los libros...

több sorban, jelenleg inkább a kompozíció esztétikáját hangsúlyozva, így különféle nyelvből származó szavak betűi tapadnak egymáshoz olyan szorosan, hogy egy pók sem tudna közéjük bemászni, kinyújtózni pláne nem, de a baj ott veszi kezdetét, az jelenti számára a örömteli origót, amikor énmagam akarnám széttépni ezeket az összevésődött betűhalmazokat, hiszen a könyvek csak akkor engednek egymás szorításából, ha azt érzik, a kivételt majdan egy szóról szóra történő végigolvasást követően a sóhajjal kísért mélabús összecsukás aktusa zárja le, azaz az adott könyv végigolvastatik, és ha nem is szóról szóra, de amolyan nineteenth-century feminine reader módjára, azaz kisebb bakugrásokkal, de semmiképpen nem rosálással vagy vezéráldozattal, tekintve, hogy nem kéne összekeverni a betűbogarászást a sakk-kör termében minduntalan összesűrűsűdő áporodott levegő kiengedésével, egy elnyújtott szellőztetéssel, amelynek köszönhetően az elemzés is alábbhagy, és csak a sakkórák ketyegését hallani, meg amint valaki beírja lépését a füzetbe, majd ezután ökölbe szorított kezeire helyezve állát megpróbálja békaperspektíva helyett valahogy úgy szemlélni a bábuk szimbolikus rendjét, mint ahogy a csatasorba induló hadvezér tekintett végig seregén a forró sivatagban, azaz szemernyi remegés vagy félsz nélkül, bizakodva, készakarva, damaszkuszi acéllal a nyeregben. nem áll jól a hadvezér szénája, és erről persze éppen most felejtettek el beszámolni a vén augurok, hogy a madarak által a levegőégbe írt nonfiguratív ábra nem épp a legkedvezőbb előjel így a mindent eldöntő ütközet előtt, hiszen a rajz megegyezik azzal, amely a legutolsó Tarquinius által elégetett, hatalmas tudást tartalmazó könyvsorozat hetedik kötetének egészen pontosan háromszázötödik oldalán állt, a mértékletes gondolkodásról, illetve a mértéktelen piramisjátékról szóló traktátusok között - a rajzon vonalak keresztezték egymást, valamiféle rácsot alkotva a lap felett, ezt hosszan szemlélve viszont az egymást metsző egyenesek szabta négyzetekből halvány írásjelek buktak elő, ezt viszont csupán egyetlen ember tudta volna megfejteni, a varázsló, akit a legutolsó Tarquinius megveretett, majd egy fehér pálcával ütlegelve kergetett a városhatárt jelző falakig. a könyv csodák csodájára megtalálható a könyvespolcomon, nagy becsben tartom, négy éve vettem egy könyvárustól Mostarban, miután megtöltöttem a zsebem üres puskalőszerekből applikált golyóstollakkal, a török kávé ivásához használatos készlet egyes tartozékaival, és persze utána be is tértem egy kávézóba, ahol a szomszédos asztalnál ott ült egy gyönyörű lány, akinek tej folyt a szeméből, így ahelyett, hogy szóvá tettem volna a felszolgálónál a tej hiányát (bár megvallom, igen nagy merészség volt tejet kérni a zaccos, erős török kávéhoz), csak odamentem a lányhoz, és ő belekönnyezett a kávémba, és elbeszélgettünk, és kéz a kézben sétáltunk, miután kiléptünk a kávézóból, és aztán apjához vezetett, aki egy könyvet használt ahhoz, hogy arra egy sámlit téve, majd azt kirúgva maga alól felakassza magát, és akkor én elvettem a könyvet, és hatalmas pénzösszeget fizettem a lánynak, aki nem akarta elfogadni, és csak folyt a tej a szeméből, de aztán elfogadta, és csak folyt a tej a szeméből, és én sajnáltam, hogy itt kell őt hagynom, mert képtelen voltam helyesen cselekedni abban az igencsak fura helyzetben, amelyben volt egy tejet könnyező lány, egy kötélen lógó apuka, meg egy csodálkozó idegen, meg rendőrautó szirénája a távolban, meg egyszerre honvágy. könyveim között kiemelt helyen található a legutolsó Tarquinius által elégetett könyv, betűi elkoptak az olvasásban, így tanácsait nem tudom megfogadni, de ha kinyitom a háromszázötödik oldalon...

