los pasos invertidos

a rossz idő dacára sokan ettek kapucniban, téli kabátban a város egyik sétálóutcájának étkezdéjében, a kihelyezett asztaloknál, székeknél. a lehullott morzsákat nem szedegették össze galambok, mert ők inkább összehúzták magukat valami titkos helyen. számukra ítéletidő tombolt, az emberek viszont mint a teremtés legtökéletesebb egyedei nem törődtek a kegyetlen időjárással. mikor a tornádó kifordította alapjaiból az egyik irodaházat, sokan csak legyintettek. este villám csapkodott mindenfelé, de magukról megfeledkezett emberek több emelet mélyen a föld alatt egy diszkógömb csillámló eufóriájától elkábulva üzekedtek a táncparketten. nem volt számukra más kiút. a vihar lassan elvonult, nyomait hetekig takarították a közterületfenntartók. máskor meg süt a nap. megtelik a tér öregasszonyokkal, akik vicsorítva szórják a mindenféle magokat kedves galambjaiknak. ilyenkor lépni nem lehet. néhányan meglendítik sétapálcáikat. hasztalan. a várudvarban délután csak apró foltokat világít meg a nap, de az is csak ablakról visszaverődő fény. néhányan valóban meg vannak győződve arról, hogy kabát maradhat a ruhatárban, ki lehet csak úgy menni egy szál vékony pólóban pihenni a szemközti múzeum kőlépcsőjére. turisták vánszorognak el előttem, magyaráznak a térkép felett, összedugják a fejüket. teljes a káosz. a város lelke ugyanis képtelen befogadni őket.

palackposta. a levél pecsétviasszal kódolva. óvatos vagyok. nehogy valami is... szóval nem akarok megszólalni, ha nem feltétlenül muszáj. az ablakon duruzsoló esőcseppek: zene füleimnek. gondolatban összeállítok egy kamaradarabot. nem tudom sokáig mellőzni az epikus dimenziót. hiányérzetem támad, ha nincsen történet, nincsenek szereplők, meg legalább egy-két halkan kisajtolt morféma. sajnálom, hogy nem én jöttem rá először, hogy a szívnek is van alkímiája.

(a klipnek semmi köze az alkímiához, egyszerűen csak nem tudok többet írni)