melle kibuggyanva a szétszakított ruhából. arcán némi keserűség. Té úgy látszik elemében. gyorsan rendelek én is valamit, odaülök. nem is kell megszólalnom. "most az egyszer elhatároztam, de ugye ez már rossz, hiszen szerelemben nincs tervezés, szóval elhatároztam, hogy dacolva a múlttal, szíven döföm a csélcsap Emlékezetet, és lapozok egyet az Életkönyvben. most kivártam, most nem akartam levenni a lábáról, most nem akartam betuszkolni egy hintóba, hogy a lakásába hajtsunk. most csak hallgattam és hallgattattam. szavaink kapaszkodtak egymásba, nem testrészeink. úgy láttam, élvezi, és talán őt is izgatja ez a játék. aztán megtörtént. és elvesztettem. de miért nem iszol?" kortyoltam egyet az italomból; végigmarattam a torkom. "semmiség, de hiszen tudod. mindig tovább kell tudni lépni. most jól bebaszok, aztán baszok." Té egyszerű összetett mondataira mindig az volt jellemző, hogy tőmondatok. vagyis csak tövek. olyan tövek, amiket legszívesebben beleerőszakolna valakibe. a csáberő minimális jelölőinek Té nagymestere volt. persze ehhez az kellett, hogy a nőkből se nézzen ki sokkal többet. lehajtottam az italom, és kilptem az ajtón. hazafelé rájöttem, hogy Té ezúttal egy olyan Másikkal akadhatott össze, akire nem a szentimentális tőről-metszettség, hanem inkább a vad tőmetszés lehetett jellemző. Tét egyszerűen szólva kiherélték - ennyit a visszatartott testiségről és a tabula lázáról. később azt álmodtam, hogy szarvas vagyok, és Artemisz rám talál az erdőben. szemben állunk egymással, az istennő felhúzza az íjat. tudom, hogy nincs értelme elfutnom. látom a szemeit, és meglepetésemre izgalmat vélek felfedezni bennük. ekkor meggondolja magát. megfordul. elmegy. megmaradok. felébredek. a reggeli hírekben Té hajnali ámokfutása. lassan kortyolgatom a reggeli kávét. ma valaminek történnie kell!