¿sólo una voluntad interior?

megmagyarázhatlan sorrendben, afféle (nagy)totál random módon követik egymást a különféle zenék a lejátszón, de legalább van miből válogatnia az automatikának, és ez a fene nagy szabadság nyugalommal tölt el, nem úgy, mint a háttérben ólálkodó vírusok és bajok, amelyek észlelése, azonosítása, elfogadása vagy elutasítása szorongást okoz abban az esetben, ha az előbb említett automatika felmondja a szolgálatot, így nekem kell mindenféle gombnyomással móresre tanítanom a virtuális kórokozókat vagy ártalmatlannak látszó frászkarikákat, mert hát a legfontosabb a védelem, bármi áron és módon, ha pedig nincs más, marad a gyors reset, majd egy könyv kézbevétele és olvasása, porszemek eltüntetése porrongy segítségével, evés késsel-villával, fejvesztett rohangálás az udvaron (szomszédok számától függően heves kiáltásokkal vagy anélkül), vonalak rajzolása szélén kicsét meggyűrődött papírra, izzadtságszagú ruhák kidobálása a szennyestartóba, macska vizeletének és ürülékének lakásból való eltávolítása, kondenz ammóniacsík felszámolása légfrissítő spray segítségével, vagy esetleg könyvek megszámlálása, lábjegyzetek készítése egy régi átírótömb perforált franciakockás lapjaira. ezek a momentumok persze csupán a belső akarat féltudatos áttolásai, egyúttal elfojtásai (hogy a paradigma egyben legyen), hogy nehogy aztán a végén kikössek egy pszichológus rendelőjében vagy csak egyszerűen szobájában, a hangsúly úgyis a rám váró üres és kényelmes ülőalkalmatosságon van, meg a fotel közelében található, eldugott, de észrevehető jegyzetfüzeten, tollon, meg egy érdeklődő és maximális filantrópiáról árulkodó ábrázaton - ez lenne ő, aki aztán kérdezne, én meg válaszolnék neki, hogy megmaradjon a szimbolikus rend, az égitestek éppen annyi idő alatt tegyék meg pályájukat, ahogyan az a Csillagászati kislexikon vonatkozó fejezeteiben írva vagyon, no meg hogy éppen annyi kisevőkanál ecet kerüljön bele a tányéron még mindig fortyogó kulimászba, amennyit ük-ük-ükanyám szakadozott, gótbetűs szakácskönyve ír, emleget a többi hasznos tanács mellett, melyeket azért is érdemes megfogadni, mert az ételek burkolt varázsszerek, mai szóval gyógyszerek, így az étkezőasztal mellett átélhető élvezetek jó esetben az immunrendszer bebiztosított védelmével zárulhatnak, egyfajta update-tel, amelyet egyébként bizonyos időtartamra a számítógépen található software-ek is tartalmaznak. a szorongás kisérőtüneteiről elmélkedek a szoba macskaszőrös félhomályában, és menten megőrülök, úgy érzem, mivel a hamutartó beleborul a fotelbe, a hónapok óta nyögdécselő könyvespolcok hirtelen beszkadnak a töménytelen könyv alatt, a söröskorsók elpattannak, a pénzérmék kigurulnak a pénztárcámból, hogy aztán nyolcast alkotva próbálják megmagyarázni, hogy a szorongásról aztán a végtelenségig elmélkedhetek, semmi értelme, nem lesz soha észlelhető, értékelhető, majd elfogadható vagy elutasítható végkövetkeztetés, így inkább más után kéne néznem, és ekkor kitárul az ablak, vagy az ajtó, és becsenget a postás, meg kintről hallom, hogy ürítik a kukákat a szemetesek, és ilyenkor - jajj - felkiáltok, hogy ez az átkozott rendszeresség, az ismétlődések és ismétlések mindig a körvonal ugyanazon pontjába ütköző pályája, meg a rutin, meg a tespedtség, mert még mindig elmélkedem a szorongásról, és belelapozok Kierkegaard eszmefuttatásába, de falhoz vágom, a lapok viszont feltapadnak a plafonra, hogy véletlenül se tudjam onnan őket leszedni, de minden egyes alkalommal, amikor felnézek, azt kelljen látnom, hogy valakinek mégis sikerült a betű materialitását segítségül hívva traktátust írni a létezés a priorijáról. csakugyan működhet az a belső akarat, hiszen a körkörösség felemlegetése csak a pillanatnyi elmezavarnak tudható be, a valóságban egy egyenesről beszélünk: hullámfodrok nélküli tengerről, frissen vasalt ingről, álló faszról, pántolt divatmagazin-kötetekről, szimmetriáról, harmóniáról, szépségről, fehérről, aranyról, megfejtett álomról, lezárt életszakaszról, szakmai előmenetelről, sírhantba állított fűzfavesszőről. (holnapra mondhatnának szélcsendes napot, délelőtt 20-25 fokos átleghőmérséklettel, kora délután enyhe nyári záporral, estére tücsökzenével)

