amordolor

(hat) legalábbis a fájdalom hat. lenyom, mintha legalábbis gomb vagy utolsó (ízetlen) falat. lennék. mármint én. kábé húsz perccel ezelőtt behallatszott valami zaj a főútról. a külső körből ugyanis ide még éppen elér a zaj. írásba fojtok. Dével kocsmáztunk, de csak lájtosan, öregurassan. hosszúlépések. körkapcsolás: palermo-juventus (nedved suhintott egyet, de ebből nem lett gól, cissoko betalált, a zebrák végül elvitték a három pontot), real madrid-betis (szégyenteljes hazai győzelem, casillas bénázik, de azért elismerem, hogy jó hálóőr), barca-espanyol (szomorúság, szomorúság). bánat. szóval ez van, meg fiatalok, Dé meg is jegyzi a batthyány felé visszamenet, hogy az alkeszek kilencig, aztán a bulira alapozó fiatalok kilenctől buliig. egy nagyon szétesett fazont leteremt a pultoskisasszony (enyhe jóindulattal), mert kisajátít egy hamutartót. aztán megkapjuk, pucolás késik. nem is ez a fontos. a fontos az, hogy felvegyem az előző bejegyzés zárszavát, zárfonalát, azaz hogy a fájdalom okozásának állandóan elő-előtűnő képzetét, zavarát, koholt valóságalapját. hazafelé bandukolva a fagyos-havas bekötőúton egyszerűnek, ezzel együtt elhibázottnak tűnnek a mozdulatok, a tarsolyban maradtakat persze baszhatom, most már úgyis mindegy. agymenés. éjfélkor jöttem fel a szobába, miután elmajszoltam egy majonézes kenyeret, hogy gyorsan észhez térjek, legyen energia. végigzongoráztam a leggyakrabban látogatott oldalakon, tettem egy kitérőt egy közösségi portálon, és képeket nézegettem. elkezdtem rákmozgásban haladni. megbántam azt, amit nem is olyan régen még biztosnak hittem (fel kell emelni a kezemet, hüvelykujjam és mutatóujjam közé kell fognom egy sakkfigurát, mindegy melyiket, aztán lépni, és - gondoltam zavartan - mindenképpen leütni egyet az ellenfél hadseregének tagjai közül). nem is tudnám megmondani, hogy most akkor az összes bábut felborítottam, és morcosan felkeltem az asztaltól vagy csak a vezért döntöttem fel kegyes utalásként, aztán gratulálva a győzőnek az üres motelszoba felé indultam. az üres szoba mindenesetre stimmel. valamibe kapaszkodnom kell, de nem a kapaszkodásra figyelek, hanem arra, amibe kapaszkodom. ezért óhatatlanul zuhanás lesz a vége. óvom a szükségleteket, tulságosan kesztyűs kézzel bánok velük. visszalépek egyet, és a fejemhez kapok. érzéketlen, kegyetlenül higgadt, másfelől nyugtalan önbizalomhiányos. felhasítom az almát, a héjat a dohányzacskóba ejtem, mert annyira száraz a dohány, hogy kell a vérfrissítés. minden hónapban. a dohány átázik. nem tudom könnyen szívni, de lesz valami aromája. legalább olyan, mintha háromszor drága menőbb dohányt vennék. az ismeretlenségbe burkolózni - hülyeség. ki kell buknia annak, ami a lelket nyomja, de nem késleltetve, hanem azonnal, nem máshol, csak a szájon, szavakkal megfogalmazva, egész mondatokba belefogalmazva, ha kell. a poétikai lelemények lényege, hogy eltereljük a figyelmet a főhősről. Trivulzió így szívódhat fel a ködben, a szokott testtartásban. senkit nem érdekel már. és akkor néhány szót az összefüggésről: "azt nevezzük összefüggésnek, amikor a testek testben-lélekben egymás felé konvergálnak vagy legalábbis ennek esélye fenntartható egy adott kontextusban. a nem fizikai értelemben vett mágnesesség képes felülírni és alábecsülni a természetesnek ható mozgást. a művelet megoldását továbbá az is nehezítheti, ha az egyik test kígyóként mászik el a másik mellett. ilyenkor szokás mindenféle csapdát állítani, de a csapdák nem szerezhetők be minden vegyesboltban. a csapdákat odaképzeljük. immaterializáljuk. és innentől válik halottá az ügy." mea maxima culpa. nemcsak azért, mert ma este ittam, és mert annyira megbűvölt a végállomáson álldogáló helyiérdekűvasút első kocsijának ablakából látszódó óriásreklám, de bizonyára ezek is fokozták a hangulatot. többnyire azért, mert elhamarkodott döntésekből eddig is jól álltam, de gondoltam, ezúttal nem ezt a gyüjteményt szaporítom. inkább öleléseket gyűjtenék, meg csókokat, meg ha kell hallgatást, de semmiképp nem felesleges szavakat. folytatva: pohár borokat üveglapról felemelt borospoharakból, étkeket a nem szokványos alakú tányérokból, mécseseket a tükrös oldalú kockáról, hosszú fekete hajszálakat a párnáról, ujjlenyomatokat a bőrről. de mindezeket nem nyilvántartásba, hanem csak úgy, mindenfajta feszességtől, kényszertől, kötelezettségtől mentesen. a szolgálati pisztolyomat most adtam le az irodában, egyetlen töltény árválkodik a zsebemben.