sztrím I

az idei tavasz slágerszíne a lila (lilába hajló bordó, bordóba hajló lila). három lányon is ilyen színű felső van a dicső ojeszkában. az első az egyik számítógépnél ül tőlem kábé két órára, egy halom könyv van az asztalán, dolgozik serényen kora délután óta, egyszer láttam lemenni, akkor jó sokat trécselt a barátnőjével a könyvtárral szemben lévő bejárat kőlépcsőjén üldögélve. a második a középső sor egyik helyére ült le, hamarosan megjött igazán szimpatikus barátja is (és akkor itt most egy kitérő: szóval nem szabadna morcognom úgy, mint egy vénember, semmi közöm ahhoz, hogy egyes lányok kiket választanak maguk mellé, meg egyébként is, hajlamos vagyok elsőre - többnyire negatív - ítéletet hozni, egyszóval egyáltalán nem biztos, hogy a srác valójában antipatikus volt, ez csak egy póz, hogy mindenkit lehurrogok, meg bizonyára irígykedem. ennyi.) hamar el is húztak, úgy nézett ki, kábé egy számukra ismeretlen szó jelentését akarják megnézni egy lexikonban vagy egy vers első sorát akarták lecsekkolni. a harmadikat először a bejárattól balra láttam, néhány parkoló autó mögött telefonált. lila fölső - helyben vagyunk. aztán nemsokára itt ült a 380-asnál, jobbára karnyújtásnyira. korbecslés? gőzöm sincs. lényeg, hogy olvasgatott valamit, meg egy könyvre várt, és percenként leste a kivetítőt, néha már majdnem a földig hajolt, hogy ellásson odáig a könyvek között. nemrég kimentem cigizni, és akkor már az egyik polcra támaszkodva várt. visszajöttem, és szembejött. ez volt az utolsó (és egyben az első) pillantás. a szék immár hátrahúzva, jelezve, hogy valaki frissen távozott. ha odanyúlnék, bizonyára érezném is a testmeleget, bár most a nap is odasüt. régebben elkezdtem volna, hogy jaj, de jó lenne ha ezmegaz, ettől már fényévekre vagyok, ráadásul annyira nehéz akármilyen vágyat is támasztani (ezt úgy általában érzem, meg már le is strapáltam magam: nem vagyok vágytámasztó hangulatban, hiányzik a kontextus, hiányzik a blicc). persze ha még összefutnánk (félre: a könyvtár teljesen egyértelmű misztikuma!), nem vágnám földhöz a VilLex köteteit, vagy a II.9.22. számtalan könyvét. talán épp ellenkezőleg. de nem tudhatom. legközelebb valószínűleg nem ez az én fog itt fönn ülni, hanem valamilyen más hangulatban leledző szövet, foszlány, rojt. tőlem relatíve függetlenül.

((verano))

most amolyan nyári nap és napsütés. kint tevékenykednek az emberek, előbújtak a lakásokból, nincsen munka, meg húsvétvasárnap is van. a szobámban a tegnapelőtt kimosott ruhák illata érezhető, darazsak döngicsélnek a szúnyogháló mögött. nincsenek vakkantások - a kutyák ahelyett, hogy az idegen szagokat megérezve hevesen ugatni kezdenének, inkább árnyékba bújva hűsölnek. megállt a levegő, megállt az idő. kimerevedik sok egymásutáni kis pillanat.
azt mondhatná a helyes számításaiból felnéző matematikus (elérve az élet értelmét egyetlen együtthatóra redukálva), hogy ilyen pillanatokért érdemes élni, életben maradni, életben hagyni az állatokat. lényegtelen is, hogy miért is pontosan. ezek lennének a magyarázat nélküli együtthatók: egy puszta x a négyzetrácson, a lap széle felé tartó függvény.
feltöltött akkumulátor, jót tesz a napsütés, az akolmeleg. sürgés, pörgés, forgás, embertömeg, vattacukorárusok, égbe szökkenő luftballonok, gyorsan ürülő söröskorsók, és némi filozófia vagy metafizika.

la cadena olvidada

ebédidő. egyáltalán nem vagyok éhes. bő két órája keltem, reggelire nagymama túrós buktája, kávé, cigi. utóbbiból azóta még kettő, de ez megszokott. apám valami miatt felteszi a lemezjátszóra korai egyetemi éveim kedvenc lemezét, egy Omega-albumot. emlékszem, hogy a lemez egyik számát rengeteg alkalommal hallgattam meg, és akármilyen furcsa, tényleg erőt adott azokon a napokon, melyeken valami miatt kissé elszontyolodtam / kilátástalannak láttam a helyzetem. most, évek óta először hallgatva újra a jól ismert zenét, rájöttem, hogy ma ez már kevés nekem. kérdés, hogy annak jele-e ez, hogy valami magasabb stádiumba kerültem, ahol másfajta esztétikai élvezetekkel kell palástolnom hangulati megingásaimat vagy éppen ellenkezőleg, a helyzet azóta rosszabbodott, azaz úgy kell tekintenem megmásíthatatlan hangulatomra, mint egy mélypont felé konvergáló mozgásra (?). nehezen heverem ki a hülye (mondhatni, illetve ezt mindig mondhatni szürreális) helyzeteket, tegnap pedig beleestem egy ilyenbe. nem értem, hogy egyes emberek miért érzik feljogosítva arra magukat, hogy mindenről tudjanak. mivel nem értem őket, kérdéseiket sem tudom helyén kezelni. eljöttem és elértem az utolsó buszt.