concerto (después)

ezek a májusok és júniusok az előző éveket is figyelembe véve igencsak kevés beszédre, mi több írásra serkentenek, hiszen nem történik semmi érdemleges, az év közepére mindig beáll a gépezet, akarom mondani egy bizonyos fordulópontra áll be a gépezet, hogy néha már-már a monoton szorongás nem túl biztató pillanatképe is megjelenjen a retinámon, legalábbis holmi álmodás közben, amikor lezárom a gépet, becsukom aznap olvasott könyveimet, helyére teszem az írószerszámot az ágy melletti szekrény valamelyik polcán, majd homlokomig húzom a takarót, mert azt olvastam egy középkori javasasszony fennmaradt memoárjaiban, hogy csakis így lehet megelőzni, hogy semmilyen ártó szellem ne bántsa az alvót, illetve ne szennyezze be démoni álmokkal a gyermekkori emlékeit tudattalanjából előbányászni-elővájni akaró álmodót, így tehát hasonlóan cselekszem, követem az instrukciókat, de mielőtt elaludnék, az agyam egy másik élet mezején barangol, egy olyanén, amely kétségkívül megvalósulhatott volna, ha az ország gazdasági növekedése, hormonjaim száma, és a pollenkoncentrátum a megfelelő mértékben korrelál. észre sem veszem, hogy múlik az idő, telnek a napok, néhol egy kósza, Freud szabályai mentén könnyedén visszanyomozható álom, elvétve egy koleszterinben szegényebb étek az ebédlőasztalon vagy egy erőltetettségtől mentes mosoly a városban az eladópult másik oldaláról, habár legalább a forró betonon rögtön elillanó lábnyomokat nem egy titokzatos félelemtől remegő láb hagyja ott mindenki örömére-bánatára, mert különben nem lennék annyira elégedett, mint itt és most, és ez többnyire abból fakad, hogy az íráshoz szükséges nullfok ecce elérkezett: ismerősömnek hála, ha minden úgy sikerül, ahogyan kiterveltük, hamarosan évek óta összegyűlt rajzaimmal színesedik majd ez a feljegyzés-koszorú, legalábbis ezek digitális másolatával, és persze aggódom, hogy hány milligramm grafit és egyéb értékes kemikália marad ott a szkenner sík felületén, mennyivel lesznek szegényebbek ezek a pszichedelikumban fogant firkálmányok a "technikai sokszorosíthatóság korában" (via W.B.), amikor is - ismét mai tapasztalatok! - fórumokban kátéznak egymással a művelt, ponyvára éhes olvasók, munkásemberek, zuglói vállalkozók. csak pár napja tartózkodom újra itthon, hiszen a Mátrában nyaraltam néhány napot jóbarátokkal, és ha nem köszöntött volna ránk minden idők legkiábrándítóbb szemerkélős esője és misztikus ködfátyla (így együtt), azt is mondhatnám, frappánsan lógattuk a lábunkat a hegyekben, akárcsak majd a nyáron még néhányszor, legalábbis reményeim szerint, hisz' talán megadatik még ez a lehetőség, ha időben leegyeztetem a pontos paramétereket a bátyóval. a jelenlegi mulatságos egybeesés az, hogy holnap este az a zenekar fog koncertet adni, amelyik fülzúgást okozott egyszer (és persze mondanom sem kell, hogy rövid időre másodszor is), ezúttal a belvárosban, ezeket az egybeeséseket üldözöm.

"I wander through each chartered street,
Near where the chartered Thames does flow,
And mark in every face I meet,
Marks of weakness, marks of woe.

In every cry of every man,
In every infant's cry of fear,
In every voice, in every ban,
The mind-forged manacles I hear:

How the chimney-sweeper's cry
Every blackening church appalls,
And the hapless soldier's sigh
Runs in blood down palace-walls.

But most, through midnight streets I hear
How the youthful harlot's curse
Blasts the new-born infant's tear,
And blights with plagues the marriage-hearse."

(William Blake, London - published in Songs of Experience, 1794)