concerto (después)

ezek a májusok és júniusok az előző éveket is figyelembe véve igencsak kevés beszédre, mi több írásra serkentenek, hiszen nem történik semmi érdemleges, az év közepére mindig beáll a gépezet, akarom mondani egy bizonyos fordulópontra áll be a gépezet, hogy néha már-már a monoton szorongás nem túl biztató pillanatképe is megjelenjen a retinámon, legalábbis holmi álmodás közben, amikor lezárom a gépet, becsukom aznap olvasott könyveimet, helyére teszem az írószerszámot az ágy melletti szekrény valamelyik polcán, majd homlokomig húzom a takarót, mert azt olvastam egy középkori javasasszony fennmaradt memoárjaiban, hogy csakis így lehet megelőzni, hogy semmilyen ártó szellem ne bántsa az alvót, illetve ne szennyezze be démoni álmokkal a gyermekkori emlékeit tudattalanjából előbányászni-elővájni akaró álmodót, így tehát hasonlóan cselekszem, követem az instrukciókat, de mielőtt elaludnék, az agyam egy másik élet mezején barangol, egy olyanén, amely kétségkívül megvalósulhatott volna, ha az ország gazdasági növekedése, hormonjaim száma, és a pollenkoncentrátum a megfelelő mértékben korrelál. észre sem veszem, hogy múlik az idő, telnek a napok, néhol egy kósza, Freud szabályai mentén könnyedén visszanyomozható álom, elvétve egy koleszterinben szegényebb étek az ebédlőasztalon vagy egy erőltetettségtől mentes mosoly a városban az eladópult másik oldaláról, habár legalább a forró betonon rögtön elillanó lábnyomokat nem egy titokzatos félelemtől remegő láb hagyja ott mindenki örömére-bánatára, mert különben nem lennék annyira elégedett, mint itt és most, és ez többnyire abból fakad, hogy az íráshoz szükséges nullfok ecce elérkezett: ismerősömnek hála, ha minden úgy sikerül, ahogyan kiterveltük, hamarosan évek óta összegyűlt rajzaimmal színesedik majd ez a feljegyzés-koszorú, legalábbis ezek digitális másolatával, és persze aggódom, hogy hány milligramm grafit és egyéb értékes kemikália marad ott a szkenner sík felületén, mennyivel lesznek szegényebbek ezek a pszichedelikumban fogant firkálmányok a "technikai sokszorosíthatóság korában" (via W.B.), amikor is - ismét mai tapasztalatok! - fórumokban kátéznak egymással a művelt, ponyvára éhes olvasók, munkásemberek, zuglói vállalkozók. csak pár napja tartózkodom újra itthon, hiszen a Mátrában nyaraltam néhány napot jóbarátokkal, és ha nem köszöntött volna ránk minden idők legkiábrándítóbb szemerkélős esője és misztikus ködfátyla (így együtt), azt is mondhatnám, frappánsan lógattuk a lábunkat a hegyekben, akárcsak majd a nyáron még néhányszor, legalábbis reményeim szerint, hisz' talán megadatik még ez a lehetőség, ha időben leegyeztetem a pontos paramétereket a bátyóval. a jelenlegi mulatságos egybeesés az, hogy holnap este az a zenekar fog koncertet adni, amelyik fülzúgást okozott egyszer (és persze mondanom sem kell, hogy rövid időre másodszor is), ezúttal a belvárosban, ezeket az egybeeséseket üldözöm.

"I wander through each chartered street,
Near where the chartered Thames does flow,
And mark in every face I meet,
Marks of weakness, marks of woe.

In every cry of every man,
In every infant's cry of fear,
In every voice, in every ban,
The mind-forged manacles I hear:

How the chimney-sweeper's cry
Every blackening church appalls,
And the hapless soldier's sigh
Runs in blood down palace-walls.

But most, through midnight streets I hear
How the youthful harlot's curse
Blasts the new-born infant's tear,
And blights with plagues the marriage-hearse."

(William Blake, London - published in Songs of Experience, 1794)